A lét egyszerre iszony és csoda…

Faludy György (Budapest, 1910. szeptember 22. – Budapest, 2006. szeptember 1.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, író.

A lét egyszerre iszony és csoda.
Nincs rendező? Vagy van? Hol? Kicsoda?

Az ismeret ma mindenkit magányos
toronyba zár, ahol a téboly szálldos,
hol nem lelünk hitet, harmóniát,
gyógyszert a halál és a jövő ellen,
sem vigaszt. Mentől többet tud az ember,
annál kétségbeejtőbb a világ.

A magyar nyelvhez

Kéri Pálnak

Most hogy szobámban ér az est setétje
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod mongol emléke rég ködös
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod kisér utamra fájón
messze e tájon.
Magyar nyelv! Vándorútakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
te hangolás barangoló kalandon
te zengő és borongó hang a lanton,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron, –
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.
Magyar szó! Multam és jövendő sorom,
népek közt sorom és mindegyik sorom,
házam-hazám, lovacskám, csengős szánom
és dal a számon, mit kérnek majd számon:
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem bír le ellenség, rangomra törvén
sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel
de én itt állok az ikes-igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak
mint sustorgó füzesbe font utak
felett alkonykor krúgató ludak
s minden szavamban százszor látom orcád
bús Magyarország.
Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek,
ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
ti bíbicek, bölények, battonyák
miket vadásztak vén csillyehajókról
s lápos aszókon.
Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szötteses, világszép,
búzavirágkék.
Mult T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya.
Melléknevek, gazdag virágbarázdák
busák, buják, burjánzók és garázdák,
8
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha fűzérben vereslőn
lóg az ereszről.
Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni.
És E-betük serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
könnyű harangszó.
Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a magyar, megrepedt rögökre.
Magánhangzó illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhangunk, mely boldogabb utakra
messze mutatna?
És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, önteltek és hitványak
s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák és Károlyiak,
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?
9
Parasztok nyelve, nem urak latínja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő.
Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk,
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta ó-bora,
nem billentyüre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.

(Páris, 1940 május)

Élete

a