szept 02

Paul Charles Joseph Bourget

Paul Charles Joseph Bourget (Amiens, 1852. szeptember 2. – Párizs, 1935. december 25.) francia író, kritikus

Az irodalomtörténészek Bourget-t mint a modern pszichológiai regény úttörőjét tartják számon. Irodalmi kritikáira rányomja bélyegét világlátása, félt a liberalizmustól, a társadalmi rend alapját pedig a monarchia és vallás eszményében vélte követendőnek. Regényeiben a XIX. század bírája lett, viszont nemcsak a rosszat, hanem a jót is láttatja. Társadalmi kérdésekkel foglakozó regényei a családról, a nevelésről, a generációk egymást követő hegemóniájáról szólnak. A regényíró Bourget azonban elsősorban kritikus és szociológus, élete főműve az Essais de psychologie contemporaine, kritika-gyűjtemény.

„Az embernek úgy kell élnie, amint gondolkodik, máskülönben előbb vagy utóbb úgy fog gondolkodni, amint él.” – írta Paul Bourget, ami akár saját írói, kritikusi munkájára is vonatkozhat.

Élete és munkássága itt

A regényíró Bourget elsősorban kritikus és szociológus – és ezért nagyszámú regénye mellett élete főműve az Essais de psychologie contemporaine kétkötetes kritika-gyüjteménye marad. Renan, Flaubert, Taine, Turgenyev, Dumas, a Goncourt-fivérek méltatása nem esztétikai elemzés. Az író mögött mindig a társadalomfenntartó, értékkonzerváló erőket kutatja. Ez a kemény ember szeretettel és igazságosan jelöli ki helyüket kozmikus rendszerében. Pártatlanságát és biztos ízlését mi sem mutatja jobban, mint az, hogy méltó helyet biztosított két úttörőnek, akiket csak ma kezdünk valójában értékelni, Stendhal-nak és Beaudelaire-nek, noha az előbbi mindig elérhetetlen ábránd maradt számára, az utóbbi pedig kétkedő nyugtalanságában messze esett Bourget harmónikusan zárt érzelmi szférájától.

Bővebben itt

 

 

szept 01

Faludy György A magyar nyelvhez

Faludy György (Budapest, 1910. szeptember 22. – Budapest, 2006. szeptember 1.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, író.

Faludy György egy alkalommal arról beszélt, hogy tizenhat éves korában olvasta Camille Flammarion, múlt századi francia csillagásznak egyik könyvét. Ez a munka a huszadik század kivételes csillagászati eseményeit jelentette be a többi között. Eszerint teljes napfogyatkozásra 1944-ben az Ausztráliától nyugatra fekvő Új Kaledóniában, teljes holdfogyatkozásra pedig 1968-ban az Egyesült Államokban Boston és Baltimore körzetében lehet számítani. Faludy mindkét eseménynél jelen volt: 1944-ben mint a Japán ellen harcoló amerikai hadsereg önkéntese, 1968-ban pedig mint egy amerikai egyetem vendégprofesszora.
Életének menete mindig rendkívüli események és baljós csillagzatok vonzásában haladt, az igazi alkotó nyugalmat, amelyre fiatal költőként egykoron vágyott, talán csak második amerikai emigrációjában, majd végleges hazatérése után sikerült megszereznie. Máskülönben szüntelen üldöztetés és menekülés volt a sorsa: zaklatott életpályája során négy kontinensen is megfordult: Európán kívül Afrikában, Észak-Amerikában és Óceániában, Budapesten kívül huzamosabb időt töltött el Bécsben, Párizsban, Londonban, Firenzében, Málta szigetén, New Yorkban és Torontóban, emellett a kistarcsai és a recski kényszermunkatáborban, az Egyesült Államok hadseregében, volt újságíró, egyetemi tanár és munkanélküli, szembefordult a huszadik század mindkét totalitárius diktatúrájával: a fasizmussal és a kommunizmussal. Ha a modern magyar költészetnek van Odysseusa, az minden bizonnyal ő, aki nemcsak a messze tengereket járta be, hanem a huszadik századi történelem mitologikus szörnyetegeivel is találkozott. Nemsokára ünnepli kilencvenedik születésnapját, szinte mindent látott, mindent megtapasztalt, amit a mögöttünk lévő kaotikus és kegyetlen évszázad hozott.
Mindig nyugtalanságok űzték, talán csak a régi magyar költészet nevezetes egyéniségei, például egy Balassi Bálint, éltek meg hozzá hasonló kalandos életet. Mindig az európai kultúra és a szabadelvű tradíciók vigyázó őrszemének a küldetését vállalta, akinek egy végső bomlás előtt álló világ veszendő értékeit kell megmentenie a pusztulás elől. A veszélyeztetettségnek ez a szorongató érzése természetesen nemcsak az ő költészetében kapott hangot, hanem egész nemzedékénél, így Radnóti Miklós, Vas István, Weöres Sándor és Jékely Zoltán lírájában. Ez a nemzedék, amelyet a modern magyar költészet „harmadik generációjának“ nevez az irodalomtörténet-írás, mind nyugtalanabb szívvel figyelte a Magyarország és Európa egén feltűnő sötét jeleket, és legalább az európai kultúra nagy eszményeit próbálta a nehéz időkön átmenteni. Faludy György írói és közéleti tevékenységét mindig lázadó, protestáló szenvedély vezérelte. Impulzív és harcos egyéniségnek született, és ha nosztalgikus érzéssel gondolt is vissza ifjúságának békés és varázslatos élményeire (a harmincas évek első felére), mindenekelőtt a küzdelmet választotta: a lassan mindent megrontó és elpusztító újkori barbárság ellen akart küzdeni, természetesen egy szabad szellem fegyvereivel. A szellemi ellenállás eredendően a két világháború közötti korszak hívószava volt, valójában azonban a véres huszadik század második felében is érvényes maradt, mint egyetlen hiteles (és távlatosan eredményesnek bizonyult) szellemi stratégia. Faludy György ennek a szellemi ellenállásnak volt a költője és közéleti harcosa.

Bővebben itt

A magyar nyelvhez
Kéri Pálnak

Most hogy szobámban ér az est setétje
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod mongol emléke rég ködös
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod kisér utamra fájón
messze e tájon.
Magyar nyelv! Vándorútakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
te hangolás barangoló kalandon
te zengő és borongó hang a lanton,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron, –
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.
Magyar szó! Multam és jövendő sorom,
népek közt sorom és mindegyik sorom,
házam-hazám, lovacskám, csengős szánom
és dal a számon, mit kérnek majd számon:
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem bír le ellenség, rangomra törvén
sem haditörvény.
7
Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel
de én itt állok az ikes-igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak
mint sustorgó füzesbe font utak
felett alkonykor krúgató ludak
s minden szavamban százszor látom orcád
bús Magyarország.
Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek,
ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
ti bíbicek, bölények, battonyák
miket vadásztak vén csillyehajókról
s lápos aszókon.
Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szötteses, világszép,
búzavirágkék.
Mult T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya.
Melléknevek, gazdag virágbarázdák
busák, buják, burjánzók és garázdák,
8
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha fűzérben vereslőn
lóg az ereszről.
Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni.
És E-betük serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
könnyű harangszó.
Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a magyar, megrepedt rögökre.
Magánhangzó illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhangunk, mely boldogabb utakra
messze mutatna?
És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, önteltek és hitványak
s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák és Károlyiak,
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?
9
Parasztok nyelve, nem urak latínja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő.
Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk,
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta ó-bora,
nem billentyüre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.

(Páris, 1940 május)

 

 

aug 31

A képzelet a valóság királynője

Charles Baudelaire (Párizs, 1821. április 9. – Párizs, 1867. augusztus 31.) francia költő és művészeti esszéíró-kritikus.

Nemzedékek példaképe, ösztönzője lett, nemzedékek vitáinak tárgya. Testi léte azonban nem tartott sokáig. Egy ízben Belgiumban próbált szerencsét, Brüsszelbe költözött. Verseskönyvének legteljesebb kiadása is ott jelent meg. Akkorra már megvolt újabb kis kötete is: a „Kis költemények prózában”. Ezek nem szabad versek, hanem lírai hangütésű helyzetjellemzések, lélekállapotok. Ezeknek is stílushatásuk volt, van azóta is. De a belgákkal sehogy se tudott megbarátkozni, gúnyos versikéket is írt róluk. Majd visszaköltözött Párizsba, de már nagyon beteg volt. Egyébként is különböző kórok gyötörték, de a rendetlen életmód, a túl sok alkohol csak fokozták a magányérzést, a csömört (amit szeretett az angol „spleen” szóval jellemezni). Alkotóereje azonban még teljes lett volna, de 45 éves korában – 1866-ban agyvérzést kapott. Béna volt, beszélni is alig tudott, tolószékben élte a haldoklás hónapjait. A következő évben meg is halt. Kétségtelen, a számos legnagyobbak között ő is legnagyobb. Ami a költészetben esetleg túlmutat rajta, az is vele kezdődik. – És nagyon sokan tudjuk, hogy nagyon jó, mindig gyönyörűséges dolog Baudelaire-t olvasni

Bővebben itt

A tánc a karok és lábak költészete, a kecses és iszonyatos anyag, maga a mozdulat lehel bele lelket.

A táncos kígyó (részlet)

Be jó is látnom, drága lomhám,
ha halkszinü fényt
szép tested tiszta bőre ont rám,
ég csillagaként!

Míg mély hajad zuhongva reng el
s szaga csupa bú,
és árad, mint nagy, kósza tenger,
kék s barna habú,

lelkem mint sajka, hogyha hajtja
friss hajnali szél,
kalandos kedvvel lengni rajta
csodatájra kél.

(Tóth Árpád)

 

 

aug 30

Ne várd, hogy a föld meghasadjon …

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.

Pályája

Édesapja neves, vagyonos építészmérnök volt. Reményik Sándor középiskoláit Kolozsváron végezte, itt kezdte jogi tanulmányait is, de szembetegsége miatt ezt nem fejezte be. Hivatalt nem vállalt, örökségéből és az irodalmi tevékenységből élt. A költőt a lelkek építészének tartotta. Első kötetei (Mindhalálig, 1918; Végvári versek 1918-1921, 1921). E versei már korán népszerűséget biztosítottak számára. Lírája az 1920-as évekre forrott ki. Ekkorra versei a transzszilvanizmust tükrözik, erőteljesen érződik a költő humanista felfogása.
Alapításától, 1921-től fogva főszerkesztője volt a Pásztortűz folyóiratnak. Versei bővelkednek a természeti képekben, költészete nyitott a filozófiai kérdésekre, felbukkan benne a humor is. Verseiben nagyon fontos szerepet játszik a szimbolizmus. A Gondolatok a költészetről (Arad, 1926) c. tanulmánya a költői hivatás kérdéseit fejtegeti. Költészetét 1937-ben és 1941-ben Baumgarten-díjjal, 1940-ben Corvin-lánccal ismerték el. Reményik Sándort a személyes és történelmi szenvedésekben megtisztuló, példaértékű életéért, és az ebből az erőből kincsekként születő verseiért tisztelték kortársai. Formai szempontból voltak nála nagyobb mesterei is a verselésnek a magyar lírában, de kevesen voltak, akik ennyire természetes hangon tudtak volna annyi értékes gondolatot és nemes érzelmet közvetíteni, mint ő.
Verseit angol, cseh, francia, lengyel, német, olasz, román, svéd, szlovák és horvát nyelvre fordították le, összes verseit 2005-ben a Luther Kiadó, a Polis Kiadó és a Kálvin Kiadó adta ki két kötetben.

Forrás itt

Összes versei itt

aug 29

Magnum decus Hungariae

Bél Mátyás (Matej Bel, latinosan: Matthias Belius; Ocsova, 1684. március 24. – Pozsony, 1749. augusztus 29.) magyar és szlovák felmenőkkel rendelkező magyar író, evangélikus lelkész, történet- és földrajztudós. A 18. századi magyar tudomány kiemelkedő alakja, a korra jellemző polihisztor iskolának az egyik legkiemelkedőbb képviselője. Nem sokkal halála után a “magnum decus Hungariae” címet kapta (“Magyarország nagy dísze”)

Élete és munkássága itt

A pietista értelmiségből került ki a periódus legnagyobb magyarországi tudósa, az államismeret kiváló művelője, Bél Mátyás (1684– 1749). Félig szlovák, félig magyar iparoscsaládból származott; tanulmányait magyar, szlovák és német környezetben végezte. Tanult Missovitz Mihály losonci iskolájában, a középiskolát Besztercebányán és Pozsonyban végezte, magyar nyelvtudását Veszprémben és Pápán tökéletesítette. Besztercebányán és Pozsonyban – főként ifj. Burius János hatására – megismerkedett a pietizmussal, s egyetemi tanulmányainak a folytatására is Halléba ment, Francke mellé (1704). A pietizmus német vezére hamar felismerte Bél tehetségét: tanárul alkalmazta nevelőintézetében és rábízta fia tanítását is. Hazatérése (1708) után a besztercebányai, majd 1714-től a pozsonyi evangélikus iskola rektora lett, s azt – a pietista pedagógiai elveket érvényesítve – Magyarország legkorszerűbb tanintézetévé fejlesztette. 1719-től haláláig a pozsonyi német evangélikus egyház papjaként működött. Híve volt Rákóczi szabadságharcának; annak bukása után a gyenge hazai polgárság erősítésére, műveltségének, öntudatának emelésére törekedett, s inkább az abszolutizmus egyes haladó elemeivel, mint a maradi nemességgel keresett kapcsolatokat. Bél Mátyás a legtipikusabban hungarus-író: munkásságával az ország három akkori legnagyobb népcsoportjának, a magyarnak, németnek és szlováknak részrehajlás nélkül igyekezett szolgálni, az ország keretén belül mindhármat egyenlőnek tartotta, a nyelvi tarkaságot dicsőségnek tekintette. Tudományos könyveit kizárólag a közös latin nyelven írta, de jól beszélte mind a három hazai nyelvet, s alkalmi verseiben s egyházi műveiben használta is őket. Munkássága egyaránt része és értékes öröksége a magyar, a szlovák és a hazai német irodalomnak.

Forrás itt

aug 28

MIÉRT ÉPPEN GROTIUS?

Hugo Grotius (eredeti nevén Huig de Groot) (Delft, 1583. április 10. – Rostock, 1645. augusztus 28. ) németalföldi államférfi, jogász, a modern nemzetközi jog előfutára.

MIÉRT ÉPPEN GROTIUS?

Grotiusról tudni lehet, hogy ő az, aki a modern természetjogi felfogás és a modern politikai irodalom egyik megteremtője, illetve ő fekteti le a természetjogi felfogáson alapuló nemzetközi jog alapjait. De Grotius nem pusztán a jog és a politikaelmélet területén alkotott olyasmit, ami meghatározta az elkövetkezendő évszázadok gondolkodását. Korának aktív politikai szereplőjeként nem csak Holland tartomány politikai életét, de a tágabb világpolitikai eseményeket is befolyásolja. Összeesküvés vádjával letartóztatják és börtönbe zárják, kalandos körülmények között egy könyvszekrényben rejtőzve szökik meg, a francia, majd a svéd király diplomáciai szolgálatába áll, a fejére tűzött vérdíj ellenére visszatér Hollandiába, részt vesz a harmincéves háborút lezáró tárgyalássorozat előkészítésében, forrongó hitvitákat folytat, Kálvin követőjeként jó kapcsolatot ápol a katolikus egyházzal. A szellem és a politika területén egyaránt egy célt fűti: Hollandia pozícióinak erősítése a világpolitikában.

Forrás itt

Államfilozófiája

Amíg Machiavelli számára az állam a jog forrása, Grotiusnál csupán védelmezi és biztosítja a jogot, amely megelőzi az államot, illetve az államok egymás közti viszonyára is érvényes.
A jog nem gyökerezik sem a haszonban, sem a hatalomban, nem is Istentől adatik, hanem az ember eszes és társas természetében.
A természetjog minden jog forrása, a pozitív, tételes jog az akarat szabad rendelkezése a természetjog keretein belül. A szerződések kötelező erejét a természetjog azon rendelkezése biztosítja, hogy a szerződések megtartandók. A békés együttélés biztosítására létrejött szerződés vetette meg az állam alapját. Az egyén jogait a közzel kötött szerződés korlátozza, a közösség pedig az egyén jogainak védelmére kötelezi magát.
A szekularizált természetjog alapja a tulajdonhoz való jog. ebből vezeti le Grotius az összes többi jogot, még azt is, hogy az ember — mivel a test is a tulajdona — eladhatja magát rabszolgának, a meghódított országok lakosai rabszolgasággal vásárolhatják meg jogukat az élethez, hiszen a győzteseknek jogukban állt volna kivégezni őket.
Ha azonban a jog alapja a tulajdon, akkor minden áru: az élet, a szabadság, a kultúra, a szerelem. A feleség a férj tulajdona. A nép vagy az állam azonban nem a király tulajdona.
Grotius átveszi Bellarmin és Suarez tanait a népfelség elvéről. Az uralkodó hatalma nem Istentől, hanem a néptől van. A hatalmat a nép kapja Istentől, és a nép bízza meg a királyt a hatalom gyakorlásával. Nem vonja le azonban a népfelség elvének következményét, s visszautasítja J. De Mariana elméletét az ellenállás jogáról.

Wikipedia

 

 

aug 27

A szecessziós magyar nemzeti stílus

Lechner Ödön (Pest, 1845. augusztus 27. – Budapest, Terézváros, 1914. június 10.) építész, a magyar stílusú szecesszió úttörője.

 

Lechner az építészeti részletképzés tekintetében egyre inkább a magyar folklór, az ázsiai illetve perzsa és indiai díszítőművészet felé fordul. 1891-ben Pártossal együtt megnyerte a Magyar Iparművészeti Múzeum és Iskola tervpályázatát „Keletre magyar” jeligével. Az Iparművészeti Múzeum (1893-96) épületének külső díszítései, a mázas cserepek, a pirogránit díszítőelemek, az áttört virágmotívumok indiai, perzsa, mór és magyar népi hatásokról tanúskodnak. Az épület egésze eltér a hagyományos formavilágtól, ami vegyes fogadtatásra talált. Azonban Lechner – most már Pártos Gyula közreműködése nélkül – tovább haladt az általa kijelölt úton, és 1897-ben megbízást kapott a Magyar Állami Földtani Intézet Stefánia úti épületére. Letisztult formavilága a Postatakarékpénztár (ma: Magyar Államkincstár) Hold utcai épületénél érvényesül a legtökéletesebben. 1900-ban az épületért a Képzőművészek egyesülete „Nagy Aranyéremmel” tüntette ki, és megkapta a „királyi tanácsos” címet is..Egyházi megbízásai közül kiemelkedik a kőbányai Szent László plébániatemplom, amely azonban Barcza Elek korábbi terveinek felhasználása miatt nem tekinthető szuverén alkotásnak. Élete utolsó évtizedének legjelentősebb megbízása a pozsonyi katolikus Szent Erzsébet templom és plébánia volt (1907–13).Az idős mestert 1911-ben a római nemzetközi építészeti kiállításon bemutatott életművéért (Otto Wagner mellett) nagy aranyéremmel tüntették ki. Haláláig még kapott néhány kisebb megbízást (Domonkos-ház átépítése, Szeged; az Ernst Múzeum bejárata, Budapest; Sipeki Balázs-villa; Vajda Péter utcai iskola), de a nagyobb pályázatokon már nem járt sikerrel. Az önálló magyar építészeti stílus megteremtőjeként számos követője akadt „A fiatal építésznemzedék seregestől vette körül és követte építészeti elveit, így Lajta Béla, Maróti Géza, Jakab Dezső, Komor Marcell, Bálint Zoltán, Jámbor Lajos, Sebestyén Artúr, Györgyi Dénes, Jánszky Béla, Zrumetzky Dezső, Medgyaszay István, Árkay Aladár” „A magyar nemzeti formanyelv kialakítására tett kísérlete a korszak legjelentősebb műveit hozta létre, melyek iskolát teremtettek még ha a személyes irányítása alatt álló és műveinek nem formáit, hanem szellemét tovább vinni hivatott mesteriskola létrehozására való törekvés kudarcot vallott is. Építészetének tudatos, elméleti (tanulmányokban is kifejezett) kialakítása a korszakban

Forrás itt 

 

Magyar szecesszió, Lechner Ödön itt

aug 26

A funkcionalista pszichológia alapító atyja

William James (New York, N. Y. 1842. január 11. — Chocorua, New Hampshire, 1910. augusztus 26.) amerikai pszichológus, filozófus, az amerikai funkcionalista pszichológia alapító atyja.

Pszichológiája

Jamesnek fontos szerepe volt a tudat céljának megértésében, az általa vallott nézetekből táplálkozik a modern pszichológia is. Szerinte az elme azért alakult ki, mert funkciója van, segíti a környezethez való alkalmazkodást. Megközelítését funkcionalizmusnak nevezzük.
Az érzelemkutatásban is jelentőset alkotott. 1884-ben az általános nézettel szembeszállva írta le az érzelmek folyamatát. Úgy gondolta, hogy az inger először fizikai választ vált ki az emberből, majd ennek tudatosulása után éljük át az érzelmet. 1885-ben tőle függetlenül ugyanezt fogalmazta meg Carl Lange[2] dán fiziológus, ezért nevezik James-Lange-féle érzelemelméletnek.

Pragmatizmusa

James húszas éveiben rendszeresen részt vett a „Metafizikai Klubnak” nevezett összejöveteleken. Itt ismerkedett meg Charles Sanders Peirce-szel,[3] akivel életre szóló barátságot kötöttek. Peirce híres matematikus, filozófus és logikus lett, ő vezette be a pragmatizmus kifejezést. Egy pragmatista központi gondolatai azok, hogy mihez vezethet az adott jelenség, mi lehet a funkciója, működik-e az elképzelés.
James ezen gondolatok által átértékelte az igazság fogalmát. Az igazság nem egy objektív terminus, hanem egy olyan valami, amely bizonyos kontextuson belül működik. 1897-es publikációjában, a The Will of Belive and Other Eassys in Popular Philosophy című műben fejtette ki először részletesen nézeteit a pragmatizmusról.

Idézetek tőle

Az ember úgy változtathatja meg életét, hogy megváltoztatja gondolkodását.
A “mert” szó egy ismeretlen istennek állított oltár.
Bármivel foglalkozz is, egyedül az elszántságon múlik minden. Ha valóban el akarsz érni valamit, minden bizonnyal el is fogod érni… Ha művelt akarsz lenni, az leszel. De csak akkor, ha igazán akarod, ha mindennél jobban akarod, és nem akarsz még száz különféle dolgot ugyanolyan nagyon.
Saját magunk szőjük sorsunkat, a jót is, a rosszat is, eltéphetetlenül. Az erény és bűn érintése alig-alig hagyja rajta kéznyomát.
Ha szeretnél birtokolni egy tulajdonságot, viselkedj úgy, mintha máris a tiéd lenne.
A reményeid, álmaid és törekvéseid jogosak. Megpróbálnak felemelni, a felhők fölé, a viharok fölé, csak hagynod kell.
Az emberi természet legmélyebb elve a megbecsülés vágya.

Forrás itt

 

 

aug 25

Kós Károly gondolata

Kós Károly (eredetileg Kosch) (Temesvár, 1883. december 16. – Kolozsvár, 1977. augusztus 25.) magyar építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár, politikus.

A budapesti Állatkert India ősi emlékeit idéző, szecessziós ízlésű bejárati kupoláját a két elefánttal, századunk egyik legszebb magyar történelmi regényét, „Az országépítő”-t, drámairodalmunk egyik legkimagaslóbb kompozícióját, a „Budai Nagy Antal”-t ugyanaz a Kós Károly hozta létre. De ha sorolni kívánnók, hogy építészeten és irodalmon kívül még mi mindenhez értett mesteri fokon, akkor az ámuldozó érdeklődőnek tudomásul kell vennie, hogy festő- és grafikusművész, művészettörténész, néprajztudós, könyvkiadóvállalat igazgatója, nagy hatású folyóirat szerkesztője, gyakorlati politikus, olykor országgyűlési képviselő volt, Erdély lelkének és társadalmi valóságának legjobb értője, a „három nemzet”, a magyar—román—szász együttélés ihletett kifejezője… ha kellett, mind a három nemzet nyelvén anyanyelvi otthonossággal. Kevés lenne, ha csak azt mondanók, hogy a nagy múltú és dúsgazdag erdélyi, majd romániai magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Hiszen az egész irodalom csupán az egyik arculata volt mindannak a művészi, tudományos és kultúrpolitikai teljesítménynek, amely múlhatatlan emlékű szerepet biztosított a „kalotaszegi ezermester”-nek, ahogy már hosszú élete derekán megtisztelték.
27 éves, amikor 1912-ben, már diplomás építőművészként részt vesz az Állatkert pavilonjainak építésében. Akkor már az irodalom jó fülű értői tudomásul vették, hogy három évvel azelőtt (1909-ben) „Átila királról ének” című, ódon nyelvi ízekkel teljes, kitűnően verselt krónikás epikájával sajátosan egyéni költői hangot ütött meg az urait kereső új magyar költészetben. És világtörténelmi korszakok váltották egymást, mire a kilencvenedik életévén is túllépett mester „Kalotaszegi krónika” címen összefoglalt hét kisebb-nagyobb művével jelezte, hogy kilencvenéves korában sem gyengült sem éles elméje, se gyönyörűséget keltő stílusa. 94 évet élt jó egészségben, sose lankadó munkakedvvel és munkaerővel. Amihez nyúlt, ott szépet és hasznosat alkotott, összhangot és feladattudatot adott mindenkinek, aki akár személyesen ismerhette, akár írott műveiben, festett és rajzolt képeiben gyönyörködött, akár emberi-állampolgári magatartásából nyert újabb erőt az oly sok gondú, gyűlölködésektől fertőzött Közép-Európában.
Életművében a sokféle teljesítményhez képest viszonylag csekély hányad a szépirodalom: nagy ritkán a vers, néha kivételesen a dráma, meg a két nagy regény, az alig féltucatnyi kisregény és elbeszélés… De ez a kevés is, kiszakítva a sok műfajú írott, festett, épített, művészettörténettől néprajzig, kultúrtörténettől kultúrpolitikáig terjedő teljesítményáradatból, századunk magyar irodalmának egyik klasszikusaként sorolja múlhatatlan emlékeink közé.

Forrás itt

 

Kós Károly gondolata

Valóságokat akartam láttatni, igazságokat akartam kiáltani. Valóságokat és igazságokat, amik fájnak a gyávának, elnémítják az árulót, megrontják az ellenséget, megállítják az elnyomni akarót. Amik bátorságot adnak a csüggedőknek, világot gyújtanak a sötétben tévelygőknek, fegyvert adnak a védteleneknek.
Ezt akartam kiáltani, és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában…
Mégis kiáltok! Neked: Erdély, Bánság, Körös vidéke és Máramaros ezeresztendős magyarsága:
Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára.
Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.
De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk; a mi árulónk.
Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán…

Kós Károly- Kiáltó Szó – 1921. január.

aug 24

A könyv az emlékezet és a képzelet meghosszabbítása

Jorge Luis Borges (Buenos Aires, 1899. augusztus 24. – Genf, 1986. június 14.) argentin költő, elbeszélő, esszéíró, irodalomtörténész, filozófus, a 20. századi világirodalom egyik legjelentősebb alakja. Teljes neve: Jorge Francisco Isidoro Luis Borges Acevedo.

„Sorsunk nem a valószerűtlensége miatt irtóztató; azért irtóztató, mert visszafordíthatatlan és vastörvényű. Az idő anyagából vagyok. Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó… A világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok.”

(J. L. Borges: Az idő újabb cáfolata)

Az első magyar költőhöz

Éjszakák és tengerek állnak közöttünk,
a századok nagy változásai,
és fajták, éghajlatok, birodalmak,
de valami megfoghatatlanul
összeköt, a szavak titkos szerelme,
hangok és jelképek e társasága.

Élete és munkássága itt

Régebbi bejegyzések «