jan 28

Senki nem tud igazán örülni, ha nincs benne szeretet

,,Az alázat teszi az embert alkalmassá Isten befogadására, az teszi képessé a bölcsességre.”

Aquinói Szent Tamás, Tommaso d’Aquino (Roccasecca, 1225. január 28. – Fossanova, 1274. március 7.), olasz teológus, skolasztikus filozófus, Domonkos-rendi szerzetes, a keresztény misztika egyik képviselője. Angyali Doktor (Doctor Angelicus) néven is ismert.

Tamás kísérletet tett egy egységes világnézeti rendszer megalkotására, és elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy az egyház korábbi viszolygása után magáévá tette és megőrizte Arisztotelész örökségét. Aquinói Szent Tamás munkássága nem csak a kereszténység, de az európai és az egyetemes kultúra számára is örök értékeket adott; az egyházon belüli különleges tiszteletét mutatja, hogy XXII. János pápa már 1323-ban szentté avatta őt, XIII. Leó pedig 1880-ban Tamást tette meg a katolikus tanítók védőszentjévé.

Forrás itt

Kimerítően azt ismerjük, amit tökéletesen ismerünk. Tökéletesen pedig azt ismerjük, amit annyira ismerünk, amennyire megismerhető. Ezért, ha valami bizonyításon alapuló tudással megismerhető, és mi mégis csupán valószínűségi érvelés alapján fogadjuk el, nincs róla kimerítő ismeretünk.

Senki nem tud igazán örülni, ha nincs benne szeretet.

jan 27

Ady Endre halála

Ady Endre: Önéletrajz

“Arra gondoltam először, hogy úgynevezett életrajzomat szigorú logikával kezdem ennek az írásnak a napján, s végzem megszületésemnek, ez igazán nem fontos eseménynek, dátumával. De az én életkoromban már meggyávul egy kicsit az ember, s nem mer már könnyen az öreg szabályok ellen lázadni, tehát kezdjük csak avval, hogy születtem.Születtem pedig, hajh, 1877. november hó 22. napján Szilágy megye Érmindszent községében, a régi Közép-Szolnok vármegyének Szatmárral határos érmelléki kis falujában. Az apám Ady Lőrinc, a belső Szilágyságból, Lompértról került ide, mikor édesanyámat, az egykori érmindszenti református papnak korán elárvult leányát, akit egy falusi kisbirtokos nagybácsi fogadott föl, feleségül vette. Az anyám családja ősi protestáns papi család, miként erdélyi kálvinista papleány, Visky-leány volt apai nagyanyám – nagyapám, Ady Dániel pedig a Wesselényiek számtartója s lompérti földbirtokos. Az Ady-család egyébként – bár ez se fontos – a Szilágyság egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, később Diósad, s a terjedelmes Gut-Keled nemzetségből való. Régi, vagyonos és rangos helyzetéből hamarosan lecsúszott a család, s már a XVI. századtól kezdve a jobbféle birtokos nemes úr kevés közöttük, de annál több a majdnem jobbágysorú, bocskoros nemes. De erős és büszke hagyományok éltek a famíliában, s az apám, aki testvérei közül egyedül nem tudott megbarátkozni a kollégiumokkal, amelyekből mindig megszökött, gyerekeit bármi módon taníttatni akarta. Okvetlenül az izgatta titokban, hogy a család újabb fölemelését, amint illik, a vármegyén és vármegyei karrierek által csinálják meg – a fiai. Engem 1888-ban a nagykárolyi piarista gimnáziumba vittek, ahol az alsó négy osztályt végeztették el velem a kedves emlékű, nagyon derék, kegyes atyák. Talán – s ha igen, alaptalanul – katolikus hatásoktól féltettek otthon, mikor az ötödik gimnáziumi osztályra elvittek a vármegyei ősi, kálvinista zilahi “nagyiskolába”, a mai Wesselényi Kollégiumba. Nagykárolyban s Zilahon is eminens diák voltam, habár a szorgalom akkor se volt sajátságom s magamviselete pedig fogcsikorgató, de gyakran megvaduló szelídség. Jogásznak kellett mennem Debrecenbe, mert így leendett volna belőlem apám kedve szerint valamikor főszolgabíró, alispán, sőt mit tudom én, mi, ám igen gyönge jogászocska voltam. Budapesten, újra Debrecenben, később még Nagyváradon is megújítottam kényszerű jogászkísérleteimet, de már rontóan közbenyúlt szép, kegyes terveimbe a hírlapírás.A hírlapíráshoz – természetesen a magyar viszonyok között – régen ápolt s titkolt írói, költői ambíciók juttattak el. Hétéves koromban verset írtam, második vagy harmadik gimnázista koromban írott újságlapot csináltam, Zilahon ötödik gimnázista koromban már verseltem az önképzőkörben, s mint zilahi diáknak jelentek meg költeményeim a helyi lapban. Debreceni félig jogász, félig újságíró, kissé csokonaiaskodó életemből sikerült kiszabadulnom, s 1900. január elsején Nagyváradon kezdtem dolgozni egyik napilap szerkesztőségében és már véglegesen és hivatásosan hírlapíróként. Nemsokára a Nagyváradi Napló szerkesztője lettem, sokat írtam, de kevés verset, dacból, öntemetésből, mert hát költőnek lenni hóbortos és komikus dolog. Azonban, bár Budapestet sok affektálással lenéztem, a vidék sértett, nyomott, s a legfantasztikusabb terveim voltak: London vagy talán Szentpétervár, Moszkva, de nem, mégis Párizs. Sors, furcsa és nem is kellemetlen véletlenek 1904-ben Párizshoz és Párizsba segítettek, s így gyerekes, nagy elégtételemre kikerülhettem Budapestet.Párizsból a régi, Vészi József és Kabos Ede csinálta Budapesti Naplóval sikerült észrevétetnem magam és jobban, mint Nagyváradról, ahonnan pedig már e laphoz fölkínált utam volt. Úgy kellett történnie, hogy írói bátorságom igazolását megkapjam előbb Párizsban – s egy-két tragikus franciától -, mert a mesterségemhez még mást nem taníttatott el velem Párizs. Azután hazajöttem, újságba írtam, mindent, politikát, kritikát, riportot, novellákat, verset. Próbáltam rengeteget élni, azaz jobban ráfigyelni arra, amit mindig erősen érezve és szenvedve éltem. Írásaim, különösen a versek, egyszerűen fölháborodást keltettek: voltam bolond, komédiás, értelmetlen, magyartalan, hazaáruló, szóval elértem mindent, amit Magyarországon új poétának el lehetett érni, de nem haltam meg. A verseim s az üldözések harcias, jó híveket is szereztek, s négy-öt év Budapesten és Párizsban gyönyörű viaskodással és lázasan siető munkával telt el. Holott talán illendőbb lett volna félreértett lírikusként s jó korán megboldogulnom, de belém ütött az elhivatás mániája s az a babona, hogy egyelőre még mindig írnom kell. És talán nem is volt ez rossz, mert mikor én szabálytalanul túlléptem a magyar lírikus valakiknek kiszabott, legszélső, 33 évet, egyszerre csak jönni kezdtek hozzám a folyton serdülők, a fiatalok és fiatalabbak. Minden év, túlélt év, új seregét hozza hozzám az iskolás fiataloknak, leányoknak, fiúknak, s már ezért is érdemes a törvényes magyar költői korhatárt túl- és lefőzni s
megmaradni a lehetőségek között, sőt fölött fiatalnak. Termékeny zseninek sok jóakarattal se lehetne nevezni, de aktív költő és író vagyok, verseket, novellácskákat, politikai és egyéb cikkeket írok, mert újságírás-
szerelmemmel véglegesen szakítani nem tudtam. Ma már kevesebbet utazom régibb kóborlásaim területén: Bécs, Párizs és Róma háromszögében, de sajnos gyakrabban kell egy-egy szanatóriumba be- bevonulmon egészséget foltozni. Terveim vannak egy nagy regényre, színpadi írásokra, de nem tudom, ez erős tervek nem maradnak-e csak erős terveknek. Harminchat éves leszek, agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire Budapesten és a falumban élek, s természetes, bár kissé szomorú, hogy igazában otthonom, lakásom nincs is.

Ady Endre 1913, Budapest”

Forrás itt

Halála

A költő 1918 őszén, még Csucsán értesült az országban és a fővárosban történt eseményekről, és minden erejével, igyekezetével azon volt, hogy a sorsdöntő napokban ott legyen Budapesten. Ott akart lenni azoknak az eseményeknek a középpontjában, amiről kicsivel később így vall: „Az én forradalmam!” Azonban az ősz „ráuszítja” az akkor javában tomboló spanyolnáthát. Betegen, rendkívül mostoha közlekedési viszonyok között mégis eljut Budapestre, de az út viszontagságai még jobban aláássák amúgy is gyenge egészségét. Azonnal ágynak esik. A Veress Pálné utcai lakásban felesége, Boncza Berta ápolja éjt nappallá téve. 1919 januárjáig többnyire ágyban feküdt. Bár néha felkelt, de nem sokáig bírt talpon lenni. Barátai segítségével egyszer a Nemzeti Tanács egyik ülésére is elment, de gyengesége miatt hamar hazavitette magát. Októbertől a végzetes januárig ötször esett át tüdőgyulladáson, ezért Bertuka úgy döntött, hogy beutaltatja férjét a Liget szanatóriumba. A hozzá eljutó hírek is rontották amúgy is rossz állapotát. Ekkor tudta meg azt is, hogy a közeli falu lakói kirabolták és feldúlták a csucsai kastélyt. „Csinszka, már Te sem tudod megfordítani a dolgokat” – mondta egyszer feleségének. És valóban így volt. Az agónia január 27-én hajnalban kezdődött el. Ady ágyánál ekkor csak egyetlen ápolónő, Papp Mariska tartózkodott. A költő halálának másnapján, Nagy Andornak, a Pesti Napló újságírójának elmesélte, hogyan teltek az utolsó órák, percek. Elmondása szerint este Ady megvacsorázott, aztán elszenderedett. Az egész napos magas láz (harminckilenc fok) ekkorra alábbhagyott. Éjféltájt köhögnie kellett. Azután újra elaludt. Reggel nyolc körül már nehezen lélegzett. Az inspekciós orvosnő, Reiss doktornő kámforinjekciót adott be, de már semmi nem segített. Reggel negyed kilenckor beállt a halál.

Forrás itt

jan 21

Keats : Szent Ágnes-este

Szent Ágnes-este

Szent Ágnes-est – Ó keményen fagyott!
Baglyot nem óvott tolla, reszketett,
fagyos füvön fázós nyúl bukdosott,
néma tájat akol melengetett.
A koldus dermedt ujjal pergetett
rózsafüzért, és deres sóhaja,
mint kegyes tömjénfüst emelkedett,
úgy látszott, égnek tart az illata
a Szűz képe fölött, míg hangzott az ima.
E tűrő, szent vén mondja az imát,
majd mécsét véve fölemelkedik,
és fordul ösztövéren, meztiláb,
templomhajón húzva át lépteit.
Oldalt holtak szobra fagyoskodik,
börtönzi őket sötét rácsozat:
lovag és hölgy térdeplőn imádkozik,
és elborzasztja őt, míg elhalad,
hogy fázhatnak fagyos csuklya s páncél alatt.
Északra fordul, kis ajtó megett
pár lépés csak és arany zene száll,
könnyekre bírva szegény öreget.
Ám érte már kongatott a halál,
élte vígsága elpengetve már:
ő Ágnes estjén vezekelhetett.
Más felé ment hát, holtak helye vár,
porukhoz ült, hogy lelkét mentse meg,
és a bűnösökért virrasztva kesereg.
Halk nyitányt hall a koldus odabenn,
s mert nem egy ajtó tárva-nyitva állt,
sürgést, forgást is. Nemsokára fenn
rázendítettek ezüst trombiták,
feldíszítve a földszinti szobák
fogadni tóduló vendégeket:
Kő-angyalok szeme kíváncsi, tárt,
oszlop-párkány nyugszik fejük felett,
hajuk szélfútt, szárnyuk mellen keresztbe tett.
Ezüst vigasság a terembe tör,
toll, fejdísz, s minden gazdag öltözék,
mint árny-had tündérin az agyra tör,
új ruhában, ifjan, régi mesék
víg fényivel. De kívánjuk odább
őket, s forduljunk csak a hölgy fele,
e téli napon vágy tölti szívét,
hogy megsegítse Szent Ágnes kegye,
ahogy gyakran hírül adta sok nénike.
Szent Ágnes estjén, így mondták neki,
boldog jelentést láthat ifjú lány,
kedvese lágyan átölelheti
mézes éjfélkor, hogyha jókorán
átment előírt ceremónián:
böjtölve ágyba térjen és hanyatt
szűzfehéren feküdjön nyoszolyán,
semerre se pillantson ezalatt,
az égtől vágyai beteltét kérje csak.
Ő töprengett e hóborttal tele:
a bús istenként síró muzsikát
alig hallotta, szűzleány-szeme
földre szegezve, száz sodró uszályt
látott, de nem ügyelt: hiába állt
elébe lábujjhegyen sok vitéz,
s gőgjétől le nem hűtve állt odább,
mind nem látta, másutt a szív, az ész:
Ágnes álmára várt, mi édes, mint a méz.
Tovatáncol, a szeme tétova,
ajka ijedt, lélegzete zihál,
a szentelt óra közel, sóhaja
hangszerek közt leng, suttogás közt száll,
hol szitkozódik, vagy szapul a száj,
vágy, dac, gyűlölség, rosszallás figyel,
míg ő tündéri látomást csodál:
csak Ágnesre és nyájára ügyel,
hogy még hajnal előtt a boldogságra lel.
Már tűkön ült, hogy kamrájába megy,
mégis maradt. Ezalatt lápon át,
Porphyro jött, kit vágya égetett
Madeline-ért. A kapu oldalát
támogatva, holdfénytől védve állt,
megostromolva minden szenteket,
csak pillanatra láthassa a lányt,
bámulja és imádja ha lehet;
szó, érintés vagy csók: ilyen már megesett.
Bemerészkedik: zümmögés se szólj,
szem légy bekötve, vagy száz szablya-él
szerelem várán, szívén áthatol.
Kastély-termekben barbár horda él,
gyilkos hiénák, forró úri vér,
ebük is fújt és pihát vonyitó
minden ükére: egytől sem remél
irgalmat, az egész lak rothadó,
gyámja csak egy gyenge testű, lelkű anyó.
Boldog véletlen! A duenna jő,
bottal csoszogva affelé került,
hol állt a fáklyalángtól rejtve ő.
Csarnok oszlop mögött, hol már elült
vigasság hangja, zene csendesült:
ráismert a néne, megnyugodott,
hűdött kezébe ifjú kéz került,
“Porphyro”, mondá, “hagyjad e lakot;
itt van ma mind, aki véredre szomjazott!
Fuss innen! Törpe Hildebrand van itt,
nemrégiben, hogy rázta lázroham,
megátkozott téged és tieid,
vén Maurice lord is itt van, éppolyan
vad, akár ifjan. Jaj nekem! Rohanj!
Szellemként tűnj!” – “Ó, kedves trécselő,
e karszékbe ülj, itten béke van,
és mondd, miként…” – “Szent ég, ha bárki jő,
és nem követsz, fiam, koporsód lesz e kő.”
Vele boltíves folyosón haladt,
süveg-tolla pókhálót lesodort;
s amint az mormolt: “Ó, jaj!” azalatt
kamrába ért, és besütött a hold,
rácsos, fagyos, benn síri csend honolt.
Porphyro szólt: “Madeline merre van?
Az áldott rokkára, Angela, mondd,
amit csak lányhad láthat titkosan,
ha Szent Ágnes gyapját fonják ájtatosan.”
“Szent Ágnes! Ó, Szent Ágnes estje van –
még szent napon is ölnek emberek.
Szitában vizet tarthatsz biztosan,
hűbérúr lehetsz tündérek felett,
hogy ezt merészled: eltölt rettenet
téged látni! Szent Ágnes estje van!
Szép hölgyem most idéz fel képeket,
ámítsák angyalok jóságosan!
Hadd nevessek kicsit, a bú még hátra van.”
A bágyadt holdba veti mosolyát,
míg arcába Porphyro pillogat,
mint meghökkent kópé néz vén banyát,
ki zárt talányos-könyvet tartogat,
amint a kályha-zugban ül s gunnyad.
Szavára villan ifjú férfiszem,
hölgye tervéről hall, s már gondolat,
fagyos varázslat képe megjelen,
vén legendák ölén az alvó Madeline.
Egy gondolat kibomlott rózsaként
színezte homlokát, s gyötört szíve
lázongva vert, s mit haditerveként
ajánlt, attól anyónk ijedtibe
szólt: “Durva lény vagy, kinek nincs hite:
Miasszonyunk, őrizd, ki szendereg
az angyallal, tartsd tőle messzire
a gonoszt, mint ez. Menj, menj! Nem lehet,
hogy ugyanaz legyél, akinek hittelek.”
“Nem bánom, minden szentre esküszöm,”
szólt Porphyro: “Úgy várjon irgalom,
ha majd végső imám halkan nyögöm,
ahogy egy tincsét is elmozdítom,
vagy szemérmetlen szemmel bámulom.
Könnyemre kérlek, higgyed szavamat!
Vagy ellenségeim felordítom,
elébük állok, itt a pillanat,
bár farkas, medve sincs őnáluk karmosabb.”
“Erőtlen lelket miért rémítesz?
Egy szegény, gyenge, szélütött anyót,
kiért a harang tán ma szólni kezd,
ki éretted buzgón imádkozott
reggel és este.” Így panaszkodott,
míg Porphyro lágyabb beszédre tért,
de oly búval, mély gonddal megrakott,
hogy Angela már mindent megígért,
mit bánva, jót vagy bajt hoz, mit az ifjú kért.
Kívánsága: vezesse, rejtse őt
Madeline kamrájának mélyiben,
bújtassa fülkébe a leskelőt,
hogy lássa szépét észrevételen,
s tán jegyest is kapjon ez éjjelen,
míg tündér-légió lép paplanán,
s varázslat őriz álmot a szemen.
Találka még nem volt ily éjszakán,
amióta Merlin elbukott démonán.
“Legyen, amit kérsz,” szólt a nénike:
“Asztal inyencséggel bővelkedő
legyen ez éjen. Flótája ime
hímzése mellett. Sürget az idő,
mert lassú vagyok, gyenge, szédülő,
hogy ily szerzésre adjam fejemet.
Várj itt, ne légy türelmetlenkedő.
A hölgyet, ah, biztosan elvegyed,
vagy halottak között nem üdvözülhetek.”
Így szólva, nyugtalan elkocogott.
Az ifjú várt. Minden perc végtelen.
“Kövess!” A néne fülébe súgott,
hogy kémlelik: szemében félelem.
Végül nem érte őket sérelem,
sötét folyosók során értek a
lány kamrájába: csupa csend, selyem,
Porphyro lelt helyet elbújnia.
Vén társa elsiet, fagy és forr az agya.
A korlát szélén lebben a keze:
Angela lépcső felé tapogat,
mikor Szent Ágnes elbűvölt szüze,
mint szellem-küldött felfelé halad:
kezében gyertyaszál világot ad.
Fordult, lekísérve az öreget
biztos földszintre. Itt a pillanat:
ágyra, Porphyro, mereszd a szemed,
jön, visszatér, miként fölvert galamb siet.
A gyertya ellobbant, hogy beszaladt,
kis füstje sápadt hold fényébe holt,
az ajtót zárta, szíve elakadt,
a légi szellemek testvére volt,
különben jaj neki! Hát szót se szólt.
Csak szíve szólt, mégpedig ékesen,
oldalát majd kiverte, úgy dobolt.
Csalogány csattogna így nyelvtelen,
míg meghalna, a hang elfojtja szíviben.
Három-ívű magas ablak-keret,
gyümölcs, virág s fonott inda-köteg
vésett képeivel keretezett,
s ódon jelmondatokkal ékesek
az ablak-mezők s a festék-színek
tüze, mint lepkeszárny damasztja gyúl;
s középen szentek s címer-rengeteg
közt, hol ezer ciráda kunkorúl,
királyok véritől egy címerpajzs pirul.
Ez ablakon a hold fényeskedett,
s Madeline keblére rózsát dobált,
míg ő térdelve kért áldást, kegyet;
kulcsolt kezére rózsa szirma szállt,
keresztje ezüst színe kékre vált,
haján szentek dicsfénye kerekül:
angyal, ki mennynek öltött új ruhát,
csak szárnya nincs, Porphyro megkövül:
térdelt a tiszta lény, földtől szeplőtlenül.
Porphyro éled: az est-ima kész,
hajából gyöngyeit ereszti le,
egyenként oldja hevült ékszerét,
lazítja fűzőcskéjét, lefele
susogva térdig csúszik köntöse:
sellő, kit félig rejt hínár-moszat,
mereng és ébren-álmodó szeme
Szent Ágnest látja ágyán; nem szabad
most hátranézni, mert varázsa megszakad.
Selymes, fagyos fészkében reszketeg
ámult, bűvöli éber-bódulat,
míg mákony-melegű álom belep
enyhült testet, lelket karjába kap.
Holnapig eltűnt, mint egy gondolat,
e boldog révből kín és öröm nem int.
Mint vad-nép közt misekönyv zárt marad,
eső nem csapja, nap rá nem tekint,
akárha rózsa zár és bimbó lesz megint.
E mennybe lopva hozta bűvölet,
hölgye üres ruháján csügg szeme,
figyelte, hallhat-e lélegzetet,
gyengéd szendergésre ébredhet-e?
Áldott a perc: hallik lélegzete,
ő is piheg: elhagyja rejtekét,
a félelem súny így, nincs zöreje,
a hangot rejtő szőnyegekre lép,
függöny mögé figyel – a lány alvása szép.
Aztán az ágynál, hol szökve a hold
árasztott ezüst félhomályt, letett
egy asztalt, mire – míg szíve szorult –
arany-karmin-éjszín kendőt vetett:
alvóknak morpheusi amulett!
A viharos, ünnepi harsona,
üstdob és messze-hangzó klarinét
fülét ijeszti, ám halkul szava:
bezárul a kapu, s elhalt az est zaja.
Azúr-szemhéjú álmot álmodott
levendulás, sima, fehérített
vásznán, míg ő rejtekből áthozott
cukorba főzött almát, birseket,
tejszínnél hűsítőbb gyümölcslevet,
fahéjjal festett fénylő szirupot,
Fezből tengeri hajón érkezett
datolyát, mannát; s csípős falatot,
amit csak Szamarkand s Libanon adhatott.
Lázas kézzel sok ínyenc csemegét
aranytálra és ezüstből fonott
kosárba tett: a fagyos csendbe tért
szobán átlengő könnyű illatot
árasztva, pompásan csillogtak ott.
“És most, szerelmem, fényem, ébredezz!
Te mennyem vagy s én remetéd vagyok:
szelíd Szent Ágnesért nyissad szemed,
vagy melléd ájulok, oly nagyon szenvedek.”
Így suttogva, a vánkosra rogyott
erőtlen karja. Sötét függönyök
óvták álmát: éjfél, varázs, titok,
akár folyó jege szét nem törött.
Mind az aranytál holdfényt tükrözött,
a kárpit arany rojtokkal szegett.
Hölgye szemét lezáró bűverőt
feloldani, úgy látszott, nem lehet:
éber-álomba szőtten így töprenkedett.
Eszmélt s hölgye flótájához kapott –
gyengédebb hang nem szólhat semmiképp,
provánszi dalt játszott, mi rég halott,
“A szívtelen szép dáma énekét”:
közel füléhez fújva zengzetét.
Bolygatva ettől jaj-szót rebegett:
a hang szűnt – kapdosta lélegzetét –
s hirtelen-nyílt tág, kék szeme ijedt:
Porphyro térdre hullt, mint kő halvány s hideg.
A szeme nyitva, mégis arra lát,
tág szemmel is, kit álma mutatott:
majdnem elűzte kínzó változás
a tiszta üdvöt, mit álma adott,
amire Madeline felzokogott,
sóhajtozva félszavakat lehelt;
bámész szeme Porphyrón nyugodott,
ki kulcsolt kézzel, búsan térdepelt,
oly álmodó a hölgy, hogy mukkanni se mert.
“Ah, Porphyro, épp mostan” szólt a lány,
“édes hangod fülemben reszketett,
minden esküd szépített dallamán,
és égi tiszta volt borús szemed:
mily halvány vagy s komor! Mi lett veled?
Porphyro, azt a hangot add nekem,
édes panasz-szód, hű tekinteted!
Örökös bútól ments meg, kedvesem,
ha meghalsz, nem tudom, utam hová vegyem?”
Halandó így fel nem hevülhetett
e kéjes gyönyört keltő hangokon,
remegő csillagként emelkedett,
kis zafír égen tart mély nyugalom.
Álmába olvadt, mint rózsaszirom
illata ibolyával egyesül –
édes oldás: közben az ablakon
Ámor riaszt, jégesőt szél fütyül
a táblákra; Szent Ágnes holdja elmerül.
Sötét van: pattog viharfútta jég:
“Én Madeline-m, párom, ébredezz!”
Sötét van: szélvész ontja még dühét:
“Nem álom, ó jaj! Búbánat sebez!
Porphyro elhagy, s én elepedek.
Ki hozott erre, miféle bitang?
Nincs átkom, szívem tiédbe veszett,
ha itt is hagynád a boldogtalant;
szárnya-szegett, beteg, elhagyott galamb.”
“Madeline! Párom! Édes álmodó!
Lehetnék örökre hűbéresed?
Szépséged pajzsa, szívként piruló?
Ezüst oltárnál megpihenhetek
sok gyötrő órával hátam megett:
epedt zarándok, csoda óvta meg.
Ha megleltem, se fosztom fészkedet,
csak téged viszlek, hogyha úgy hiszed,
nem durva pogányra tetted az életed.
Ez tündérhonból tündér-fergeteg,
alakja zord, de ajándékot ád:
kelj fel, ó kelj! A reggel közeleg,
ránk nem figyel a gőzös társaság,
röpítsen minket boldog gyorsaság.
A dőzsöléstől vakon, süketen,
magukat mintha borba fojtanák:
szerelmem, kelj, ne bántson félelem,
mert déli lápon túl otthonra lelsz velem.”
Szavára megrettenve sietett,
mert minden sarkon sárkány őrködött,
szúrásra kész lándzsa meredezett –
a pár homályos lépcsőn át szökött.
A házba holtak csendje költözött.
Ajtóknál függő lámpa pislogott,
vadásszal, ölyvvel gazdagon szövött
függöny ostromló szélben csattogott,
hosszú szőnyeg szeles padlón ágaskodott.
Két árnyalak a csarnokba suhan,
a bejárathoz suhan két alak.
Ott terül el a kapus csúfosan,
mellette boros kancsó tátogat,
egy véreb megrázkódik, felriad,
de ottlakóra ismer vizsla szem;
pecek, retesz csusszanva ád utat,
lépés-vájta kövön a lánc pihen,
kulcs fordul, a kapu csikordul élesen.
Elmentek hát: régesrég hajdanán
viharba tűntek a szerelmesek.
Lidérccel álmodott ez éjszakán
a báró, s a harcos-vendégsereg
boszorkányt és koporsó-férgeket
látott gyötrődve. Az öreg madám
szélütötten halt, arca ferde lett,
és a koldus ezer áve után
aludt zavartalan holtak kőpadlatán.

Károlyi Amy fordítása

 

 

jan 19

Henry Bessemer

Henry Bessemer (Charlton, 1813. január 19. – London, 1898. március 15.) angol mérnök és feltaláló. Neve az általa kifejlesztett és elterjesztett acélgyártási eljárásról vált ismertté.

Élete, munkássága

Apja, Anthony Bessemer Londonban született, de Párizsban alapozta meg jövőjét. A párizsi pénzverdében szerzett érdemeket acél verőtövek kifejlesztésével, valamint tökéletesítette az optikai mikroszkópot. 26 éves korában a Francia Tudományos Akadémia tagja lett. A francia forradalom miatt hazaköltözött Angliába, és saját fejlesztésű eljárása szerint aranyláncok gyártásával foglalkozott. Vásárolt egy birtokot Hertfordshire-ben, Hitchin mellett, és 1813-ban itt született meg a fia, Henry.

Henry Bessemer apja műhelyében ismerkedett meg a fémekkel, de érdeklődése ezen túlmenően is széleskörű volt: minden érdekelte, ami általában a gyártással, a technológiával volt kapcsolatos. 1838 és 1883 között 129 szabadalmat jelentett be, főleg a vas-, acél-, üveg-, cukor- és hadiipar területén. Először egy értékes festékalapanyag gyártását valósította meg, bronzból állított elő aranyszínű port. Abban az időszakban az aranyozás gyakori és fontos díszítésnek számított. A nürnbergi por néven forgalomba hozott termék fontját a kiskereskedelemben Londonban 5 font 12 shillingért adták. A korszak másik szabadalmazott találmánya 1848-ban született: a táblaüveg előállítására alkalmas folyamatos öntő berendezés, ami azonban kereskedelmileg nem lett túl sikeres.
Bessemer a találmányai révén komoly vagyonra tett szert. Amikor kitört a krími háború, a pörgő lövedékekkel kísérletezett, amivel az ágyúból kilőtt lövedék röppályáját lehetett stabilizálni. Találmányával a brit hadsereg nem foglalkozott, ezért a franciákhoz fordult. A találmány megvalósításához Bessemernek az akkoriban használt öntöttvas helyett nagyobb szilárdságú acél ágyúcsövekre volt szüksége. A nagyipari acélgyártás azonban akkoriban még nem alakult ki, a kis termelékenységű frisstűzi, tégelyes és kavaró eljárásokat alkalmazták. Bessemer ötlete az volt, hogy a nyersvasból közvetlenül is lehet acélt előállítani. Kigondolt egy olyan módszert, amelynél a folyékony nyersvason levegőt fújna át, és a fürdő fölösleges kísérő elemeit, a karbont, a szilíciumot és a mangánt a levegő oxigénjével égetné ki. Mivel szabadalmainak jövedelme révén vagyonos embernek számított, alapított egy vasgyárat Sheffieldben (Bessemer Steel Works), ahol kísérletekbe kezdett, és – miközben többen arra intették, hogy a hideg levegő miatt befagy a nyersvasfürdő – évekig tartó kitartó munkával sikerrel oldotta meg a problémákat. Valójában a nyersvas széntartalmának kiégése exoterm, azaz hőtermelő folyamat, így a fémfürdő a folyamat során még melegszik is, ennél fogva plusz tüzelőanyagot sem igényel. Bessemer az erre vonatkozó szabadalmat 1856-ban nyújtotta be, de az iparban való átütő siker csak 1858-ban következett be – Svédországban. Érdekesség, hogy William Kelly amerikai feltaláló is foglalkozott a témával, amiről Bessemer nem tudott, de a Bessemer-féle szabadalom megelőzte az amerikaiét. Módszerével elkezdődött az acél nagyipari mértékű előállítása, ami tovább növelte Bessemer addig sem szerény vagyonát: 1870-ig minden tonna, az ő módszerével gyártott acél után egy fontot kapott. Bessemer tevékeny maradt továbbra is, találmányai, szabadalmai sorra követték egymást. Szabadalmat nyújtott be – többek között – a grafit ceruzabél előállítására, foglalkozott a cukorfeldolgozással, a dombornyomással, a hajógyártással (ő tervezte az SS Bessemer személyszállító gőzhajót), a csillagvizsgálókkkal, a napenergia hasznosításával, gyémántcsiszoló berendezésekkel, valamint – a folyamatosan öntött táblaüveg gondolatát továbbvíve – az acél folyamatos öntésével is.
Bessemer, aki egyetemi képzésben soha nem részesült, 1871-től 1873-ig elnöke volt Nagy-Britannia Vas-és Acélipari Intézetének, 1877-ben felvételt nyert a Királyi Természettudományos Társaságba, és számos külföldi mérnöki és tudományos társaság tagja volt. 1879-ben lovaggá ütötték. 1891-ben a skót mérnökök és hajóépítők intézetének tiszteletbeli tagjának választották, 1895-ben pedig az Amerikai Akadémia (American Academy of Arts and Sciences) tagja lett. 1871 óta a vaskohászat terén mutatott kiemelkedő eredményeket Bessemer-aranyéremmel díjazzák. Bessemer 1898 márciusában hunyt el Londonban, a West Norwood temetőben nyugszik.

Wikipedia

jan 15

Légy hű magadhoz

Eric Knight (Menston, 1897. április 10. – Holland Guyana, 1943. január 15.) angol regényíró, novellista. Leghíresebb műve a Lassie hazatér című regény. 1942-ben, röviddel a halála előtt felvette az amerikai állampolgárságot.

Légy hű magadhoz

Azt hiszem, minden, amit valaha is tettem és írtam, csupán előkészület volt ehhez a könyvhöz.” – mondta mûveiről a szerző, s bár nem önéletrajzi regényt írt, hősének sorsában, világszemléletében Eric Knight életútjára, mélységes humanizmusára ismerhetünk.

Az ember mindent összeolvas, fel akarja falni az egész világot, és egész vallást épít fel magának a könyvek tiszteletéből, amíg csak rá nem tör egy kiadós szellemi gyomorrontás. És ebből nem is gyógyul ki hamarább, csak amikor feldereng a következő nagy nap hajnala. Azé a napé, amikor az ember egyszerre csak rájön, hogy nem az olvasás, nem a tudálékosság, még csak nem is a műveltség a legfontosabb. Hanem az, hogy az ember önállóan tudjon gondolkozni és következtetni. Nem csak összeolvasni mindent, amit mások gondoltak, és nem ezeket a másodkézből kapott gondolatokat falni a sajátjai helyett. És nem elfogadni csak úgy vakon a dolgokat, ahogy a történelem állítja, hogy ennek meg ennek így kell lennie. Nem elfogadni. Mert akkor a világ megáll, és nincs többé haladás.

Könyveinek sikerét Knight már nem érhette meg: a háború alatt az amerikai hadsereg filmosztályánál szolgált, s 1943. január 15-én egy katonai géppel Holland Guayana (ma: Suriname) őserdeje felett lezuhant és szörnyethalt.

(MTI-Panoráma – Sarudi Ágnes)

 

 

 

jan 13

Kandó Kálmán mérnök, feltaláló

Kandó Kálmán (Pest, 1869. július 8. – Budapest, 1931. január 13.) magyar mérnök, a nagyfeszültségű háromfázisú, ipari frekvenciájú váltakozóáramú vontatás első alkalmazója mozdonyoknál, a fázisváltó kidolgozója, a vasút-villamosítás úttörője, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.

Élete és munkássága

Gimnáziumi tanulmányait Budapesten, a régi fasori luteránus, majd a gyakorló főgimnáziumban végezte. A budapesti Műegyetemen 1892-ben kitűnő minősítésű gépészmérnöki oklevelet szerzett.
A fiatal mérnök, egy év katonai szolgálat után, a franciaországi “Compagnie de Fives-Lille” villamos gyárban kezdett dolgozni, kiváló eredménnyel: indukciós motorok méretezésére teljesen új számítási módszert dolgozott ki. Sikereinek hírére Mechwart András, a Ganz-gyár akkori vezérigazgatója – aki bölcs előrelátással már 1878-ban felállította a Ganz elektromos osztályát – hazahívta. A 25 éves Kandó 1894-ben itt kezdett dolgozni. 1895-ben az osztály vezetője, majd két év múlva igazgatóhelyettes lett. A rendkívül gyors előmenetel mögött a fiatal mérnök zsenialitását jelző teljesítmények voltak, pl. igen rövid idő alatt megtervezte a gyár jó hírnevét öregbítő indukciós motor családot. 1897-ben Amerikában tanulmányozta a Baltimore & Ohio Vasúttársaság 1895-ben üzembehelyezett első 600 V-os egyenáramú mozdonyait, villamosítási rendszerét. Kandó azzal a meggyőződéssel jött vissza, hogy nagyvasutak villamosítását ilyen kis feszültséggel megoldani nem lehet.A Ganz-gyárban már 1892-től folytak kísérletek villamos vontatással. 1896-ban épült meg egy 800 méter hosszú, 1 méteres nyomtávú próbapálya. Kandó felismerte, hogy az indukciós motorok vasúti vontatásra alkalmassá tehetők, kezdeményezésére, és az ő vezetésével kezdtek foglalkozni a háromfázisú villamos vontatással. Az első háromfázisú villamos vasútjuk 1898- tól üzemelt a Genfi-tó mellett, Evian les Bains fürdőhelyen.

Folytatás itt

 

jan 11

Edward Bradford Titchener pszichológus

Edward Bradford Titchener (Chicester, Anglia, 1867. január 11. – Ithaca, New York, USA, 1927. augusztus 3.) angol pszichológus, akinek Wilhelm Wundt is tanára volt néhány évig. Titchener nevét saját pszichológiai irányzata, a strukturalizmus tette híressé. Ő alkotta meg korának legnagyobb orvosi programját, miután az amerikai Cornell Egyetem professzora lett, és egyik diákja Margaret Floy Walshburn az első nő, aki Ph.D.-címet ért el a pszichológiában.

Fő tanításai

Titchener nézeteit nagyban befolyásolták Wundt elméletei a voluntarizmusról, és ötletei az asszociáció (társítás, kapcsolat, képzettársítás) és appercepció (az egymástól elszigetelt élményeket foglalja téri és idői egységekbe) elvéről. Megpróbálta osztályozni az elme struktúráit, mint egy kémikus a különböző anyagok összetevőit, például a víz oxigénből és hidrogénből áll. Ennek megfelelően Titchenernek ezek az összetevők az érzelmek és gondolatok voltak. Titchener úgy gondolta, hogy ha az alapvető összetevők (amik az elmét alkotják) kategorizálhatók, akkor a magasabb szintű mentális folyamatok meghatározhatóak lennének. Feladatának tekintette, hogy katalogizálja a tudat elemeit, feltárja, hogy ezek miként kapcsolódnak, és kiderítse a mögöttük meghúzódó fiziológiai folyamatokat. Úgy gondolta, hogy a pszichológia soha nem lehet szigorú értelemben vett természettudomány. Visszautasította Wundt véleményét, mely szerint a pszichológiának a természettudományokkal egyenlő rangot kell kivívnia.Úgy gondolta, hogy a tudást emberi tapasztalatból kell megszerezni, de a tapasztalást már nézőpontból kell megvizsgálni. Két alapvető nézőpontot különböztetett meg, erre példaként egy erdőben eldőlő fát hozott fel. Tegyük fel, hogy nincs fülünk, amivel halljuk a hangot, a fa akkor is ad ki hangot? Az egyik nézőpont szerint (például fizika) igen, mert a hang tovább haladó rezgés, mely detektálható. A másik nézőpont szerint a tapasztalat az egyéntől függ. Ekkor mindegy, hogy a fa ad-e ki hangot, mert jelentés nélkülivé válik. Ebben a jellemzésben összekeveredik a fizikai és pszichológiai nézőpont, azaz Titchener ingerhibáját követjük el. Ezt az ingert magát írja le, és nem az inger által kiváltott közvetlen érzést vagy érzetet

Forrás itt

Titchener optikai illúziót érzékeltető ábrája: a két körben a két középső narancssárga kör azonos méretű

jan 10

Törley József születésnapja

Törley József (Szabadka, 1858. január 10. – Oostende, Belgium, 1907. július 28.) gyáros, a pezsgőgyártás budafoki meghonosítója.

Gyáralapítás és terjeszkedés

A kedvező fogadtatás után Törley József önállósította magát, és Reimsben gyárat alapított. 1880-ban egy alapbor-beszerző körútján jutott el Promontorra (ma Budafok), s felfedezte, hogy a hely a pezsgőgyártásra alkalmas adottságokkal rendelkezik. Törley szőlőt, házhelyet és présházat vásárolt Promontoron, s 1882-ben ide telepítette reimsi gyárát, a cégbírósági bejegyzés szerint a Törley József és Társa cég 1882. augusztus 1-jén a Péter-Pál utca 578. szám alatt kezdte meg működését. A termelés francia gépekkel és francia szakemberekkel indult, a gyártást egyik megbízható reimsi barátja, a kiváló pezsgőmester, Louis François irányította, kit öccse, César François is követett 1886-ban. Később kiváltak a cégből, s egy saját üzemet hoztak létre, amely jó ideig komoly konkurenciát jelentett Törleynek. 1890-ben a gyár az Anna utcába költözött át, ahol Törley egy 20 ezer négyzetméteres pincét létesített. Az üzemet a legmodernebb gépekkel szerelték fel, Törley az országban elsőként vezette be a fagyasztásos seprőtelenítést. A lehető legjobb minőség az alapborok kiválasztásánál is elsődleges szempont volt, a cég többnyire Etyek és környéke pincészeteiből vásárolta a pezsgőnek valót. A gyár folyamatosan fejlődött, a termelés 1905-ben megközelítette az egymillió palackot. Törley a minél gyorsabb és biztosabb áruszállításhoz elsőként vásárolt teherautókat, s alapító tagja lett a Királyi Magyar Automobil Clubnak is. A hazai piac ellátásán túl nagy hangsúlyt fektetett a pezsgők nemzetközi ismertségének növelésére is, először Franciaországban kezdte külföldi piacainak kiépítését, később a tengerentúli országokba is exportált.

Wikipedia

 

 

jan 09

Rudnay Gyula festőművész

Rudnay Gyula (Pelsőc, 1878. január 9. – Budapest, 1957. január 4.) Corvin-lánccal kitüntetett, Kossuth-díjas magyar festőművész, grafikus, iparművész, főiskolai tanár; a bajai művésztelep megalapítója és vezetője.

Élete

1893–1894-ben Budapesten az Iparművészeti Iskolában, majd 1895–1902-ig Münchenben tanult, Hollósy Simon szabad iskolájában, ami azt is jelentette, hogy a nyarakat a nagybányai művésztelepen töltötte. Eljutott Rómába, Párizsba. A magyar hagyomány élesztését tűzte ki célként, ezért Hódmezővásárhelyen élt és alkotott az 1900-as években, 1910-ben Pásztor János szobrász barátjával költözött fel Pestre, s mutatták be műveiket a közönségnek. Első sikerét az 1918-as kiállításán érte el. Külföldön is sok elismerést szerzett. 1924-ben Bécsben nyert aranyérmet, 1925-ben Olaszországban, Svájcban, majd Londonban arattak sikert képei. 1934-ben a fővárosi, 1942-ben az állami nagy aranyéremmel tüntették ki. 1922-től tanára lett a budapesti Képzőművészeti Főiskolának. „Tájábrázolásomban a magyar történelem múltjának levegőjét akartam fölidézni” – írta. Képeiben Rugendas kuruckori képeinek hangulatát, Goyára utaló elemeket is találunk. Nagy szerepet játszik nála a fájdalmas nosztalgia. Eltűnt korok után tekint, amiben a Trianon utáni szétszakított ország fájdalma is benne volt. Ezt az érzést szilárd festői tudással, hangulatteremtő képzelettel, képeinek egyedi vonzerejével sikerült megformálni. A „tegnap művészé”-nek emlegették, de ahogy az irodalmi példában Krúdy Gyulával is történt, ez az inspiráció is teremthet értékes műveket. A modern izmusok vágtató, fel és eltűnő áramában képei egy megtartó, szilárd és vonzó szigetet alkotnak.
Mint tanárt tisztelettel és szeretettel vették körül a tanítványai. Becsülték az őszinte, egyenes embert benne, amelyet önarcképén[1] is keresetlen természetességgel ábrázolt.1947-ben megalapítója volt a bajai művésztelepnek.

Wikipedia itt

 

 

 

jan 08

AZ ÉN MEGHITT ÁLMOM

Paul Verlaine (Metz, 1844. március 30. – Párizs, 1896. január 8.) francia parnasszista és szimbolista költő.

AZ ÉN MEGHITT ÁLMOM

E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s megért hiven.

Óh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,
hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden.

Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? – nem tudom,
s neve? – emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;

nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.

Tóth Árpád fordítása

Élete és munkássága itt

 

 

Régebbi bejegyzések «