Olyan könnyűnek kell lenned, mint a madár, nem pedig olyannak, mint a toll

Paul Valéry (Sète, 1871. október 30. – Párizs, 1945. július 20.) francia költő, esszéíró, a 20. századi francia költészet kimagasló egyénisége.

Bővebben itt

Idézetei

Ellenségeink száma tekintélyünk növekedésének arányában növekszik.
A legtöbben nem ismerik azt, aminek nincs neve, s mindannak a létében hisznek, aminek neve van.
Meg kell tanulnunk, hogy ne higgyünk a magunk gondolatában azért, mert az a mi gondolatunk. Ellenkezőleg: éppen azért, mert a mi gondolatunk, féken kell tartanunk, és fokozott bizalmatlansággal kell bánnunk vele.
Sohase mondd azt: szeress engem! Mit sem érsz vele. Isten is hiába mondta.
Hanyatlásunk abban nyilvánul meg, hogy magunkra ismerünk azokban, akik körülvesznek minket.
A szórakozások többnyire az öngyilkosság más-más módjai.
Ami egyszerű, az mindig hamis. Ami pedig nem egyszerű, hasznavehetetlen.
Vannak művek, amelyeket közönségük teremt. S vannak mások, amelyek megteremtik a maguk közönségét. Amazok az átlagos, természetes fogékonyság szükségleteinek felelnek meg. Emezek mesterséges szükségleteket hoznak létre, s egyszersmind ki is elégítik őket.
A szép alkotások formájuk gyermekei.
Minden haszontalan dologban tökéletesnek kell lennünk. Vagy pedig nem szabad beleártanunk magunkat.
Nincs eredetibb dolog, nincs, ami inkább mimagunk volna, mint másokból táplálkozni. De meg kell emészteni őket. Az oroszlán: asszimilált bárány.
Tanítványainktól és utódjainktól ezerszerte többet tanulhatnánk, mint testvéreinktől, ha az élet tartama lehetővé tenné nekünk, hogy lássuk műveiket.
A mondattan lelki adottság.
Vannak, akik azt hiszik, hogy a művek maradandósága emberi voltuktól függ. Arra törekednek, hogy igazak legyenek. De van-e vajon maradandóbb maradandóság a fantasztikus műveknél? A hamis és a csodálatos emberibb az igazi embernél.
Költői gondolat az a gondolat, amely prózában is versbe kívánkozik.
Olyan könnyűnek kell lenned, mint a madár, nempedig olyannak, mint a toll.
Amit játszva írunk, azt mások feszültséggel és szenvedéllyel olvassák. Amit feszültséggel és szenvedéllyel írunk, azt mások játszva olvassák.
Igazi ellenségeink hallgatagok.
A büntetés lealacsonyítja az erkölcsiséget, mert véglegesen kiegyenlíti a bűnt. A bűntől való irtózást csökkenti – vagyis végeredményben feloldoz; s olyasmit csinál a bűnből, ami csereberélhető és mértékkel mérhető: alkudozni lehet.
Az ember gondolkodik, tehát vagyok – mondja a Világegyetem.
Az ember értelmetlen abban, amit keres; nagy abban, amit talál.
A leghevesebb viszályok mindig olyan tanok vagy dogmák között dúlnak, amelyek nagyon kevéssé különböznek egymástól. Az óhitűek és az eretnekek között elkeseredettebb és élesebb a harc, mint az óhitűek és a pogányok között.
Az optimista és a pesszimista csak arról vallanak ellentétes nézeteket, ami nincs.
Aki könnyen viseli múltját, az bizonnyal meghosszabbítja életét.
Az utánzás csak abból fosztja ki az utánzott művet, ami utánozható.
A sikerült mű egy elhibázott mű átalakítása. Az elhibázott mű tehát csak azért elhibázott, mert félbehagytuk.
Ha választanunk kell két szó között, mindig a kevésbé hangzatosat válasszuk.
A vallás szavakkal, cselekedetekkel, gesztusokkal és “gondolatokkal látja el az embereket olyan alkalmakra, amikor nem tudják, hogy mit mondjanak, mit cselekedjenek és mit gondoljanak.
A világot csak a szélsőségek teszik becsessé, de csak a középszerűek tartják fenn.
Minden erkölcs végeredményben azon az emberi sajátosságon nyugszik, hogy különféle szerepeket tudunk játszani.
Jobban félek az ismerttől, mint az ismeretlentől.
Olyasmit tudni, amit nem változtathatok meg, tökéletesen hiábavaló.
Az ember hajlamos arra, hogy tagadja azt, amit nem tud állítani (vagy kifejezni.)
A nagy emberek kétszer halnak meg: egyszer mint emberek, s egyszer mint nagyok.
Az a gondolat, hogy az idő pénz, a hitványság teteje. Az idő érlelődés, osztályozás, rend és tökéletesség.
A hatalommal való visszaélés ösztöne sarkall bennünket arra, hogy olyan szenvedélyesen áhítozzunk hatalomra. A hatalom, visszaélés nélkül, elveszti varázsát.
Írni, az előrelátni.
Az udvariasság szervezett közömbösség. A mosoly rendszer. A figyelmesség költségvetés.
Ami érdekel engem – alkalomadtán – az nem a mű – nem is az alkotója – hanem az, ami létrehozza a művet. Minden mű az “alkotónál” különb dolgok műve.
Azok a gondolataink a legjelentősebbek, amelyek ellentmondanak érzelmeinknek.
Nem szeretjük azt, aki arra kényszerít bennünket, hogy ne azok legyünk, amik vagyunk, de azt sem szeretjük, aki arra kényszerít, hogy azoknak mutatkozzunk, amik vagyunk. Azt szeretjük, aki azt hiszi, hogy azok vagyunk, amik lenni szeretnénk.
Az ember igazi titkai titkosabbak előtte, mint mások előtt.
Aki sohasem kísérelte meg, hogy az istenekhez hasonlóvá váljék, embernél is kevesebb.
Azt szeretjük, aki azt hiszi, hogy azok vagyunk, amik lenni szeretnénk.
Ha mi nem tudjuk lerázni magunkról történelmünket, majd azok a szerencsés népek rázzák le rólunk, amelyeknek egyáltalán nem, vagy csak alig volt történelmük.
Végtelenül ostobának vagy végtelenül tudatlannak kell lenni ahhoz, hogy véleményt kockáztassunk a politika által felvetett legtöbb kérdésre.
A béke a tényleges erőkben rejlő néma és szünet nélküli győzelem, szemben az esetleges irigykedésekkel.
Valódi béke csak akkor van, ha az egész világ megelégedett. Csak a valódi béke nem olyan, mint a háború, azaz végső eszköz.
Minél továbbmegyünk, a kölcsönhatások annál kevésbé egyszerűek, annál kevésbé megjósolhatók…
Az események apja ismeretlen. Anyjuk a szükség.
Isten megteremtette az embert, de látván, hogy nem eléggé magános, élettársat adott neki, hogy jobban éreztesse vele magánosságát.
Amit mindenki, mindenkor és mindenütt hitt, az minden valószínűség szerint hamis.
Minden politika az érdekeltek többségének közönyére épít – politika enélkül nem is lehetséges.
Az ember olyan állat, akit a ketrecen kívül zártak be.
Hogy mennyire nem ismerjük önmagunkat, az akkor derül ki, amikor újra elolvassuk azt, amit írtunk.
Minden vitában nem valamely tételt védünk, hanem – önnönmagunkat.
Ami természetes, az unalmas.
Meggyőződéseink: Az a szó, amely lehetővé teszi, hogy az erő hangját nyugodt lélekkel a bizonytalanság szolgálatába állítsuk.
A festőnek nem azt kell festenie, amit lát, hanem azt a képet, amelyet látni fognak.
Isten semmiből teremtette a világot. De meg is látszik rajta.
Az állam annál erősebb, minél inkább meg tudja őrizni magában, ami ellene van, és ellene működik.
Közmondás a hatalmasok számára: Ha valaki a csizmádat nylja, taposd el, mielőtt még beléd harap.
A nemzet akkor süllyed anarchiába, amikor a nép olyannak tekinti a kormányt, amilyen.
Az állam mindenkinek barátja,és kinek-kinek az ellensége.
Egy műalkotás mindig azt tanítja, hogy nem láttuk azt, amit néztünk.

HAJNAL

A zordon zűrzavar,
Miről azt hittem: álom,
Eloszlik oly hamar
A rózsás napsugáron.
Szent bizalom-telten
Szárnyal előre lelkem,
Ez az első ima!
Alighogy kikeltem,
Értelmemre leltem
S az tanit járni ma.

Iker-mosolyba öltözött
Örök testvériségek,
Kik csillogtok a szók között,
Üdvöt kiáltok néktek!
Sürük vagytok, mint méh-raj,
Markolhatlak karéjjal,
Lépcsőm arany fényt ver,
Fokai remegnek
S rajt’ már értelmemnek
Fehér lába lépdel.

Mi fény ez női hátakon,
Mik itt borzongni kezdnek!
Nyújtózkodnak álmatagon,
Mint kik most ébredeznek.
Egyik ragyog s a másik
Fésülködik és ásít,
A lusta kis nő mit mivel?
A révült ujj a fésün táncol
S közel-álmomból magához láncol
Az élő hang sejtelmivel.

Ziláltan ti vagytok tehát!
Ez éj mi bünnel van teli,
Lelkek kedvessi: Ideák,
Az unalom kéjhölgyei?
– Mi jók vagyunk – felelnek ők –
Örökkön át jelenlevők,
Mint ki mindenütt ott van.
A házad el nem árulók,
Titkon vagyunk megannyi pók
Tennen-árnyékodban.

Légy hát örömtől mámoros,
Hogy talányaid szövetjén
Selyemből szőtt nap, százszoros,
Lángol árnyát elvetvén.
Hogy mit tevénk, ezt észbe vedd
Mi vészes örvényid felett
Fonálból hidat vertünk
S tétova kisérletek
Nyúlós löttyéből teneked
Szűz valót kikevertünk.

Szellemi hálójukat
Szétszaggatom, kitárva
Érzék-erdőmben az utat
Dalomnak jóslatára.
Lenni!…Mindenség-fül!
A lélek mind fölkészül
A vágy legfőbb fokára.
Ő önmagát hallgatja
S érzem: fülről ajkra
Száll a borzongása.

Itt vannak árnyas szőleim,
Bölcsői vak-sorsomnak,
Nincs szeri-száma képnek im,
Szintúgy pillantásomnak.
Levélke bármi renyhe,
Az mind friss forrás enyhe,
Miből e gyöngéd zajt nyelem,
Minden dióbél és zamat,
Virágkehely mind noszogat,
Hogy lesz gyümölcse, türelem!

A tüskéktől te sohse félj!
Ébredni jó, kemény bár!
Igy szólt az eszme-meredély:
Nyugton te sohse légy már!
Hogy megszerezd, amit szeretsz,
Eléggé sebzett nem lehetsz.
Ha hódítsz, ne felejtsd soha;
Bár sebed húsodba mélyed,
Bőven omló tennen-véred
Hódítmányod leghűbb záloga.

Elérem átlátszó tavát
A láthatatlan víznek,
Keblét Reményem ússza át,
Amit hullámi visznek.
Hullám, mit karcsú hattyu-nyak
Tud vak időn fodrozni csak,
Reményem erre vágyik.
Érzi a mélyet odadent,
A félelmest, a végtelent
S megborzong lábújjáig.

Fordította NAGY ENDRE

a