Coleridge Kubla kán

Kubiláj kán (1215. szeptember 23.–1294. február 18.), kínai császár, mongol hadvezér, a Mongol Birodalom nagykánja (1260–1294), a kínai Jüan-dinasztia alapítója és első császára (1279–1294)

Nevét Kubláj, Kublaj és Hubilai kánként is említhetik, a török nyelvben Kubilay Han-nak ejtik. Tolui és Sorghaghtani Beki második fiaként jött a világra, Dzsingisz kán unokájaként. Bátyja, Möngke örökébe lépett 1260-ban. Kubilaj kán testvére, Hülegü, elfoglalta Perzsiát és megalapította az Ilhánida Birodalmat.

Wikipedia

Kubla Kán (Kubla Khan, or a Vision in a Dream. A Fragment.) Samuel Taylor Coleridge angol költő híres költeménye, mely címét a mongol és kínai uralkodóról, Kubiláj kánról kapta. Coleridge saját bevallása szerint a verset 1797 öszén írta egy Exmoor melletti farmon. Valószínűsíthető azonban, hogy az 1816-os első kiadása előtt még átdolgozásra került.
A vers első sorát angolszász területeken gyakran idézik, amely bevezeti az egykori Mongol Birodalom nyári fővárosát, Xanadu városát (a történelmi Kubiláj kán kedvelt nyaralóhelyét):

KUBLA KÁN

Kubla kán tündérpalotát
építtetett Xanaduban,
hol roppant barlangokon át
örök éjbe veti magát
az Alph, a szent folyam.
Mérföldnyi jó földet tizet
gyorsan torony s fal övezett:
s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb,
tündöklő kertek és kanyar patak;
ott sötét erdők, vének, mint a domb,
öleltek napos pázsitfoltokat.

De óh, amott a cédrusfödte bércen
a mélybe milyen hasadék szakadt!
Micsoda vad hely! démon-kedvesét sem
siratja szentebb, iszonyúbb vidéken
elhagyott nő a sápadt hold alatt!
S e szakadékból, forrva, zakatolva,
mintha a föld gyors lélegzete volna,
hatalmas forrás lüktetett elő:
torkából, mint felugró jégeső
vagy mint a pelyvás maga a csép alatt, –
ívben repült a sok nagy szirtdarab:
s táncos sziklákkal együtt így okádta
a folyót a kút örök robbanása.
Öt mérföldet átkanyarogva szállt a
szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,
aztán elérte a barlangokat
s leviharzott a halott óceánba:
s e messzi zajból Kubla ősatyák
szavát hallotta, hadak jóslatát!

A kéjpalota nézte sok száz
lenge tornyát a vizen
és egy zene volt a forrás
és a barlang, egy ütem.
Ritka művészet, ihlet és csoda:
jégbarlangok és napfénypalota!

Ismertem egy lányt valaha,
látomás lehetett:
Abesszinia lánya volt,
Abora hegyéről dalolt
s cimbalmot pengetett.
Zendülne csak szivemben
még egyszer a dala,
oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
hogy felépítném csupa
muzsikából azt a szép
fénydómot! a jégtermeket!
S mind látná, aki hallana,
s “Vigyázzatok!” kiáltana,
“Szeme villám! haja libeg!
Hármas kört reá elébb,
s csukja szemünk szent borzalom,
mert mézen élt, mézharmaton,
s itta a Menyország tejét!”

SZABÓ LŐRINC

a