nov 29

Ifjabb Hans Holbein

Ifjabb Hans Holbein (Augsburg, 1497. – London, 1543. november 29.) a német reneszánsz mesterek második generációjának tagja, a reformáció korának utolsó nagy festője.

Művészete

Bár mint arcképfestő vonult be a köztudatba, Holbein első széles körben ismert munkái könyvillusztrációi voltak. Készített illusztrációkat többek között a Luther Márton által lefordított német nyelvű Bibliához, de
legismertebb műve a Haláltánc, amely mint népkönyv jelent meg és ponyván árusították. A téma már a száz évvel előtte élt François Villont is foglalkoztatta, de Holbein egyetemes érvényűen ábrázolta drámai
hatású grafikáiban. A korszak társadalmi igazságtalanságaival már érlelte a tíz éven keresztül tartó német parasztháborút, s a műből érződik a kor kérdései iránti fogékonyság.
Holbein művészettörténetben betöltött rangját arcképei biztosítják. Már első nagyobb munkáján, Meyer polgármester és felesége arcképén érezhető Holbein festészetének legjellemzőbb vonása, az őszinteség, a
valósághű ábrázolás anélkül, hogy a modell ezt sértésnek érezhetné, hiszen a jellem pozitív vonásait éppúgy megörökíti, mint a nem mindig szerencsés külső adottságokat. Egyik legszebb korai portréján barátját,
Bonifacius Amerbachot festette meg, olyan kompozíciós megoldásokkal, melyek páratlanok Holbein művei között. A fiatal férfit a szabadban, félprofilban ábrázolja, mintha egy tábla szövegét olvasná, és hogy
elkerülje a kép aszimmetriáját, a másik oldalra egy fiatal fa néhány ágát festette, így a kompozíció zárt lett és tökéletes. Míg Jakob Meyer arcképe a rangos polgárt mutatja be, Amerbach portréja a tudóst.
Holbein két korszak határán alkotott, korai kompozícióin még érződik a gótika hatása, de arcképei már a reneszánsz jegyeit hordozzák. Még nem kötötte a polgári ízlés, így szabadon dolgozhatott, alakíthatta ki azt
a stílust, amelyet VIII. Henrik udvarában is elfogadtatott. Oltárképei is az átmenet jellegzetességeit hordozzák magukon, hol a késő gótika, hol a korai reneszánsz kompozíciós jegyeit használva. Kulisszaszerű
hátterek éppúgy megfigyelhetőek festményein, mint természethű ábrázolás. Egyik legjelentősebb oltárképe az ún. Oberried-oltár volt, s valószínűleg ehhez tartozhatott predellaként Holbein egyik legmegrázóbb
Krisztus-ábrázolása: A halott Krisztus minden idealizálást nélkülöz, nem Isten fiát, hanem egy halálra gyötört embert láthatunk. Holbein legjellemzőbb sajátossága festői realizmusa, emberismerete, s ezért arcképei
sem idealizáltak: valóságos emberek, akiket legegyénibb tulajdonságaikkal ábrázol, s a körülöttük lévő tárgyakkal jelzi elfoglalt helyüket a világban. Ez az alkotó módszer nyilvánul meg az Erasmusról készített
portréiban: mindig hasonló öltözékben ábrázolta, s ebből a színfoltból emelkedik ki a tudós sápadt arca, aki éppen ír vagy a kezét egy könyvön nyugtatja. Első angliai útján festette az első, kimondottan csoportos
arcképet, amely nem kötődik vallásos témához. Morus Tamás és családja megörökítése után több ilyen jellegű portrét is készített, például a saját családjáról. Miután másodszor is Angliába érkezett, szinte csak
arcképeket festett. A festményein feltűnő tárgyak, a mindennapi használati eszközök vagy szobadíszek vonzó képet adnak korának anyagi kultúrájáról. A Holbein által készített VIII. Henrik-portrékon a lenyűgöző
egyéniségű uralkodót, a szeszélyes, akadályt nem ismerő zsarnokot látjuk, akinek alakja szinte teljesen betölti a vásznat.A három feleségről készített arcképen három eltérő jellem érvényesül, ami arról vall, hogy a
festő előtt nem maradtak rejtve lelki tulajdonságaik. Egyik legszebb női arcmását Dániai Krisztináról készítette, akit VIII. Henrik feleségül akart venni, ezért követséget küldött Brüsszelbe. Holbein is velük utazott, és
ekkor festette meg a hölgy dísztelen szépségét. Sok önarcképet alkotott, az utolsót halála előtt néhány hónappal. Míg kezében egyik legfontosabb munkaeszközét, az irónt tartja, mintha rajzolna, szemeiből a
megfáradt ember mindent megértő tekintete sugárzik. Élte és értette korát, s ennek művészi ábrázolása ad magas rangot munkásságának.

Wikipedia

nov 28

Somlyó György költő

Balatonbogláron született 1920. november 28-án. Költő, író, műfordító, esszéista. Szülei Somlyó Zoltán és Bolgár Margit. 1930-ig anyai nagyszülei balatonboglári otthonában nevelkedik, 1926-tól az ottani állami népiskolába jár. 1930-tól Budapesten él, az V. kerületi Állami Bolyai Reáliskola növendéke, itt is érettségizik.
Első verse (Pogány zsoltárolás – József Attila halálára) Az Újságban jelenik meg 1938. január 10-én, első kötete, A kor ellen, a következő évben. Első versfordításkötetét, a Skót balladákat, 1943-ban jelenteti meg az Officina kiadó. 1940–43-ban, majd 1945–46-ban újabb 3 félévre a Pázmány Péter Tudományegyetemen „vendéghallgató”, de végbizonyítványt nem szerez. 1946–48-ban 3 félévig a párizsi Sorbonne hallgatója, ahol főként filozófiai, magyar–francia irodalmi, folklorisztikai tanulmányokat végez. 1941. október 1. és december 31. között van először munkaszolgálaton, 1944-ig még többször behívják. 1946-ban rövid ideig irodalmi előadó a Fővárosi Népművelési Központban. Az Újholdnak második számától társszerkesztője. Novembertől 1948 júliusáig (kis megszakításokkal) a francia állam írói ösztöndíjával Párizsban él. Hazatérése után a Nemzeti Színház dramaturgja 1948–49-ben, 1949–50-ben lektorátusvezető a Hunnia Filmgyárban, 1950–53 között az Irodalmi Újság versrovatát vezeti. 1950-ben kapja első József Attila-díját. 1951-ben a Magyar Írószövetség költői szakosztályának titkára. 1953–54-ben irodalmi előadó az Országos Béketanácsnál. A Magyar Rádió Irodalmi Főosztályának vezetője 1954–55-ben. 1957-ben megszületik Bálint fia. 1962-ben a Károlyi Alapítvány ösztöndíjával egy hónapot Vance-ban tölt. 1965-ben ismét a Magyar Írószövetség költői szakosztályának titkára; részt vesz a knokke-le-zoute-i költői biennálén. Ebben az évben jelenik meg első francia nyelvű verseskötete, a Souvenir du Présent (Seghers, Párizs). 1966-ban és 1970-ben A költészet napjai Budapesten című nemzetközi költői találkozó szervezője. 1966-ban alapítja meg a Corvina Kiadónál az Arion című többnyelvű folyóiratot, melynek 1987-ig főszerkesztője. 1971-ben vitaindítójával kezdődik a knokke-le-zoute-i költői biennálé. 1974-ben jelenik meg a Contrefables, második francia nyelvű kötete (Guillevic fordításában és előszavával, a Gallimard-nál). Az 1975–76-os és 1976–77-es tanévben speciális kollégiumot tart az ELTE világirodalmi tanszékén, amely a Philoktétész sebe című monográfia (1980) előzménye. 1977-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó elindítja életműsorozatát; a párizsi Poésie című folyóirat szerkesztőségének levelező tagja lesz; megjelenik első regénye, az Árnyjáték. A párizsi Mallarmé Akadémia levelező tagjává választják 1978-ban. 1981 augusztusában részt vesz a mexikói nemzetközi költőtalálkozón, az International Writing Program (Iowa City, USA) vendége szeptembertől decemberig. Az Iowai Egyetem Honorary Fellow of Writing-jává választja. 1984 májusában megkapja a francia Művészet és Irodalom Rendje tiszti fokozatát (Officier dans l’Ordre des Arts et Lettres); szeptemberben a Liège-i nemzetközi költői biennálé egyik elnöke; Firenzében megjelenik Weöres Sándorral és Rákos Sándorral a Trilogia di Poeti Ungheresi című kötetben. 1985-ben (majd 1992-ben ismét) megkapja a Magyar Írószövetség Forintos Díját. 1986-ban fél évet Párizsban tölt a francia kormány ösztöndíjával, megjelenik Que cela című harmadik francia nyelvű kötete. 1988-tól nyugdíjas, ekkor jelenik meg Csányi Lászlótól az első róla szóló monográfia. 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja. 1996-ban a chilei kormány Gabriela Mistral-emlékéremmel tünteti ki; ugyanebben az évben az Orpheus című folyóirat összeállítással köszönti. 2004. július 12-én Pablo Neruda-emlékérmet kapott. 2006. május 8-án hunyt el.

Forrás itt

Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

nov 27

Halak a hálóban

Pilinszky János (Budapest, 1921. november 27. – Budapest, 1981. május 27.)

Halak a hálóban (részlet)

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!

Művészetfilozófiája

Pilinszky János a művészet megközelítéséhez és magyarázatához egy saját rendszert alkotott, melyet cikkeiben, interjúiban és műveiben nevezett meg („evangéliumi esztétika”), de összefoglalóan sosem értekezett róla, s egységes rendszert sem alkotnak. Vallásos metafizikája, melyet a költő katolicizmus inspirált, szülte esztétikája nem ún. „befogadás-esztétika”, így értelmezésének, elemzésének középpontjában nem az áll, hogy magát a műalkotást az ember hogyan fogadja be, miként teszi magáévá. Ebből kifolyólag mind a művészeti alkotást létrehozó személy kiléte, milyensége, mind az ő céljai az adott alkotással kívül esnek ennek az esztétikának a vizsgált területén. Tehát az evangéliumi esztétika nem más, mint magának a művészetnek a metafizikája, melynek fő elemei a szeretet, a gyermeki szemlélődés, a személytelenség, a művész médiumként való felfogása és az alázat. „Tűnődés az evangéliumi esztétikáról” című filmkritikájában fogalmazta meg először a rendszer alapjait, amikor is még egy „íratlan keresztény esztétikáról” beszélt.

Pilinszky ebben kifejtette, hogy ez a vonás számos európai műben jelen volt, de egységesen soha senki se foglalta össze a tételeit. Véleménye szerint az evangéliumi esztétikának megfelelőek mindazok az
alkotók, akik Jézus Krisztushoz kötődnek, tehát a krisztusi szeretetet valósítják meg. Az ‘evangéliumi’ szó használata nem egy krédóban foglalt hittételekre vonatkozik, hanem a szó bibliai értelmében használta.
Ugyanebben a cikkben fogalmazta meg azon gondolatát is, hogy lévén minden egyes emberi lény kimeríthetetlen, s definiálhatatlan forrás, így a Jézushoz kapcsolódó esztétika határait, szabályait sem lehet
konkrétan meghatározni. A mű további részeiben továbbá pontosította, hogy mit is ért a Krisztushoz kapcsolódáson. Esztétikájában szempontjai közül az legfontosabb, ahogy Jézus Krisztus szerette az emberiséget. Így a szeretet nem érzelem vagy a pillanat szülte ráhangolódás, hanem az arra való képesség, hogy egy embertársunkat a nehéz helyzeteiben megsegítsük; Pilinszky értelmezésében tehát egy művész akkor evangéliumi, ha követi Krisztust azon küldetésében, miszerint „…az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett…” (Máté 18,11). Ebből fakadólag minden egyéb aspektust elutasít, tehát az evangéliumi esztétika képes a klasszikus értelembe vett „szépérték” legtöbb formáját is elveszteni a fent nevezett cél érdekében. Mindemellett elutasítja az alkotó és az alkotás közötti falat, miszerint a mesternek kívülről kell szemlődnie. Az evangéliumi művész kapcsolata a művel közvetlenül a műben megy végbe, tehát nem a klasszikus távolságtartást hangoztatja, hanem azt a szemléletet, hogy a mű első percétől fogva segítse, szolgálja az alkotást létrehozója. Ehhez kapcsolódik azon tételszerű megállapítása, miszerint a művész médium, s azok a legjobb művészek, akik a mű ajándékát alázatuk révén a legtökéletesebben képesek átadni. Éppen ezért Pilinszky akképp vélekszik, hogy mindenkoron vigyáznia kell a művésznek, hisz egyfolytában ki van téve a kísértésnek, hogy ne a krisztusi szeretet vonalán haladjon tovább, hanem hogy a saját szempontjainak megfelelve alakítsa a művét. A második világháborút átélő, a megsemmisítő táborok és a hadifogolyság borzalmait látott költő ezen írásában úgy látta, hogy a szeretetnek kell a művészet témájává, alanyává válnia, lévén a klasszikus értelembe vett „szép” akkorra halott volt. 1970-ben „A »teremtő képzelet« sorsa korunkban” címmel tartott előadást Párizsban a költői képzeletről rendezett nemzetközi konferencián, melynek leirata a „Nagyvárosi ikonok” kötetét követően minden kötetében helyet kapott. Charles Baudelaire és T. S. Eliot csapásán elindulva különbséget tételezett fel a fantázia és a képzelet között. Előadásában arról szólt, hogy a művészet maga, Isten és az ember közötti kapcsolat egy lehetséges megtestesülése, s egyúttal megfogalmazta korának művészetkritikáját – akik szerinte csupán tükörszerűen utánozták a világot, de semmi újat nem voltak képesek teremteni – mert a világban már meglévő dolgokra fókuszáltak. Pilinszky arról vall ebben a művében, hogy pusztán az ember nem képes ennek a helyzetnek a megjavítására, csupán az isteni kegyelem által. Három évvel később, 1973-ban használta újra az ‘evangéliumi esztétika’ kifejezést a „Válasz” című cikkében, mely szintén a katolikus Új Ember periodikában jelent meg. Pilinszkyt számos kérdés érte, hogy mit is ért a kifejezésen, tehát mindezen kérdésekre válaszolandó írta meg a „Válasz”-t. Első részében ismét a szépségideál szükséges változásáról írt, miszerint a klasszikus, antik, görög-római szépséggel szemben, mely kiváltképp a harmóniára épült, az Istennel való egységnek kell az alapponttá lennie. A második részben az avantgárd irányzatokkal rokon véleményt fogalmazott meg, azaz a puszta formák követését a művészeknek maguk mögött kellene hagyniuk. 1976-ban jelent meg képzelt párbeszéde „Beszélgetések Sherryl Suttonnal” címmel, melynek huszadik fejezetében nyúlt ismét esztétikai kérdésekhez, s megerősítette korábbi elgondolásait. A mű címében is szereplő művésznővel a költő korábban valóban találkozott, s saját evangéliumi esztétikájának megvalósítóját vélte benne felfedezni. Utoljára 1977-ben bukkan fel a kifejezés, négy évvel a költő halála előtt, Kipke Tamással folytatott interjújában („Csönd és szemlélődés”). Pilinszky korábbi tételeit azzal egészítette itt ki, hogy ennek az esztétikának az eszköztelenség valamint a formai szegénység elvei mentén kell haladnia. Mindez azonban nem a lecsupaszított szövegek alkotását támogatandó elv, hanem annak a kifejezése, hogy a mű formája csupán másodlagos tartalommal bírhat.Pilinszky János az esztétikán túl a költői műalkotások születését is górcső alá vette. Értelmezésében a költői munka egyszerre passzív és messzemenően aktív. Az aktív figyelem és várakozás semmittevését egy pillanat alatt töri meg az ihlet, mely után a koncentrálás maximuma jellemzi az alkotót. Ebből kifolyólag Pilinszky vélekedése szerint az igazi gondolkodás, az a semmire koncentrálás. Mindezt arra alapozta, hogy ameddig a gondolkodó ember egyszerűen tudatában van annak, amin gondolkodik, addig mindvégig már korábban megismert dolgok töltik ki a gondolatmenetét, tehát a problémát addig kell szűkíteni, ameddig az ember már nem gondolkozik és a probléma közepébe érve a semmire koncentrál. Ez a semmire fókuszálás szüli meg véleménye szerint azt a feleletet, melyet az ember az egyszerű részletekből képtelen lenne egyébként összerakni

Forrás itt

Életrajza itt

nov 26

Tamási Lajos halála

Tamási Lajos (Nagykónyi, 1923. január 1. – Budapest, 1992. november 26.) József Attila-díjas magyar költő. Nevéhez fűződik az 1956-os forradalom egyik legismertebb verse (Piros a vér a pesti utcán), mely 1956. október 29-én elhangzott a Szabad Kossuth Rádióban.

Piros a vér a pesti utcán

Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.
Nincs már teendõ: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, újjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva ti,
megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.
S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen
Gerõ Ernõ, csak ölni tudsz?

…Piros a vér a pesti utcán.
Esõ esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,
munkások – ifjak vére folyt,
– a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyûlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.

Róla röviden itt

nov 24

Henri de Toulouse-Lautrec

Henri de Toulouse-Lautrec (teljes nevén Henri Marie Raymond de Toulouse-Lautrec Monfa) (Albi, 1864. november 24. – Malromé, 1901. szeptember 9.) francia festőművész, grafikus, a posztimpresszionizmus mestere.

Ősi családból származott, amely eredetét egész a toulous-i grófokig, az albigensek védelmezőiig és lautreci vicomtokig tudta visszavezetni. Igen korán kezdett el rajzolni, füzeteinek margója tele volt karikatúrákkal.
Két baleset következtében egész életében nyomorék maradt. René Princeteau állatfestő tanácsára kezdett el festeni, és a színben a kifejezés új eszközét fedezte fel. Első művein a mesterétől átvett technikát alkalmazta: apró, laza ecsetvonások- kal, vázlatosan és lágyan festett. 1882-ben Párizsba utazott, hogy bevégezze tanulmányait.

Virtuális galériája itt

Sem karikaturista, sem szatirikus nem volt. A szintézisre törekedett, szándékosan a lényegre szorítkozott, elhagyta a zavaró és érdektelen részleteket, ezzel szemben sebészi műgonddal emelte ki a tipikus részletet. Döntő fontosságú művészete a maga brutális őszinteségével, teljes valóságában és mély igazságában néha megütközést kelthet, de az üzenet, amit hordoz, egy sebzett lénytől, egy felfokozott érzékenységű embertől származik, aki anélkül, hogy lázadna az igazságtalanság ellen, fáradhatatlanul igyekszik behatolni az emberi lélek fájdalmas titkába.

Élete itt

nov 23

A világ női vagánya

Szécsi Margit (Budapest, 1928. május 28. – Budapest, 1990. november 23.) költő, grafikus, illusztrátor.

Így írt saját magáról:

„Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek.”

„Törékeny alakja, királynői tartású, Kleopátra-frizurás feje a Kassák-klubban vagy a Fehérvári úti táncházban szinte hozzátartozott a táncolók forgatagához. Sokszor meghívott vendég volt, de gyakran csak jött, szerette nézni a táncosokat. Egyenrangú, bátor nő volt, nem akármilyen férfiak mellett: Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Ágh István és a nagy előd, Kassák Lajos alkották többnyire társaságát. Szép volt a csibészhercegnő a költőkirály mellett, kiegészítették egymást. Szécsi Margit nyersebb, vagányabb verseket írt, mint Nagy László, ő a külvárosból jött, munkás ősökkel”. Szerelmi költészete művészi világának különleges erőssége. Versei szuggesztív jelképeivel maradandóak. Külvárosi gyermek- és ifjúkori élményeit fogalmazta meg dalformában, majd életszemléletének átalakulásával megváltoztak költői eszközei is, versei mozaikszerűek lettek, párhuzamosságok jelentek meg bennük. Költészetére nagy hatással volt az „új népiek”, köztük Nagy László és Juhász Ferenc költői forradalma, valamint József Attila és Kassák Lajos öröksége. Késői versei olykor a népköltészet dallamait, képeit idézik, Balassiig is visszanyúlva. A magyarság sorskérdéseivel szembesít, a személyes líra mélyén is közösségi kérdések feszülnek. „Ünnep volt, ha megjelent a színpadon, vagy mikor kifogyhatatlan energiával ontotta nagy verseit, verskatedrálisait, mert a dalok mellett az volt az ő igazi műfaja. Nem írta, hitem szerint építette ezeket a verseket, amilyeneket ma nem ír már senki. Építette méltóságból, felelősségből, hitből és dacból, mint egy haragvó angyal.” (Tóth Erzsébet)
Verseinek jellegzetes műformája a „hosszú vers”. E versépítészeti jellemzőjét az irodalomelmélet Walt Whitman, Apollinaire, T. S. Eliot, Saint-John Perse, itthon Nagy László, Juhász Ferenc, Szilágyi Domokos költészetével rokonítja.Szécsi Margit az avantgárd eredetű nyelvi modernitás jegyében alakította hol elégikusan fátyolozott, hol hetyke, játékos, humoros líráját. Verseinek fő szólama a teljességigény veszélyeztetettsége, a morál fenyegetettsége, a szabadsághiány személyiségtorzító volta.

„Se oroszlán, se olajág,
se cifra mező –
címeremben, Uram, Uram,
se pénz, se erő,
de én hálok a világgal,
nem énvelem ő.”

(Szécsi Margit: Címer)

Forrás itt

nov 22

Kocsi-út az éjszakában

Ady Endre, teljes nevén: diósadi Ady András Endre (Érmindszent,1877. november 22. – Budapest, Terézváros, 1919. január 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője.

Egy negyedszázadon keresztül minálunk minden Ady Endrét készítette elő. A magyar kapitalizmus kifejlődött, de nem múlt el a magyar feudalizmus, a független magyar állam név szerint 1867 óta megvolt, de az ország mégis félgyarmati helyzetben függött Ausztriától. A társadalmi problémák falun és városban kiéleződtek, és ha elmaradottan is, felnőtt a magyar munkásmozgalom. Egyszerre volt szükség egy indulatos polgártudatra a földesurak ellen és egy indulatos proletártudatra a polgárok ellen. Az irodalomban Reviczky óta tartott az erjedés állapota, fiatal nemzedékek keresték az újat, a korszerűt, s velük szemben a aradiság, az epigonizmus, az álszemérem egyre szervezettebben védekezett. Czóbel Minka és Szilágyi Géza már felfedezi a francia dekadensekben az ösztönző erőt. Bródy Sándor-ral már megszólal az új igényű próza és a harcos publicisztika. Érlelődőfélben volt az irodalom, és várta lángelméjét, aki kimondja a merőben újat, de úgy, hogy magába olvassza az örökséget is, aki példakép és vezéralak lehet. A feltételek tehát kedveztek Adynak, de Ady kellett hozzá, hogy beteljesítse a szükségszerűt. És 1906 februárjában megjelenik egy Új versek című könyv, amellyel megszületett a modern magyar irodalom.

Forrás itt

Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

 

 

nov 21

Réthy László, dr.

Réthy László, dr. (Szarvas, 1851. november 21. – Arad, 1914. november 20.), etnográfus, numizmatikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

Költőként Lőwy Árpád néven ismert.

„Óh Lőwy mester, bülbülszavu igricz,
Hadd illessem babérral lantodat.
Itt a Kagálban, hol tombol a víg vicc,
Ügybuzgó ódám fennkölten fogadd.”

– Szép Ernő: Óda Lőwy Árpádhoz; 1905.

LŐWY: ÖNMAGÁRÓL

Irodalmunkban, – büszkén mondom –
Nincs több olyan tipikus költő,
Mint Lőwy Árpád, akit ismer,
Immár egy egész emberöltő.
Nincs, ki a magyar géniusznak
Hívebb tolmácsa volna, mint ő,
– Bár meglehet, hogy van nálánál
Nem egy kiválóbb magyar költő.
De ő nevében egyesíti
A fajt, amelyre néz a Kárpát,
Hiszen fajunknak fele Lőwy,
A másik fele pedig Árpád.

Bővebben itt

nov 20

Bolyai Farkas halála

Bolyai Farkas (Bólya, 1775. február 9. – Marosvásárhely, 1856. november 20.) magyar matematikus, 1832-től a Magyar Tudós Társaság tagja. Első életrajzírója, Paul Stäckel szerint vele kezdődik a magyarországi matematikai kutatás története

„Különösen ritka a többek között egy személyben mélyebb mathesisi és költészi szellemet egyesülve látni; e részben is, mint sok egyébben, elég csodálkozásomra, alig van párja atyámnak.”

Bolyai János

Emlékezete

A halálát követő tavaszon tanítványa, Dicső Lajos, pojnik almafát ültetett a sírjára, a végrendeletben foglalt kérésének megfelelően. A 19. század végén Paul Stäckel kezdett behatóan foglalkozni a Bolyaiak életével és munkásságával, és 1911-ben jelent meg német nyelven „A két Bolyai élete és munkássága” című könyve, amelyet 1914-ben magyar fordításban is kiadtak.] Eötvös József kezdeményezésére a marosvásárhelyi református kollégium könyvtárában Bolyai-emlékmúzeumot szerveztek; ennek anyaga ma a Teleki–Bolyai Könyvtár Bolyai-emlékszobájában található. 1957-ben, Bolyai Farkas halála centenáriumán Marosvásárhelyen a Bolyai-téren, szemben a Bolyai Farkas Líceummal, felállították Csorvássy István és Izsák Márton szobrát, amely a két Bolyait ábrázolja. A marosvásárhelyi volt református gimnáziumon kívül Bolyai Farkas nevét viseli egy ózdi szakképző iskola[54] és egy zentai gimnázium. Róla kapta nevét továbbá az 1441 Bolyai kisbolygó, amelyet 1937-ben Kulin György fedezett fel. A Szegedi Tudományegyetem matematikai tanszéke a Bolyai épületben helyezkedik el. Belépéskor balra Bolyai Farkas, jobbra Bolyai János életnagyságú szobra fogadja a látogatót

Vázlatos életrajza itt

Aki boldog, könnyebben boldogít másokat is; mi csurogjon az olyan forrásból, mely maga is száraz?

 

 

 

nov 19

Wilhelm Dilthey

Wilhelm Dilthey (1833. november 19. – 1911. október 1.) német történész, pszichológus és szociológus, valamint idealista filozófus. Az irracionalista életfilozófia egyik megalapítója

A Berlini Egyetem Filozófia Tanszékét is vezette. Fiatalként követve a családi hagyományokat Heidelbergbe ment teológiát tanulni. Többek között a híres német filozófus, Kuno Fischer is a tanára volt, így Dilthey korai életszemlélete a neokantianizmus hatása alatt formálódott. Heidelberg után a Berlini Egyetemre ment, majd 1867-ben Bázelben szerzett doktori címet. Tanított Kielben és a mai Wrocławban is, majd 1882-ben tért vissza Berlinbe. Foglalkozott a filozófiai hermeneutikával is, amely az értelmezést és a megértést vizsgálja. Dilthey szembeállította egymással a természet- és a szellemtudományokat. Nem tagadta ugyan a természettudományok jelentőségét, de hangsúlyozta hogy ennek csak külső tapasztalatokkal van dolga, a szellemtudomány a belső tapasztalattal, az öntudattal foglalkozik. Szerinte a szellemtudományok az élet intuitív tudatából indulnak ki, éppen ezért csak ezeken keresztül lehetséges az élet megértése. Dilthey filozófiájának másik jellemző sajátossága az  irracionalisztikusan értelmezett történetiség, a historizmus volt. Elvetette a törvényszerű történelmi fejlődés, a haladás fogalmát és a történelmi előrelátás lehetőségét, s a történelmet emberformáló irracionális folyamatnak tekintette.

[…] A megértés különböző fokokat mutat. Ezek mindenekelőtt az érdeklődéstől függenek. Ha az érdeklődés korlátozott, akkor a megértés is az. Mennyire türelmetlenül figyelünk néhány magyarázatot; csak egy -
számunkra praktikusan fontos – pontot rögzítünk belőle anélkül, hogy érdeklődnénk a beszélő belső élete iránt. Ezzel szemben más esetekben erőlködve igyekszünk minden arckifejezésen, minden szón keresztül a beszélő bensejébe hatolni. Ám a legfeszültebb figyelem is csak akkor képes az objektivitás ellenőrizhető fokát előre módszeres* folyamattá válni, ha az életmegnyilvánulás rögzített, és így mindig újra visszatérhetünk hozzá. Tartósan rögzített életmegnyilvánulások ilyen módszeres megértését nevezzük értelmezésnek vagy interpretációnak.

(I.m. 474.o.)

E megértéselmélet, amely Dilthey kezében a szellemtudományok közös módszertani alapjává lesz, az emberi szubjektum szerkezetének változatlanságában alapozza meg az önmagukban véve egyedi történeti jelenségek, korszakok, egyes művek vizsgálatának általánosérvényűségét, az életrajzot állítva a vizsgálódás középpontjába. Módszerének foglalata lényegében az az értelmezői gyakorlat, amely szerint ha az értelmező az elemzett szerzőre tett hatásokat, az őt ért élményeket alkalmazza önmagára (vagyis igyekszik megismerkedni mindazzal, amit a szerző is ismerhetett), akkor a közös emberi psziché működése következtében mintegy önmagában előállíthatja azokat az állapotokat, amelyeknek maga a mű a kifejezése volt. E módszer gyökerei a romantikába nyúlnak vissza (érdemes is itt emlékeztetni az ott már szóba hozott 401. fragmentumra), és osztozni látszanak abban a felfogásban is, amely lényegében az alkotóval azonos kreativitást feltételez a befogadó vagy az értelmező oldalán is.

Forrás itt

Régebbi bejegyzések «