ápr 16

Húsvéti cikk

1865. április 16-án jelent meg a Pesti Naplóban a Deák Ferenc által írt Húsvéti cikk, mely új fejezetet nyitott a kiegyezést megelőző tárgyalásokban, így nagy jelentőséggel bírt a dualista állam későbbi kiépítésében.

Deák Ferenc Húsvéti Cikkének egyes részeit közöljük, kommentár nélkül

„Azt mondja a “B.”, hogy azért lőn minduntalan megszegve a magyar alkotmány, mert az összes birodalom érdekei lehetetlenné tették annak megtartását; meg fog az ezentúl is szegetni, hacsak azt a birodalmi alkotmányhoz nem alkalmazzuk és módosítjuk. Nem hozzuk mi kétségbe a birodalom szilárd fennállhatásának fontosságát. Hiszen az 1861-diki országgyűlés felirata is kijelentette, hogy azt a magyar nemzet veszélyeztetni semmiképpen nem akarja. De véleményünk szerint a birodalom szilárd fennállhatását nem akképp kell biztosítani, hogy félrelökve minden ünnepélyes szerződéseket, törvényeket és jogokat, az ezek által biztosított magyar alkotmány egészen azon mintába öntessék, melybe a február 26-diki alkotmány öntetett, hanem mindenek felett szem előtt tartva a birodalom biztosságát, melyet a sanctio pragmatica is szem előtt tartott, arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztossága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fentartassanak, mind a lajtántúli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen biztosíttassék.
Egyik czél tehát a birodalom szilárd fennállása, melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni. Másik czél pedig fentartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, melyeket a sanctio pragmatica is ünnepélyesen biztosít, s melyekből többet elvenni, mint a mit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem czélszerű.
Párhuzamosan a magyar alkotmánynyal megfér a közös uralkodó alatt, a közös védelem mellett, a lajtántúli országok teljes alkotmányos szabadsága is. Nem állanak ezek ellentétben egymással; azt hiszszük, hogy megállhatunk egymás mellett, a nélkül, hogy egymást absorbeálni akarnók. (…)
Nem azért említjük ezeket, mintha dicsekedni akarnánk, mert hiszen csak kötelességét teljesítette a nemzet; a mit tett, önjaváért is tette, s éppen úgy védték Magyarországot a lajtántúli országok seregei hosszú évek során keresztül. Csak azért szólunk ezekről, hogy a történelemben is bebizonyítsuk, miszerint alkotmányos önállásunk mellett sem vesztett miattunk és általunk a birodalom biztossága. Mi nem akarjuk ezen alkotmányos önállást feláldozni csupán azért, mert a lajtántúli népek új alkotmányának egyes pontjai másképp hangzanak; de készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom. szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni, s a lajtántúli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjában állani soha nem fogunk.”

Teljes szöveg itt

ápr 15

Malvina

Dukai Takách Judit vagy Dukai Takács Judit, költői nevén Malvina (Duka, 1795. augusztus 9. – Sopron, 1836. április 15.) magyar költőnő, Berzsenyi Dániel versének címéből vált ismertté neve.

Élete

Takách István birtokos és muzsai Vittnyédy Terézia leánya, született 1795. augusztus 9-én Dukán (Vas megye). Szülei gondos nevelésben részesítették, s mikor kora ifjúságában tanújelét adta költői tehetségének, maguk is buzdították az írásra.
Mikor anyja 1811-ben meghalt, apja Sopronba vitte tanulni, “hol nyelvekben, zenében, valamint a gazdasszonykodás különféle elemeiben is szép haladásra tett szert; úgy tért vissza családi lakába, hol a háztartás gondjait egészen átvette”.
1814-ben Döbrentei Gábor, Wesselényi Miklóssal és nevelőjével, kik ekkor Itáliából tértek vissza, meglátogatták. Már ekkor verselgetett Malvina néven, melyet később is megtartott költeményeinél. Gróf Festetics György, az irodalom barátja és pártfogója méltónak látta az 1817-ben Keszthelyen tartott Helikon ünnepélyre a magyar múzsa többi fölkentjei sorába őt is meghívni. Berzsenyi Dániel (neje Takách Zsuzsanna unokanénje volt T. Juditnak) dicsérően ír róla Kazinczy Ferenchez 1817. február 27-én kelt levelében.
1818-ban a 70 000 forintnyi örökséggel rendelkező költőnőt Göndöcz Ferenc vezette oltárhoz, kivel aztán Felsőpatyra (Vas megye) költözött. Tizenkét évig élt 1830-ban elhunyt első férjével, s 4 gyermekük született. 1832-től második férje Patthy István ügyvéd volt. Hirtelen jött tüdővészben halt meg 1836. április 15-én Sopronban.
A 84-es főútról Duka felé kanyarodva, a község temetőjében egy kis fehér épületben található Dukai Takách Judit költőnő sírhelye, amelyet a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság „A” kategóriában a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánított.[1] A falu központjában pedig még áll az egykori Dukai Takách-kúria, melyet a “magyar Szapphó” életében édesapja építtetett.

Wikipedia

Édes érzés

Édes érzés a szeretet,
Mely nyilával sebesített;
Nyilaidtól, látod, vérzem,
Nyilaid sebeit érzem.
Tégedet ki ne szeretne,
Nálad nélkül ki lehetne;
Nálad nélkül nem is élhet.
Melletted a holt is élhet.
Domborodott melled hódít,
Nincs oly szív, kit meg nem bódít.
Az alatt egy érzékeny szív,
Csak az boldog, kihez az hív.
Ennek oka csak te lettél,
Hogy engem raboddá tettél.
Szép fejeddel meggyötörtél,
Szerelmed rabjává tettél.
Az egekre felesküszöm,
Hogy szeretni meg nem szűnöm,
Míg a halál bús fátyola
Szememet bé nem takarja;
Kinyílt szívem te előtted,
Melyből bőven megérthetted:
Hogy szeretlek halálomig,
Míg a szívem szét nem omlik.

Versei itt

ápr 14

A magyar Függetlenségi nyilatkozat

A magyar Függetlenségi nyilatkozat Kossuth Lajos által kezdeményezett, 1849. április 14-én a debreceni országgyűlés által kimondott, majd április 19-én az addigra írásban is formába öntött, elfogadott és a széles nyilvánosság számára közzétett azon dokumentum, amely kinyilvánította a Habsburg-ház trónfosztását (detronizáció), és Magyarország függetlenségét, honvédő szabadságharcban visszanyert szuverén államiságát.

A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozata

Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben az önálló független európai státusok sorába iktatjuk, s a hitszegő Habsburg-Lotharingeni házat Isten és világ előtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük ezen elhatározásunk indokait nyilvánítani, miszerint tudva legyen az egész mívelt világ előtt, hogy e lépésre a halálig üldözött magyar nemzetet nem túlzott elbizakodás s nem forradalmi viszketeg, hanem a türelem végső kimerültsége s az önfenntartás kénytelensége vezeté.

Teljes szöveg itt

Arany János ÁPRILIS 14-ÉN

Egy a pálya, egy a végcél:
Élet, vagy dicső halál;
Fel, fel a nagy küzdelemre!
A sorompó nyitva áll.

Zászlónkon a szent jelíge:
Csak az boldog, aki küzd;
Ki még most is tántorogna,
Annak többé nincsen üdv.

Függetlenség! Ez a jelszó,
És szabadság a nagy cél:
Teljes független szabadság; -
Nem kell semmi, ami fél.
Zárt üvegházban tengődve
A szabadság nem tenyész:
Élet vagy halál jöjjön ránk,
Csakhogy légyen egy egész.

Bánjuk-e, hogy szolgaságért
Alkudoznunk nem lehet?
Hogy nincs módunk meggyalázni
A kivívott hős nevet?
Hogy, miért a honfi vére
Folyt s folyand piros mezőn,
Megnyirbálni zöld asztalnál
A borostyánt tiltva lőn?

Bánjuk-e, hogy a dicsőség
Egészen szárnyára vett?
Hogy egészen és örökbe
Birjuk a becsűletet?
Hogy karunknak győzedelmét
Látja, nézi a világ,
S temetőnkhöz, mint diadal-
Ívünkhöz, kész a cser-ág?

Sőt örüljünk, sőt előre!
Habozásban nincsen üdv.
Zászlónkon a függetlenség:
Az fog élni, aki küzd.
Fel, fel a szent küzdelemre!
A sorompó nyitva áll:
Egy a pálya, egy a végcél:
Dicső élet, vagy halál.

(1849)

ápr 13

Isikava Takuboku japán költő

Isikava Takuboku (Hinoto, 1886. február 20. – Koisikava, 1912. április 13.) japán költő.

Művészete

Első kötete, az Akogare („Vágyakozás”, 1905) Japánban addig szokatlan, meghökkentő képvilágú és szókimondó szabadverseket tartalmaz. Első tankagyűjteménye, az Icsiaku no szuna („Egy marék homok”, 1910) 551 versében egyszerű, hétköznapi nyelven mindennapos élményekről és szenvedélyekről ír megkapó őszinteséggel és elevenséggel. 1902 és 1912 között naplót is vezetett, ennek 1909-es része romanizált japán írással készült, s azóta a nagy múltra visszatekintő japán naplóirodalom klasszikusává vált. Halála után néhány hónappal jelent meg második tankakötete Kanasiki gangu („Szomorú játékszerek”) címmel. Ma sokan a legnagyobb modern japán költőnek tartják, Takuboku-klubok tanulmányozzák művészetét, verseit a legtöbb nyugati nyelvre, sőt oroszra és kínaira is lefordították. 1988-ban róla nevezték el a 4672 Takuboku aszteroidát.

Élete itt

ISIKAVA TAKUBOKU VERSEI

lélegzetvétel:
mellemben szelek jajdulnak
zimankónál keserűbben

lehunytam szemem
ám szívem kerülik a képek:
ismét fényes kopárság

cserepes a szájam:
hónom alá venném a várost
kínálnak-e gyümölcsöt az éjjel,

játszani ment kislányom
előkotortam, hogy megszalasszam
a fából faragott vonatot

lüktető fogam nyomkodom,
a télvizi ködökből
bíborvörös nap kél

átokföldet átszelő
fekete szerelvény:
bánat hasít szívembe

eltűnődtem:
“vágyak aranypora hol szikrázol?”
– huss! pucolom pipám

elkoszolt kezemen töprengek:
e napokban
lelkem sem más

maszatos kezem rózsásra mostam -
elégedett vagyok -
ma is tettem valamit

gyötrő vágy: drága-drága hegy…
s hasztalan kutatom hol
tavaly megpihentem – a követ

újévre lehiggadt szívem!
alámerült a csöndbe,
álomba dobbantja a múltat

odakint tollaslabda játék
és kacagás hallik -
akár tavaly szilveszterkor

kemencéhez dörgölődzöm,
szemem nyitom-csukogatom:
az elmulasztott tavaszt siratom

“holnapra minden jóra fordul’ -
szívembe lopódzó reményért
feddem magam s hálni térek

mint úr, ki összeüti kezét
s morcan vár, míg álmos hang felel:
szívemet türelmetlenség perzseli

fejembúbjára rántott takaró
alatt magamhoz ölelem combjaim:
a világra öltöm nyelvemet

aznap Istennek pöröltem, sírtam
ó, álom, álmaim, álmok!
ennek négy napja volt, reggel

álom-verítéktől tajtékosan
keserű-többtonnás
hajnali ébredésem

a jégtömlő alatt
embergyűlölettel szikrázó szemek:
álomtalan éjszaka

táncot lejtő tavaszi hó:
láztól izzó szemeimbe
szomorúan szivárgó kép

gyógyítatlan
meghalatlan -
egyre áradó türelmetlenség

ébredéskor
gyűszűnyire szűkült tüdőm:
reggel, ősz elején

tornácra hozatott párnákról
végre ismét
elmerülök az éj tengerében

Forrás itt

ápr 12

Rómer Flóris Ferenc

Rómer Flóris Ferenc (Pozsony, 1815. április 12. – Nagyvárad, 1889. március 18.) régész, művészettörténész, festőművész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, nagyváradi nagyprépost-kanonok. A magyar régészet atyja

Életpályája

Rammer Ferenc cipészmester és Vetser Anna gyermekeként jött világra. A német anyanyelvű családi környezet, hogy biztosítsa számára (és 2 fivérének) széleslátókörű iskoláztatását, Pozsonyon kívül Trencsénben a szlovák és Tatán a magyar nyelv elsajátítása céljából járta iskoláit. Szülei papnak szánták, így 1830-ban Benedek-rendi szerzetes lett. A bakonybéli kolostorban tanulótársa volt Ipolyi Arnold. 1838-ban a tihanyi apátságban a Pisky-kódex megjelentetését készítette elő, majd felszentelték. Tanított Kőszegen is.
Mint bölcsészeti doktor, 1839-től Győrben tanított, majd 1845-től Pozsonyban. Ekkor jelentek meg első tudományos cikkei, melyek révén elismertséget vívott ki magának. Ezek után bízták meg József főherceg nevelésével. A szabadságharc alatt utász közlegényként, majd bátor tetteinek elismerése képpen előrehaladva a ranglétrán honvédtisztként (végül századosként) harcolt. Ott volt az 1849. április 10-én vívott váci ütközetben, valamint Buda visszafoglalásánál is 1849. május 21-én. A szabadságharc bukása után börtönbüntetést szenvedett. Az ellene felhozott fő vádpont nevének magyarosítása és arra, valamint a harcra való buzdítás volt.[2] Bécsben, Olmützben, Brünnben (Spielberg) és Josefstadtban raboskodott, ahol ideje nagy részét továbbképzésének szentelte, majd 1854-ben közkegyelemmel szabadult. A pesti piarista gimnáziumban újból tanítani kezdett, de csak 1857-ben térhetett vissza a győri bencés gimnáziumba.
Múzeumápoló tevékenysége már Győrben megmutatkozott, ahol tervszerű fejlesztési programot hirdetett. 1859-ben a gimnázium régiségtárát múzeummá nyilvánította. 1860-ban Simor János győri püspök régészeti tanszéket állított fel, melynek előadójává őt nevezte ki. Itt indította Ráth Károly levéltárossal a Győri Történelmi és Régészeti Füzetek sorozatot. 1860-ban végezte kutatásait az Árpás és Mórichida közötti román kori Szent Jakab apostol-templom történelmével kapcsolatban. Az erről szóló művében kifejti nézeteit a kolostor- és rendtörténet módszertanáról, valamint általában az egyháztörténet céljáról. Ebben az évben Ipolyi támogatására lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, majd 1871-ben rendes tagja. 1861-ben kivált a bencések kötelékéből és Pestre költözött. Előbb az MTA kézirattárnoka, majd gimnáziumi igazgató. Ekkoriban hozták létre azokat az intézményeket, folyóiratokat, melyek a magyar régészet tudományos alapjai lettek.
1864 és 1873 között az Archaeologiai Közlemények szerkesztője. 1867-ben részt vett a párizsi ősrégészeti és embertani kongresszuson. 1868-ban az egyetemen az archaeológia tanára lett. 1869-től volt őre a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának. 1872-ben Felsőmagyarországi Múzeum Egylet alapító tagjai közé tartozott. Neki is nagyban köszönhető, hogy 1876-ban Magyarországon rendezték az ősrégészek és antropológusok VIII. világkongresszusát, melynek főtitkára volt.
1874-ben felmentették szerzetesi köteléke alól, ekkor a besztercebányai egyházkerületben lett áldozó pap, majd jánosi apát. 1877-ben nagyváradi kanonokká nevezték ki, ahol újabb múzeumot alapított. Itt található nagyrészt a levelezése, ill. több fiatalkori kézirata. Hagyatékának nagy része mikrofilmen a Magyar Országos Levéltárban is elérhető.
Alapító tagja volt a Magyar Történelmi Társulatnak. Mint elkötelezett kutató, bejárta az országot, valamint Európa nagy részét. Az egyike volt a műemlékvédelem első kezdeményezőinek Magyarországon. Ő alapította a nagyváradi püspöki palota híres 20 000 kötetes könyvtárát. A nagyváradi székesegyház altemploma kriptájába temették, szürke gránit síremlék jelzi emlékét.

Wikipedia

Római Ferenc utász főhadnagy 1848/1849

Élete és működése óriási hatással volt kortársaira és az utókorra egyaránt. Szülővárosában már halála után nem sokkal utcát neveztek el róla, emléktáblát kapott és ércből öntött mellszobrot. Több településen őrzi emléktábla, utcanév vagy dombormü emlékét. Győrött a Széchenyi tér sarkán, a Xántus János Múzeum épületével szemben áll szobra, melyet a neves művész, Borsos Miklós készített. A tudományos világ „a magyar régészet atyja” jelzővel illeti. Termékeny munkásságának „méreteit” jelzi, hogy Szinnyei József életrajzi lexikonában a folyóiratokban megjelent dolgozatainak csupán a címei öt teljes oldalt töltenek meg; emellett mintegy 30 önállóan megjelent munkát, valamint 12 nagyobb kéziratot is hagyott az utókorra.26 Műveinek eredeti kiadásai ma a könyvgyűjtők féltve őrzött ritkaságai; de mondandójának fontosságát és értékét jelzi az is, hogy az elmúlt évtizedben ismét jelent meg válogatás műveiből,27 „A Bakony” című munkája pedig hasonmás kiadásban látott újra napvilágot.

Bővebben itt

ápr 11

Debrecen Város napja

Debrecen Magyarország második legnagyobb és legnépesebb városa, Hajdú-Bihar megye és a Debreceni járás székhelye. A megye lakosságának mintegy 38,2%-a él Debrecenben. Debrecen a Tiszántúl legnagyobb és legjelentősebb városa. Időnként „a kálvinista Róma” néven vagy „cívisváros”-ként emlegetik. Kelet-Magyarország régió, az Észak-Alföld statisztikai régió és a Tiszántúl nagytáj szellemi, kulturális, gazdasági, idegenforgalmi és közlekedési központja, Magyarország egyik legdinamikusabban fejlődő nagyvárosa.

A 13. században említik először írásban. 1361-ben mezővárosi, 1693-ban szabad királyi városi rangot kapott. Nevét az egész kontinensen ismerték híres vásárairól és református iskolájáról, mely európai viszonylatban is kiemelkedőnek számított. Történelme során kétszer az Országgyűlés színhelye volt: 1848–49-ben, és 1944-ben. Az évszázadok folyamán többször is tűzvész áldozata lett, a második világháborúban jelentős károkat szenvedett.
1693. április 11-én I. Lipót szabad királyi városi rangot adományozott Debrecennek. A kiváltságlevél átadására emlékezve ezen a napon ünnepeljük A város napját ünnepi közgyűléssel és kulturális rendezvényekkel.
Az ünnepi közgyűlésen adják át a Debrecen Város Díszpolgára, a Pro Urbe, Debrecen Város Mecénása, Debrecen Város Sajtódíja kitüntető díjakat és a Kölcsey Ferenc ösztöndíjat. Emellett számos – minden eddiginél több és változatosabb – kulturális programot is kínál a város április 10-én és 11-én: lesz többek között térzene, zászlófelvonás, több gyermek-szavalóverseny, költészeti délután, fiataloknak szóló várostörténeti vetélkedő, ünnepi hangverseny is. Az érdeklődők ingyenesen kereshetik fel a vidámparkot, a Tímárházat, a Modem Galéria két kiállítását, valamint a nap estéjén a Jégcsarnokot. A korszerű kommunikáció jegyében az interneten is találhatók A város napjához fűződő tartalmak: a Debreceni Városi könyvtár jóvoltából a gyerekek kifestőt tölthetnek le, játékos vetélkedőn vehetnek részt, virtuális kiállítás mutatja be a város történetének egyes pillanatait megörökítő fotókat, s az érdeklődők a könyvtár műemléki épületekben működő egységeit is megismerhetik.

Bővebben itt

ápr 10

Klissza

Története dióhéjban

Legkorábbi említése 852-ből való, amikor a horvát fejedelmek székhelye volt. A település mellett áll Klissza vára, amely a Subicoké, majd a Nelipciceké. 1241-ben ide menekült a tatárok elől családjával IV. Béla király. Még 1370 előtt királyi vár lett. 1390-ben Tvrtko bosnyák király foglalta el, de 1394-ben újra magyar kézen volt.
1401-ben Hervoja foglalta el. 1436-tól ismét királyi vár. 1522-ben Habsburg Ferdinánd foglalta el.
1524. április 10- én Krusics Péter zenggi kapitánynak és Orlovics Györgynek hajókon 1500 gyalogos és hatvan lovas élén sikerült elérnie Klisszát, ahol a várbeliek közösen szétverték Musztafa seregét (ugyancsak ők mentették fel hasonló nagyságú sereggel a várat még 1522-ben).

Klissza vára itt

A királyi család Klissza (Klis) várában húzódott meg, de ők nem voltak igazán értékesek a tatárok számára, nekik a király személye kellett. Klissza várába utaztunk tovább busszal. Split fölött, meredek sziklaszirten áll a csupa kő vár, vagyis ami megmaradt belőle. Alatta csöndes kis falu húzódik meg. A vár, a falu házai fehér mészkőből épültek, a napon fehéren szikrázott minden. Körben a hegyek is csupa fehér sziklából állnak. A jól védhető hegyen magasodó várat a tatárok nem tudták bevenni, s amikor megtudták, hogy a király tovább menekült Trogir felé, eltakarodtak a vár alól. Nem lehetett könnyű élet a várban, két gyermeke is meghalt itt IV. Bélának, de itt született Margit, akit a király „felajánlott” Istennek. Belőle vált a Nyulak szigeti Szent Margit.
A magyarok mindig meglátogatják ezt a várat, régi királyunk és a magyar szent emlékének adózva, bár a vár mai formájában már inkább a török kori harcok nyomait őrzi. A busz a falu fölé, a nyeregig vitt, innen már gyalog kellett kapaszkodni a bejáratig. Magyar nyelvű tájékoztatót kaptunk a jegy mellé (csoportos jegy 20 kuna/fő). A
sziklába faragott lépcsőkön kapaszkodtunk tovább felfelé a legmagasabb pontig. A sziklák közt apró kék virágok nyíltak, babér bokrok húzódtak meg a falak mellett. Innen szedtünk néhány levelet a hazai bableveshez. A szép kilátásban gyönyörködve hallgattuk meg IV. Béla és családja menekülését, viszontagságait, a tatárok harcmodoráról, a tatár birodalom kialakulását és bukását. Aztán lesétáltunk a faluba. Az iskola mellől a legszebb a rálátás a várra.

Forrás itt

ápr 09

“Tégy, amit akarsz!”

François Rabelais (Chinon, 1494 körül – Párizs, 1553. április 9.) pap és orvos a legnagyobb francia humanista reneszánsz író.

„ …A kor szatírikus géniusza, melyből tudva-öntudatlan mindenki kölcsönzött magának emezt-azt, persze, nemcsak Németországban élt, hanem Franciaországban is ott volt. Formája a mai olvasó számára teljességgel élvezhetetlen már. Mindent elsöprő erővel élt Rabelais-ban az, amit a franciák úgy neveznek, hogy la nostalgie de la boue. Csaknem patologikus gyönyörűséggel és terjengősséggel veti szét magát mindazon naturáliákban, melyek erkölcsi szempontból talán nem is kárhoztatandók, hanemhogy esztétikailag sem azok, azt már csak az egészen beszűkült, elfogult tout prix naturáliahívő állíthatja, vagy esetleg az a nem is oly ritka nyárspolgár, aki ellenkező előjellel az: találván bármi dolgot erőteljesnek és szugesztívnak pusztán azért, mert botrányos vagy gusztustalan. De mint a szaromániája, ugyanolyan elviselhetetlen Rabelais-nak ez az egész túlzsúfoltsága, szanaszéjjelágazása, kéjelgése a gonoszkodásban, a dolgok kifacsarásában, minden ábrázolt tárgy elferdítésében. Lényének alapvonása valami gigantikus terjengés volt, s annyira megszállottan kedvelte a favicceket, hogy még halálából is efféle szójátékot csinált állítólag, lévén, hogy dominóba öltözött hozzá, ugyanis az Írásban ez él: Beati, qui moriuntur in domino. Ám éppen azért, mert nála mindennek ugyanez az életnagyságot meghaladó túldimenzionáltsága uralkodik, mint főhősének, Gargantuának alakjában, vitézségében és falánkságában, nem is szabad Rabelais-ra a szokvány szépség és logika mértékeit alkalmaznunk. Még abban a végsőkig gúnyos kedvű, egyház- és skolasztika ellenes korban sem tette oly nagyszabású csúfság tárgyává az egyházat és a skolasztikát senki, mint ő. Afféle szatirikus emberevő volt Rabelais, és mérhetetlen adagokban fogyasztotta a képmutató csuhásokat, steril tudósokat, korrupt hivatalnokokat. Győzedelmesen és elementárisan érvényesül nála az ésprit gaulois, és ésprit gaillard, s ez az áttörés természetijelenség-hevű, vele vitába szállni merő értelmetlenség volna…”

E. Friedell: Az újkori kultúra története

Élete és munkássága itt

Ki ne ismerné, sőt ki nem mondta már, ha tanácsot kértek tőle: “Tégy, amit akarsz”? De talán még többen ismételgették ezt a közhellyé vált igazságot: “Evés közben jön meg az étvágy”. Mind a kettő és még tucatnyi szállóigévé vált bölcs – vagy álbölcs – mondat Rabelais könyveiből való. – Ez a maga korában nagy hírű francia orvos elsősorban azért írta mulatságos regényeit (vagy ha tetszik összefüggő, tehát egyetlen műnek tekinthető regénysorozatát), hogy gyógyszerként felolvassa komorságban szenvedő betegeinek. Mivel nemcsak a gyógyfüvek felhasználásának, nemcsak az érvágásnak és beöntésnek, hanem a depresszió és a melankólia szavakkal való gyógyításának, a lelki betegségek szavakkal való gyógyításának is korai mestere volt.

Igazi humanista volt, ahogy a reneszánsz nemzedékek idején a mindenféléket megtanult tudósokat nevezték. Annyit tudott az emberi test titkairól, amennyit abban az időben tudni lehetett. Emellett azonban jártas volt az ókori görögök és rómaiak történetében, mitológiájában és költészetében. De otthonos volt a matematika, geometria és a csillagászat tudnivalói közt is. Levelezett távoli nagy hírű tudósokkal, többek közt a legkitűnőbbel, a Hollandiából származó, de leginkább Svájcban élő Rotterdami Erasmusszal.

Forrás itt

ápr 08

Széchenyi emlékezete

Széchenyi István (Bécs, 1791. szeptember 21. – Bécs, Döbling, 1860. április 8.) politikus, író, polihisztor, közgazdász, a Batthyány-kormány közlekedési minisztere – akit Kossuth Lajos a „legnagyobb magyarnak” nevezett. Eszméi, tevékenysége és hatása által a modern, új Magyarország egyik megteremtője. A magyar politika egyik legkiemelkedőbb és legjelentősebb alakja, akinek nevéhez a magyar gazdaság, a közlekedés, a külpolitika és a sport megreformálása fűződik.

Élete röviden itt

Halála

A bécsi rendőrség 1860. március 3-án házkutatást tartott Széchenyinél és elkobozta írásait, amelyek alapján kiterjedt politikai összeesküvést véltek fölfedezni, emellett tudtára adták, hogy az elmegyógyintézet megszűnt rá nézve menedékhelynek lenni. A félelem, hogy erőszakkal elviszik vagy megölik, egy régi jó barátjának, Jósika Sámuel bárónak váratlan halála, az újra rátörő politikai aggodalmak miatt egy végzetes pillanatban (1860. április 7–8. éjszakáján, vitatott körülmények között) önmaga ellen fordította fegyverét. Korábban (1848. szeptember 5-én) Esztergomban már kísérelt meg öngyilkosságot, amikor a Dunába vetette magát a hajóhídról, de ekkor szerencsésen kimentették.[10] Vannak azonban feltételezések, miszerint meggyilkolták, és erre számos reális bizonyíték van. Amikor megtalálták, kezei a lágyékán nyugodtak, a fegyver pedig a combján hevert. Szinte lehetetlen, hogy miután fejbe lövi magát, így essen le a keze, illetve a fegyver a combján maradjon. A falon nem volt vér, csak agyvelő, ami azt bizonyítja, hogy már kivérzett, amikor fejbe lőtték. Szakértők három tűszúrás nyomát találtak a ruháján, a szívénél. Ez megmagyarázná azt, hogy miért nem volt csupa vér a gallérja, hiszen ha fejbe lövi magát, akkor ilyennek kellett volna lennie.(?)

A Magyar Tudományos Akadémia külön gyászünnepet tartott emlékére, amelyen báró Eötvös József tartott emlékbeszédet, Szász Károly és Arany János ódáit olvasták fel.

Arany János Széchenyi emlékezete

1

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
Önnön hangjától visszadöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
Van-é még a magyarnak istene.

2

Emlékezünk: remény ünnepe volt az,
Mely minket a kétségbe buktatott:
Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
Napján az Úrnak, ki feltámadott.
Már a természet is, hullván bilincse,
A hosszu, téli fásult dermedés,
Készíté új virágit, hogy behintse
Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

3

Immár az ég – ah, oly hideg korábban!
Irántunk hő mosolyra engede;
A négy folyó és három bérc honában
Kilebbent a tavasz lehellete;
S melynek halálos – úgy tetszék – elaszta,
Életre pezsdült a kór sivatag;
Lassú folyót önérzelem dagaszta,
Büszkén rohant le a szilaj patak.

4

S fölzenge távol a menny boltos alja,
Gyümölcshozó év biztató jele,
Hallott korán megdördülő morajja -
Midőn egyszerre villám sújta le.
Széchenyi meghalt – Oh, mind, mind csalékony:
Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!…
Széchenyi meghalt – S e nagy omladékon:
Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.

5

Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,
Olcsó időnek hasztalan soka;
De vérben, érben a vidám kerengés,
Mely szebb jövendő biztos záloga;
Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,
Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,
Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! -
Ő az, ki által lettünk és vagyunk.

6

Megrontva bűnöd és a régi átok,
Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.
S mint lepke a fényt elkábulva issza,
Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet;
Egy-két kebel fájt még a multba vissza:
Nem volt remény már, csak emlékezet.

7

De, mely a népek álmait virasztja,
Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;
Széchenyit küldé végtelen malasztja
E holttetembe érző szív gyanánt,
Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
Bénult idegre zsongitó hatás,
Reménye a remény nélkül valónak:
Önérzet, öntudat, feltámadás.

8

Midőn magát ez nem tudá szeretni,
Ő megszerette pusztuló faját.
Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,
Hogyan viselte súlyos nyavalyád?
És mennyi harcot küzde önmagával?
Hány izgatott, álmatlan éjjelen?
Míg bátorító Macbeth-jóslatával
Kimondá: “a magyar lesz” – hogy legyen!

9

Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
Azt, ami fő, s mindent befoglaló:
“Elvész az én népem, elvész – kiálta -
Mivelhogy tudomány nélkül való.”
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
Ő megjelenve, mint új fény az égen,
Felgyújtá az oltár szövétnekét.

10

És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk,
Szétszórt bolyongók a vész idején.
Már is tüzénél szent lángra hevültünk,
Fénye világol sorsunk ösvenyén.
Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála
Enyhet találjon áldó magzatunk!
Ez lesz a méltó, a valódi hála
Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.

11

De hogy’ kövesse nyomdokát az ének?
Némuljon el, lant, gyönge szózatod.
Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!
Évezredek során mit összejegyzél
Honfi-erény magasztos érdemét,
Arany betűkkel érctáblába metszél:
Abból alkosd Széchenyi jellemét.

12

Ird azt, ki a pusztán népét vezérli;
Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;
Tarquin előtt ki arcát megcseréli;
Fülepet ostoroz lángajkival;
Ki győzni Athént csellel is szorítja;
Kit bősz csoport elítél, mert igaz;
Ki Róma buktán keblét felhasítja -
Elég… a példa fáj: Széchenyi az!

13

Ő szól: s mely szinte már kővé meredten
Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,
A nemzet él, a nemzet összeretten,
Átfut szivén a nemlét iszonya;
Szól újra: és ím lélek űl a szemben;
Rózsát az arcra élet színe fest;
Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.

14

Hitel, Világ és Stádium! ti, három -
Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,
De a lét és nemlét közti határon
Egekbe nyúló hármas pyramid!
Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
Dőljön nyugatról a sivár homok:
A bújdosók előtt el nem takarja,
Melyet ti megjelöltök, a nyomot.

15

S lőn új idő – a régi visszacsökkent -
Reményben gazdag, tettben szapora;
A “kisded makk” merész sudárba szökkent;[1]
Ifjú! ez a kor: “Széchenyi kora.”
Nézd az erőt: hatása mily tömérdek -
De ne imádj: a munka emberé -
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
Mily biztosan lejt a közjó felé.

16

Majd elborúlni kezde láthatára:
Kik műve által lettünk magyarok;
Nem ügyelénk többé vezérnyomára,
Mi napba néző szárnyas Ikarok.
Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! -
S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,
Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal -
Egy új Kasszándra Trója lángjain!

17

Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,
Nyugalma egy álarcozott halál;
S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:
Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.
Oh, mely írígy sors önző átka vett el,
Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? -
Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel
Tagadnod kelle – a feltámadást?…

18

Nem, Üdvezült, nem!… fájdalmunk hevében
Hamvad ne sértse káromló beszéd,
Oh, nézz egedből és örvendj e népen,
Mely soha így még nem volt a tiéd!
Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,
A sujtó karra félve ismerünk:
De Antéuszként majd ez illetéssel
Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.

19

Emléket, oh hazám mit adsz e sírra?
Hová tekintesz földeden, magyar,
Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva
Örök dicsőség fénysugárival?
Ha büszke méned edzi habzó pálya,
Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,
Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,
Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; -

20

Duna, Tisza… ez mely prüsszögve hordja
Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;
Amannak hódol a sziklák csoportja,
S Trajánusz híre újból megjelen;
Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve
Nyujt Corvin agg várának hű kezet,
S az édes honni szót selypíti nyelve – -
Széchenyié mindez emlékezet!

21

Széchenyi hírét, a lángész csodáit,
Ragyogja minden távol és közel:
Áldozni még jerünk – ah, oly sokáig
Nem értők – Széchenyi szivéhöz el.
Nem láttuk, e szív néha mit palástol
Hordván közöny havát és gúny jegét:
Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól
Őrizze életosztó melegét.

22

Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,
Te, az enyészet ágyán porladó!
Késő, de tartozott szent hódolat hív:
Egy nemzeté, ím, e hálás adó.
El kelle buknunk – haj, minő tanulmány! -
Meg kelle törnöd – oh, mily áldozat! -
Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
Adjunk, Igaz! tenéked igazat.

23

Szentebb e föld, honunk áldott alapja,
Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;
Szentebb a multak ezredévi lapja,
Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
Koszorút elő!… morzsoljuk el könnyűnket;
Az istenülés perci már ezek!
Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
Reménnyé váljon az emlékezet.

24

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

25

Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
Nem mindenestül rejt a cenki sír;
Oszlásodat még a család siratja -
Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?…
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!

ápr 07

Az európai jogtudomány alapja

529. április 7. – I. Justinianus bizánci császár meghirdeti a római jog első kodifikált változatát, a Corpus Juris Civilist, amelynek tanulmányozása adja az európai jogtudomány alapját, és legalább ezer éven át az egész kontinensen használatos volt.

Corpus iuris civilis

A glosszátorok korától Corpus iuris civilis néven ismert a római jog első kodifikált gyűjteménye, az ezt alkotó könyvek anyaga azonban először csak 1583-ban, Genfben, a francia humanista jogtudós, Dionysius Gothofredus kiadásában jelentek meg e közös cím alatt, a kifejezés pedig csak ezt követően vált a törvénymű bevett megjelölésévé. A mű a római jog legfontosabb forrása, jelentősége hatalmasnak tekinthető. A művön keresztül lehet a legnagyobb rálátást kapni a megelőző korok római jogára, mivel kevés más jogi forrás maradt fenn.
A római jog kodifikációját I. Iustinianus bizánci császár rendelte el, hogy a jogtudományt is legfőbb céljának, a Római Birodalom újraegyesítésének a szolgálatába állítsa. Célja volt még, hogy a római jog három évszázaddal korábbi aranykorát visszaállítsa, olyan jogot alkotva, amit birodalmában is alkalmazni lehet. Ennek része volt a Codex Theodosianus korszerűsítése is. A római jog kodifikálása során a császár a Bizánci Birodalom két fő jogi iskolájának, a bejrúti- és a konstantinápolyi iskolák eredményeire támaszkodott.
A iustinianusi kodifikáció első könyve, a Codex Iustinianus 529-ben, második könyve, a Digesta (seu Pandectae) 533-ban, harmadik könyve, az Institutiones seu Elementa szintén 533-ban, az utolsó könyv, a Codex Iustinianus repetitae praelectionis 534-ben lépett hatályba. E latinul írott könyvek elkészülte után számos, döntően görög nyelvű császári rendelet (constitutio) született, e rendeletek többsége Iustinianustól származik, magángyűjteményük, a Novellae (ti. constitutiones) a Corpus iuris civilis utolsó része.

Codex Iustinianus

528-ban a császár megbízott egy tíztagú tanácsot, hogy a Codex Gregorianus, Codex Hermogenianus és Codex Theodosianus anyagát gyűjtsék össze, és rendszerezzék egy új műben. A bizottságban helyt kapott többek között Theophilus, a konstantinápolyi iskola tanára, és Tribonianus quaestor, aki utóbb a kodifikáció vezetőjévé vált. Az így elkészült mű lett a Codex Iustinanus, melyet 529 áprilisában fejeztek be, és ugyanebben az évben lépett hatályba. A kódex megtiltotta a korábbi kódexekre történő hivatkozást. A Codex Iustinianus szövege nem maradt fenn az utókornak

Wikipedia itt

Régebbi bejegyzések «