Petri György költő

Petri György (Budapest, 1943. december 22. – Budapest, 2000. július 16.) Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, újságíró, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

A család eredete a történelmi Magyarország nemzetiségi sokszínűségét mutatja: szerb, zsidó kereskedők, bunyevác parasztok éppúgy akadnak ősei között, mint sváb, szlovák, morva telepesek. Szülei a mai Vajdaság területén ismerkedtek össze, házasságkötésük után, hosszú éveken át (1941-ig) Belgrádban éltek, a második világháború idején menekültek Budapestre. 1945 után anyja polgári alkalmazottként a Magyar Néphadseregnél dolgozott, apja, korai haláláig, üzletkötő volt. Nevelődésében fontos szerephez jutott a rokonság: anyai ágon a nagyszülők és nagynénjei figyelme, gondoskodása, apai ágon pedig a szétszóródott család tagjainak változatos élettörténetei, amelyek egzisztenciális és históriai tapasztalatokat egyaránt közvetítettek a számára. Budán, a Vízivárosban kezdte el iskoláit, majd az ugyancsak budai Toldy Ferenc Gimnázium tanulója lett. Több interjújában is megemlíti, hogy viszonylag korán, már 11-12 évesen a költői hivatás foglalkoztatta, bár nem annyira a közlésvágy fordította ez irányba, mint inkább a nyelvben rejlő izgalmas lehetőségek vonzották. Nemzedékéhez képest igen hamar nyílt meg előtte a publikálás lehetősége: első verseit a hatvanas évek legelején az Élet és Irodalom és a Kortárs közölte. Ezekkel a művekkel szinte már megjelenésük pillanatában elégedetlen volt (soha nem is engedte újraközölni őket), utólagos kommentárja szerint azért, mert úgy érezte, hogy József Attila nyomait követve olyan úton indult el, amely neki járhatatlannak bizonyult.

Bővebben itt

Reggel

Miért az éjszaka?

A semleges szomoruság
ez a révedő szürke
tévetegen vonszolja magát
pillérek horgászok között
holott kikötőbakokra leroskad
holott sajgó lábakban
vészterhes visszerekben
ejtőzik talán rejtezik
de végül is vonszolja magát
fenyegető világosság felé
ahol elferdült ajak
lesz éjszakai heveny lázból
izzadt párnák hideggé mint a kő
földbe temetett arca lesznek
álmok képletes és szó szerinti
értelemben vett álmok
mint nadrág szára beakadnak
a világosság
alattomos és hirtelen szögébe
Reggeledik a halálos fakó
ég akár holt szerelmem szürke arca
ismerősség bocsánat nélküli

Mint mosatlan száj íze
itt az ünnep
A közérzeten lehet segíteni
a fogkrém-kukac
elemészti az éj caput mortuumát
A villamoslépcső ellenszelével
üres kávéval
az írógéppel (amely felidéz egykorú
ágyúkat autókarosszériákat)
ellensúlyozhatom az éjszakát
valóságos jelentőségére fokozhatom le
az ihletet mely néhány tömör képbe
koncentrálni kiküszöbölhetni
vélte a világot
negligálhatni
a szétszűrődő vagy csipkés határokat
Miért az éjszaka
szabadítja fel a költészetet?
Pedig hát itt az ünnep
Hogy vívjak ellene
az éj efemér fegyvereivel?
Hitszegően hajnalodik!
Igen az éjszaka
itthagyott itt vagyok
az ünnep hullamerev
állkapcsában
Egy pénztárosnő búcsuzik
a sörözőben
kisfiától A gyereknek még
kaland a kora reggel

A pénztárosnő negyvenes
egyébként még (mutatja is)
egészen jó a lába a gyerek
mellette áll a tekintetek mellett
melyek (a még egészen jó)
láb körül gomolyognak és tévelyegnek
Itt nem lesz ünnep
Kirakhatják az ezerarcot
mely annyi csak mint
szem- száj- és orral
eléktelenített antropomorf Nap
gyermeki csúfsága
s a betelt szem
visszaokádja rángva
A kis kurva ott ült
lilaharisnyás lába mellett háncsszatyor
kiürült szeme
rokon a reggel még üres szemével
Ha megszólítanám
Folyó rohan
lábánál héjjal és szeméttel
rakodva Nem olyan mint egy királynő?
„Te állat” – mondaná vagy semmit
Az éjszaka úgy ernyed el
mint egy átlagos nemiszerv
néhány rossz rándulás után

A sivatagban ezer lépés annyi
mint egy
mert ott az embert körbeviszi lába
Csinálhatsz amit akarsz
akarásod is ők csinálták
Mint kínai ördöggolyó
tökéletes
s véget nem ér a doboz a dobozban
Persze néhol meglátszik
a kispórolás a hanyagság
Az undok tökéletesség így
hálisten résekkel teli
módokkal menekvésre-cselekvésre
kizárva az eleve-áthárítást
A folyó szürke de folyik
fölötte az örök légáram
Éji fulladó
friss reggelbe márthatja orrát
Kibékülhet a horgászokkal
(a horgászat életforma
készségek bölcsője felnevelője
akár a szarvasles gerillaharc ivászat)
Kibékülni a horgászokkal bizony
helyükre tenni az illúziókat
Miért az éjszaka
piszkálja fel a költészetet?
Mihez fog a nappal
az éj lüktető sebüregével

melyből mint vér buzog
a folyó szennyes rohanása
egy bűnbánat-lila harisnya
durva semmit-hívés durva
sejtelme romló lábikráknak
érzékiség és érzelem
közé metafizikai harisnya
amely egy trampli édes lábat
kihangsúlyozott az
áhítatosan költői sejtésnek
s egyúttal a kontárul gyors kivánás
rövidzárlatának
Szerelmem nem jutott idő
túl gyors volt és túl perzselő
Bocsánatod most úgy kivánom
mint vigaszt csúfos nászi ágyon
mikor nem lettél asszonyom
A csömör és az értelem marása
utakat nyitott bennem
mészkőben a víz
járatokat e veszedelmes építészet
Hártya-mennyezetek
pálcika-oszlopok
közt kanyarog a reggel
közé szivárog savóvá lett ünnep
A szavak újabb szavakhoz vezetnek
Merő kockázat
megeleveníteni a képeket
melyekben mind jelenetek feszülnek
szóbeszéd

újfent a szétszűrődő
(vagy csipkés) határokhoz vezetve
Lények tárgyak
kagylózúgása
akar szavakká alakulni
egyszerre elősegítve és elnapolva
mit adnom kell
a magyarázatot
A világ közben továbbment
az ünnep reggel-arca
émelyítően más értelmezést
nyert kelletekorán ébredt fejekben
A reggel továbbment
dél lett belőle
megismételte
az éj hűtelen metamorfózisát
mondhatnánk az éj-reggel-nappal arcú
isten életünk közege ura
egyetemes kételyt ébresztett bennünk
tulajdon létünk miléte iránt
De nem mondom mert ilyet nem hiszek
és mert elég
mit nappalok és ünnepek iránt
támasztott – kétely és kérdés kagylózúgása –
ez a tűnődés ez a szomorúság
Elég az idő amit öregedtünk
e hümmögések kurta idejében

a