A komor éj

Robert Burns (1759. január 25. – 1796. július 21.) skót költő, dalszerző.

A KOMOR ÉJ

A komor éj már közelít,
üvöltő vad vihar süvít,
hasas felhők sötétlenek
a szél-szántotta sík felett;
a vadász bukdácsol haza,
fészkére száll a vadkacsa,
pusztán csak én nem nyughatom,
Ayr, elhagyott szép partodon.

Az ősz gyászolja déresett
kalászait, a földeket;
tajtékot hány a szennyes ég,
tompán morog a messzeség:
vérem fagy, lelkem látja már,
hogyan dobál a tengerár;
örvény, sötét halál fogad,
elvesztve, Ayr, szép partodat.

Nem félek én a tengeren,
bömbölhet, zúghat féktelen,
nem tántorít el száz halál,
ha eltalál, hát eltalál:
de szívem mégis megszakad
a mérhetetlen súly alatt,
kín, fájdalom, emlék szorít,
elhagyva Ayr szép partjait.

Ég áldjon, dombok, hajlatok,
ugarok, szittyós nádasok;
hadd kergetem ábrándjaim
letünt szerelmek romjain!
Békével fáradt vállamon,
barát, ellenség – búcsuzom!
A lelkem csordultig teli;
ég áldjon, Ayr szép partjai.

Kormos István fordítása

A romantika egyik legjelentősebb költőjévé vált a szegénységben, ám jó nevelésben felnőtt Robert Burns, akinél a jókedv, az öröm mindig társas jellegű volt, soha nem a melankolikus, epekedő szerelmesnek írt, hanem az életet szeretőknek. Halál után is adott okot arra, hogy gondoljanak rá. Robert Burns érzékeny lélek volt, sokszorosan szenvedte a szegénység minden szenvedését. „Soha szív nem dobogott az enyémnél hevesebben azért, hogy kitűnjék” – írta egy levelében. Ám úgy látszik a tehetséget és a zseniket máshol sem becsülik meg. Amikor Robert Burns meghalt, nem sokkal temetése után márványemlékművet állítottak neki. A síremlék felavatása során a még élő édesanyja keserű könnyekre fakadt: – Ó, Robbie! Te egy darab kenyeret kértél tőlük, s ők egy darab követ adtak neked!

Forrás itt

a