«

»

jún 27

Edward Gibbon A római birodalom hanyatlásának és bukásának története

Edward Gibbon (1737. május 8., Putney – 1794. január 16., London) brit történész. Elsősorban a római birodalom történetével foglalkozott, fő műve: The History of the Decline and Fall of the Roman Empire („A római birodalom hanyatlásának és bukásának története”).

1787. június 27 Elkészül C (1737-1794) főként a római birodalom történetével foglalkozó brit történész fő műve: The History of the Decline and Fall of the Roman Empire (A római birodalom hanyatlásának és bukásának története).

Történelemszemlélete és hatása

Gibbon szerint “A történelem valójában csak kevéssel több, mint az emberiség szerencsétlenségeinek, őrültségeinek és bűntényeinek a katalógusa” [2].A hanyatlás mögött erkölcsi okokat kereső szemlélete hasonló a kortárs Montesqieu felfogásához – emiatt az a kritika érte, hogy műve nem elsősorban történettudomány, hanem saját korának akar vele görbe tükröt állítani. A könyv emiatt sokkal többet árul el a XVIII. század Angliájáról, azaz saját koráról, mint a római császárokról .

„Egy város felemelkedése és birodalommá terebélyesedése, ez a rendkívüli csoda, méltán foglalkoztatja a filozófia iránt fogékony szellemet. Róma hanyatlása ezzel szemben természetes és elkerülhetetlen következménye volt a birodalom mértéktelen nagyságának. A jólét megérlelte a bomlás folyamatát, a mind kiterjedtebb hódítások hatására a hanyatlást előidéző okok megsokasodtak, és amint az idő, illetve a véletlen kikezdte a birodalom mesterséges támasztékait, a hatalmas építmény önnön súlya alatt omlott össze. A pusztulás okai egyszerűek és maguktól értetődőek; ahelyett, hogy Róma összeomlásának okait vizsgálnánk meg, azon kellene inkább eltöprengenünk, vajon hogyan állhatott fenn ilyen hosszú ideig a birodalom. A győzedelmes légiók, akik a távoli háborúkban megfertőződtek az idegen népek és zsoldosok bűneitől, először a köztársaság szabadságát nyomták el, később pedig kikezdték a “bíborsávos” rend felsőbbségét. A császárok, aggódva saját biztonságuk és a közbéke miatt alantas eszközökhöz nyúltak, így megbomlasztották a hadsereg fegyelmét. A légiók ezután már nemcsak a külső ellenség, hanem az uralkodó számára is veszélyessé váltak. A katonai igazgatás erejét meggyengítette, végül pedig szétbomlasztotta az intézmények Constantinus által véghezvitt decentralizációja; a barbár hordák áradata pedig végleg elsöpörte a római civilizációt.

Ernst Breisach: Historiográfia, 224. old.

Gibbon nem filozófiai okokat keresett a Birodalom bukása mögött, hanem ezt egy természetes folyamatnak fogta föl: szerinte ugyanis amennyiben a római civilizáció éltető erkölcsi alapjai, a rómaiság értékei elsorvadnak, akkor maga a civilizáció is összeomlik. Ennek csak egyik összetevője a polgárkatonák eltűnése, és a zsoldoshadseregek megjelenése. Gibbon ugyanis osztotta a későantik pogány szerzők, pl. Symmachus nézeteit is, akik szerint a birodalom hanyatlását végső soron a kereszténység okozta azzal, hogy a transzcendencia felé terelte az emberek figyelmét, elvonva őket az államügyektől.

Gibbon műve az angol történetírás “kiemelkedő remeke, mely csak magával az angol nyelvvel fog elmúlni”[4]. Hatása emiatt nehezen felmérhető: még Churchill is őt követte az angolul beszélő népek történetének megírása során. Váczy Péter Gibbonhoz hasonlóan abban látta a bukás okait, hogy a Jézus második eljövetelét váró, és ezért sem a katonáskodással, sem a közügyek intézésével nem foglalkozó rómaiak helyét fokozatosan a barbárok vették át, ami miatt ezek súlya a tényleges hatalmat jelentő római hadseregben túlzottan megnőtt. A szenátori rend hanyatlásának és a birodalom bukásának az összefüggését vallja Gibbonhoz hasonlóan Bibó István mestere, Guglielmo Ferrero, aki az Ókori civilizáció bukása című művében az állandó trónviszályokat és emiatt a birodalom kivérzését annak tudja be, hogy a szenátus elveszítette azon funkcióját, hogy ő legitimálta az új császárt. Így a keresztély hitviták századaiban vallási legitimációt kereső császárok nem kaptak elég legitimitást, melyet a birodalom egésze elfogadott volna. Ebből aztán automatikusan következett a polgárháborúk végtelen sora, melyek a barbárok beözönléséhez vezettek. Gibbon – nem leragadva a 476-os dátumnál – a Római Birodalom bukásának történetét egészen Konstantinápoly 1453-as bukásáig mutatja be, ami termékenyítőleg hatott olyan szerzőkre is, mint Henri Pirenne, akinek híres tézise szerint a birodalom tényleges összeomlása, a Földközi-tenger, a római Mare Nostrum medencéjének végleges kettéválása a VIII. századi arab hódítás következménye. A mai történetírók kerülik a bukás kifejezést a Római Birodalom kapcsán – legjelesebb képviselőjük, Peter Brown azt hangsúlyozza, hogy a kereszténység nem megbuktatta a birodalmat, hanem átalakította, új tartalmat adott neki, míg a rómaiság ma is vállalható értékei továbbéltek.

Forrás itt