A népmese napja Magyarországon

A népmese a szóbeli költészet legnagyobb műfajcsoportjainak egyike, évszázadok során létrejött és alakult történet, aminek mondanivalója valami általános, örök érvényű igazság.

2005 tavaszán a Magyar Olvasástársaság felhívással fordult mindazokhoz, akiknek fontos a népmesék fennmaradása és a mesékben élő bölcsesség továbbhagyományozása, hogy csatlakozzon ahhoz a kezdeményezéshez, amely szerint szeptember 30. – Benedek Elek születésnapja – legyen a népmese napja.
A népmese napját első ízben 2005. szeptember 30-án rendezték meg. A nap célja, hogy a könyvtárosok, az óvónők, a pedagógusok és a mesével foglalkozó szakemberek, valamint a meseszerető gyerekek és felnőttek ezen a napon megkülönböztetett tisztelettel forduljanak mind a magyar, mind más népek meséi felé.
„Őseinktől kincsekkel teli tarisznyát kaptunk örökségbe, de mintha egyre gyakrabban tétlenül néznénk ennek háttérbe szorulását, elfelejtését. Vegyük birtokba, ismerjük meg, fényesítsük újra és adjuk tovább az eleinktők kapott, élethosszig érvényes, értékes, unokáink számára is feltétlenül megőrzendő, mesebeli kincseket!”

(Részlet a Magyar Olvasástársaság 2005-ös felhívásából) Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség

A meseköltő az egyetlen olyan becsületes alkotó, aki előre elmondja, hogy a története: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy (…. ) Vagyis bevallja, hogy “csak” mesél!

Maga a mese szó nem jelentette mindig azt, amit ma értünk rajta. Kezdetben inkább ’példázat’, ’talány’ volt a jelentése. Ennek a névhasználatnak a mai napig megőrződő emléke, hogy a találós kérdést sok helyütt még ma is találós mesének hívják. De már a 18. század végén feltűnik a mai értelemben használt mese szó, amely aztán fokozatosan kiszorítja a mende-monda, monda elnevezést. A. monda szó nagyjából ugyanettől az időszaktól kezdődően egy másik népi, prózai-epikai műfaj nevévé válik. A szóhasználat ingadozására jó példával szolgál az a tény, hogy Erdélyi János 1846–1848-ban megjelenő nagyhatású népköltési gyűjteményének címében (Népdalok és mondák) a monda szó még mesét jelöl. Néhány év múlva, 1855-ben azonban Erdélyi János is Magyar népmesék címen adja közre mesegyűjteményét. Nagyjából ettől az időtől kezdve egyértelmű a mese, illetve a monda szavak jelentése, használata.

Forrás

Minden nép költészetének, így a magyar népköltészetnek az ősforrása is valahol az idők végtelenségében van. A magyar népköltés honfoglalás előtti állapotára csak következtetni tudunk mai néphagyományaink és néprokonaink hagyományai alapján, a honfoglalás idejétől kezdve azonban már találunk népköltészetünkre vonatkozó utalásokat is.

A népmese mint műfaj – valószínűleg a hősénekek és a mítoszok anyagából táplálkozva – a honfoglalás körüli időkben keletkezhetett. A népmesékre vonatkozó legkorábbi nyomok is erre látszanak utalni.

A népmeséinkre vonatkozó első utalásokat P. mesternek, Béla király névtelen jegyzőjének (Anonymus) Gesta Hungarorum c. művében találjuk. P. mester bizonyos lebecsüléssel {5-66.} emlékezik meg „a parasztok hamis meséiről és a regösök csacsogó énekei”-ről, mint amelyek alkalmatlanok arra, hogy „az olyan igen nemes magyar nemzet belőlük ismerje meg történetét”. Ezért foglalja ő írásba a magyarok viselt dolgait. Annak ellenére, hogy P. mester megveti a hamis meséket és csacsogó énekeket, mégis felhasználja őket műve megírásához. Az idézet alapján elsősorban talán hősénekekre, történeti mondákra gondolhatunk, de ugyanolyan jogosan a mai népmesék elődeit is sejthetjük bennük.

Forrás

A magyar népmese az egyetemes emberi kultúra része, eurázsiai kincseket őríz.

a