nov 01

Antonio Canova

Antonio Canova (Possagno, 1757. november 1. – Possagno, 1822. október 13.), velencei olasz szobrász. A barokk stílustól eltávolodva, az antik művészet ideáljaihoz nyúlt vissza és a szobrászati klasszicizmus megalapítójaként tartják számon. Művészete hatásos, fegyelmezett, de kevés érzelmet mutat.

Életpályája

Bassanóban egy szobrásznál dolgozott. 17 éves korában a természetes nagyság felényi méretében elkészítette Eurüdiké szobrát. Ezután a velencei akadémiára került, ahol korának művészeti iránya teljesen lenyűgözte, és csak amikor a 23 éves korában készített Daidalosz és Ikarosz csoportért a velencei köztársaság jutalmul 1779-ben évi 300 arany ösztöndíjjal Rómába küldte, akkor tárult fel előtte a klasszikus ókor.
A legnagyobb buzgalommal tanulmányozta a vatikáni gyűjteményeket és bizonyos fokig fel is fogta az antik szellemet. E korszakból való munkái: Apollón, Thészeusz és Minotaurosz (1783), XIII. és XIV. Kelemen pápa síremléke. Előbbit 1792-ben állították fel a Szent Péter-templomban, az utóbbi az Apostolok templomában áll. Ekkoriban készítette Emo tengernagy szobrát a velencei köztársaság számára, számos történelmi és mitológiai tárgyú domborművet, például Ámort és Pszükhét, Venust és Adóniszt, Hébét stb. A Venusok közül említést érdemel az Napóleon nővérét, Lujzát ábrázoló, amely Rómában a Villa Borghesében áll. Szintén e korból való bűnbánó Magdolnája, a lágyság és elmosódottság netovábbja. Túlzástól nem volt mentes későbbi tragikus és heroikus tárgyú szoborműveiben sem. Így az őrjöngő Héraklészé, amint Lükhaszt a sziklához vágja a maga óriási nagyságában nem annyira héraklészi erőt, inkább túlzást és durvaságot mutat. E két szélsőség között mozogva, Canova nem találta meg a helyes középutat és azt a nyugodtságot, amely az antik szobrászat klasszikus műveinek sajátos jellemzője. Ez különösen ott feltűnő, ahol két szélsősége egy munkában van egyesítve, így a Mars és Vénusz csoportban, amelyben a két alak közt levő ellentét igazán bántó. Mindamellett néhány igen kiváló művet is alkotott, ilyen Ámor és Psyché je a Louvre-ban, Perszeusz a Medusza fejével, amelyet akkor alkotott, amikor 1798-ban és 1799-ben Németországban tett útjáról visszatért. 1802-ben VII. Pius az összes római művészeti tárgyak és az egyházállam művészeti vállalatai felügyelőjévé nevezte ki, majd Napoléon Bonaparte Első Konzul Párizsba hívta, hogy nagy szobrát elkészítse, miután már előbb megmintázta legszebb műveinek egyikét, a nápolyi király szobrát. Ekkor készítette a legkitűnőbb mellszobrát is, Napóleon anyjáét, amelyben a természethűség klasszikus kezeléssel egyesült. Későbbi művei közül legnevezetesebbek Washington szobra; a kongresszus palotája előtt Washingtonban, számos mitológiai tárgyú szobra, igen sok Vénusz, de hősök is, amelyek közül a legkitűnőbb Thészeusz harca a kentaurral; VII. Piusz, York bíboros, Aliieri, Santa Croce grófné és mások síremléke, valamint számos mellszobor, többek közt VII. Piuszé és II. Ferencé.
Napóleon bukása után Canova 1815-ben a pápa nevében visszakövetelte a Rómából elhurcolt műemlékeket, azután Londonba ment, 1816-ban pedig visszatért Rómába, ahol a pápa őt érdemeiért a Capitolium «arany könyvébe» felvétette és 3000 scudo évi jövedelemmel Ischia márkijává nevezte ki. Halála előtt szülőhelyén pompás templomot építtetett és azt utolsó műveivel ajándékozta meg. Egy-egy mellszobra Velencében a de’ Frati templomban és a capitoliumi könyvtárban áll.

Magyar vonatkozások

Kismartonban, az Esterházy-kastély egyik kerti épületében, a Leopoldina-templomban található egyik alkotása, Esterházy Leopoldina carrarai márványból faragott szobra. Gyömrőn a református templomban egy domborműve látható (Búsuló Géniusz)

Wikipedia

Magdolna, Ermitázs

Ámor és Pszükhé, Louvre

 

 

okt 31

A “Szépség Költője”

John Keats (London, 1795. október 31. – Róma, 1821. február 23.), Lord Byron és Percy Bysshe Shelley mellett az angol romantikus költők második generációjának egyike, a “Szépség Költője.”

A harmadik nagy angol romantikus nem született olyan szerencsésen, mint a másik kettő. Keats szegény, beteg és csúnya volt, a sikerrel sosem találkozott. A görög szépséget, amelynek legnagyobb modern költője, az akkoriban Angliába hozott Elgin-márványokon kívül csak egy lexikon tollrajzaiból ismerte, magasabb neveltetésben nem részesült, görögül nem tudott. Első költeményeiről gyilkos kritikát írtak, értelmetlen zagyvaságnak nevezték. Egyetlen szerelme, kacér és üres kislány, nem vállalt szolidaritást a szegény és szenvedő költővel, és csak bánatot okozott neki. Tüdőbeteg fivérének ápolása közben maga is tüdőbajos lett, Rómába ment gyógyulni, és Rómában éhen halt. Költői nagyságát csak fél századdal halála után ismerik fel a preraffaelita költők, akik ősüket ünneplik benne. De a rövid idő alatt, amíg élnie adatott, nagyon szerette az életet. Az élettől menekülő, felhők közt járó romantikusok közt ő az, akinek szeme, szíve, minden atomja nyitva áll minden szépség befogadására. Nem rabelais-i széles gesztussal, nem a dekadensek beteg vágyával, hanem úgy szerette az életet, mint a virág a napot. Verseiben újra meg újra jegyzéket vesz fel arról, hogy mennyi szép dolog van a világon: „a nap; a hold; fák, fiatalok és öregek; a sárga nárciszok a zöld világgal, amelyben élnek; tiszta patakok, amelyek ernyőt építenek maguk fölé a forró évszak ellen; a tisztás az erdő közepén; és a sorsok nagysága is, amelyet a hatalmas halottakhoz képzelünk; minden kedves történet, amelyet hallottunk vagy olvastunk…” Az irodalom szépségei lélegzetelállító eksztázisba hozzák, csodálatos szonetteket ír a költőkortársairól és arról, hogy mit érzett Homérosz és a Lear király olvasása közben. A maga módján nagyon boldog volt. Leveleiben mindegyre a boldogság elméletét keresi, boldogsági fokozatokat állít fel, vagy ezt írja: „Úgy képzelem, hogy egy ember igen kellemes életet élhet a következő módon: olvasson el néhány lap teljes költészetet vagy megtisztult prózát s azután bolyongjon vele és elmélkedjék rajta és tűnődjék azon és élje át és prófétáljon róla és álmodjék felőle… Minden ember pókként megszőheti saját belsejéből saját légies fellegvárát.” A szép mondatokat, írja, úgy szereti, mint egy szerelmes.

Ó boldog lombsor, el nem száradó.
Melynek a tavasz búcsút sosem int.
Ó boldog pásztor, el nem fáradó,
Fújván örök sípod szíved szerint.
(Ford.: Tóth Árpád)

Bővebben itt

Idézetek tőle

Semmi sem valódi, amíg ki nem próbáljuk – még egy szólás sem igazi szólás, ameddig saját életünk nem szolgáltat példát rá.

Még jobban szeretlek azért, mert azt hiszem, csakis önmagamért kedveltél meg, s nem befolyásolt semmi más.

Semmi sem világos, amíg az ember nem tapasztalja meg. Még egy közmondás sem közmondás, amíg életed nem példázza a bölcsességét.

Édes a hallott dal, de mit a fül
meg sem hall, még szebb.

A Szép: igaz s az Igaz: szép! – sose
áhitsatok mást, nincs főbb bölcseség!

Szeretnék hinni a halhatatlanságban…

Ha arra ítéltettem, hogy boldog legyek veled – a leghosszabb élet is rövid.

Bárcsak hinnék a halhatatlanságban – bárcsak örökké élhetnék veled!

A filozófiai alapigazságok csak akkor alapigazságok, ha szívverésünkben érezzük azokat: olvasunk nagyon szép dolgokat, de sohasem érezzük át teljességükben, míg magunk is meg nem jártuk a költő útját.

Ha a költemény nem jön olyan természetesen, ahogy levél sarjad a fán, jobb, ha egyáltalán nem is jön létre.

 

 

okt 30

Paul Valéry

Paul Valéry (Sète, 1871. október 30. – Párizs, 1945. július 20.) francia költő, esszéíró, a 20. századi francia költészet kimagasló egyénisége

Élete

Paul Valéry a délfrancia Sète városában született 1871. október 30-án. Középiskoláját Montpellier városában végezte, majd jogi tanulmányokat folytatott.
1891-ben bemutatták Stéphane Mallarmé költőnek, akit bálványozott. A Hadügyminisztérium munkatársa volt, majd 1922-ig a Havas hírügynökségnél dolgozott, ezután az irodalomból tartotta el magát. 1925-től a Francia Akadémia tagja, 1938-tól a Collège de France tanára lett. Tevékenyen részt vett a Népszövetség munkájában, megbízottként Magyarországon is járt. Fiatalon nagyon termékeny költő volt, versei 1889-1892 között különböző folyóiratokban jelentek meg, majd 1892-ben hirtelen lemondott a versírásról.

Idézetei

Ellenségeink száma tekintélyünk növekedésének arányában növekszik.
A legtöbben nem ismerik azt, aminek nincs neve, s mindannak a létében hisznek, aminek neve van.
Meg kell tanulnunk, hogy ne higgyünk a magunk gondolatában azért, mert az a mi gondolatunk. Ellenkezőleg: éppen azért, mert a mi gondolatunk, féken kell tartanunk, és fokozott bizalmatlansággal kell bánnunk vele.
Sohase mondd azt: szeress engem! Mit sem érsz vele. Isten is hiába mondta.
Hanyatlásunk abban nyilvánul meg, hogy magunkra ismerünk azokban, akik körülvesznek minket.
A szórakozások többnyire az öngyilkosság más-más módjai.
Ami egyszerű, az mindig hamis. Ami pedig nem egyszerű, hasznavehetetlen.
Vannak művek, amelyeket közönségük teremt. S vannak mások, amelyek megteremtik a maguk közönségét. Amazok az átlagos, természetes fogékonyság szükségleteinek felelnek meg. Emezek mesterséges szükségleteket hoznak létre, s egyszersmind ki is elégítik őket.
A szép alkotások formájuk gyermekei.
Minden haszontalan dologban tökéletesnek kell lennünk. Vagy pedig nem szabad beleártanunk magunkat.
Nincs eredetibb dolog, nincs, ami inkább mimagunk volna, mint másokból táplálkozni. De meg kell emészteni őket. Az oroszlán: asszimilált bárány.
Tanítványainktól és utódjainktól ezerszerte többet tanulhatnánk, mint testvéreinktől, ha az élet tartama lehetővé tenné nekünk, hogy lássuk műveiket.
A mondattan lelki adottság.
Vannak, akik azt hiszik, hogy a művek maradandósága emberi voltuktól függ. Arra törekednek, hogy igazak legyenek. De van-e vajon maradandóbb maradandóság a fantasztikus műveknél? A hamis és a csodálatos emberibb az igazi embernél.
Költői gondolat az a gondolat, amely prózában is versbe kívánkozik.
Olyan könnyűnek kell lenned, mint a madár, nempedig olyannak, mint a toll.
Amit játszva írunk, azt mások feszültséggel és szenvedéllyel olvassák. Amit feszültséggel és szenvedéllyel írunk, azt mások játszva olvassák.
Igazi ellenségeink hallgatagok.
A büntetés lealacsonyítja az erkölcsiséget, mert véglegesen kiegyenlíti a bűnt. A bűntől való irtózást csökkenti – vagyis végeredményben feloldoz; s olyasmit csinál a bűnből, ami csereberélhető és mértékkel mérhető: alkudozni lehet.
Az ember gondolkodik, tehát vagyok – mondja a Világegyetem.
Az ember értelmetlen abban, amit keres; nagy abban, amit talál.
A leghevesebb viszályok mindig olyan tanok vagy dogmák között dúlnak, amelyek nagyon kevéssé különböznek egymástól. Az óhitűek és az eretnekek között elkeseredettebb és élesebb a harc, mint az óhitűek és a pogányok között.
Az optimista és a pesszimista csak arról vallanak ellentétes nézeteket, ami nincs.
Aki könnyen viseli múltját, az bizonnyal meghosszabbítja életét.
Az utánzás csak abból fosztja ki az utánzott művet, ami utánozható.
A sikerült mű egy elhibázott mű átalakítása. Az elhibázott mű tehát csak azért elhibázott, mert félbehagytuk.
Ha választanunk kell két szó között, mindig a kevésbé hangzatosat válasszuk.
A vallás szavakkal, cselekedetekkel, gesztusokkal és “gondolatokkal látja el az embereket olyan alkalmakra, amikor nem tudják, hogy mit mondjanak, mit cselekedjenek és mit gondoljanak.
A világot csak a szélsőségek teszik becsessé, de csak a középszerűek tartják fenn.
Minden erkölcs végeredményben azon az emberi sajátosságon nyugszik, hogy különféle szerepeket tudunk játszani.
Jobban félek az ismerttől, mint az ismeretlentől.
Olyasmit tudni, amit nem változtathatok meg, tökéletesen hiábavaló.
Az ember hajlamos arra, hogy tagadja azt, amit nem tud állítani (vagy kifejezni.)
A nagy emberek kétszer halnak meg: egyszer mint emberek, s egyszer mint nagyok.
Az a gondolat, hogy az idő pénz, a hitványság teteje. Az idő érlelődés, osztályozás, rend és tökéletesség.
A hatalommal való visszaélés ösztöne sarkall bennünket arra, hogy olyan szenvedélyesen áhítozzunk hatalomra. A hatalom, visszaélés nélkül, elveszti varázsát.
Írni, az előrelátni.
Az udvariasság szervezett közömbösség. A mosoly rendszer. A figyelmesség költségvetés.
Ami érdekel engem – alkalomadtán – az nem a mű – nem is az alkotója – hanem az, ami létrehozza a művet. Minden mű az “alkotónál” különb dolgok műve.
Azok a gondolataink a legjelentősebbek, amelyek ellentmondanak érzelmeinknek.
Nem szeretjük azt, aki arra kényszerít bennünket, hogy ne azok legyünk, amik vagyunk, de azt sem szeretjük, aki arra kényszerít, hogy azoknak mutatkozzunk, amik vagyunk. Azt szeretjük, aki azt hiszi, hogy azok vagyunk, amik lenni szeretnénk.
Az ember igazi titkai titkosabbak előtte, mint mások előtt.
Aki sohasem kísérelte meg, hogy az istenekhez hasonlóvá váljék, embernél is kevesebb.
Azt szeretjük, aki azt hiszi, hogy azok vagyunk, amik lenni szeretnénk.
Ha mi nem tudjuk lerázni magunkról történelmünket, majd azok a szerencsés népek rázzák le rólunk, amelyeknek egyáltalán nem, vagy csak alig volt történelmük.
Végtelenül ostobának vagy végtelenül tudatlannak kell lenni ahhoz, hogy véleményt kockáztassunk a politika által felvetett legtöbb kérdésre.
A béke a tényleges erőkben rejlő néma és szünet nélküli győzelem, szemben az esetleges irigykedésekkel.
Valódi béke csak akkor van, ha az egész világ megelégedett. Csak a valódi béke nem olyan, mint a háború, azaz végső eszköz.
Minél továbbmegyünk, a kölcsönhatások annál kevésbé egyszerűek, annál kevésbé megjósolhatók…
Az események apja ismeretlen. Anyjuk a szükség.
Isten megteremtette az embert, de látván, hogy nem eléggé magános, élettársat adott neki, hogy jobban éreztesse vele magánosságát.
Amit mindenki, mindenkor és mindenütt hitt, az minden valószínűség szerint hamis.
Minden politika az érdekeltek többségének közönyére épít – politika enélkül nem is lehetséges.
Az ember olyan állat, akit a ketrecen kívül zártak be.
Hogy mennyire nem ismerjük önmagunkat, az akkor derül ki, amikor újra elolvassuk azt, amit írtunk.
Minden vitában nem valamely tételt védünk, hanem – önnönmagunkat.
Ami természetes, az unalmas.
Meggyőződéseink: Az a szó, amely lehetővé teszi, hogy az erő hangját nyugodt lélekkel a bizonytalanság szolgálatába állítsuk.
A festőnek nem azt kell festenie, amit lát, hanem azt a képet, amelyet látni fognak.
Isten semmiből teremtette a világot. De meg is látszik rajta.
Az állam annál erősebb, minél inkább meg tudja őrizni magában, ami ellene van, és ellene működik.
Közmondás a hatalmasok számára: Ha valaki a csizmádat nylja, taposd el, mielőtt még beléd harap.
A nemzet akkor süllyed anarchiába, amikor a nép olyannak tekinti a kormányt, amilyen.
Az állam mindenkinek barátja,és kinek-kinek az ellensége.
Egy műalkotás mindig azt tanítja, hogy nem láttuk azt, amit néztünk.

Wikipedia itt http://hu.wikipedia.org/wiki/Paul_Val%C3%A9ry

UGYANAZ A TÜNDÉRJÁTÉK

A keskeny holdvilág szent fényt terít ma széjjel,
ezüst-lágy selymeket, egy egész szoknya ez,
a márványtérre, hol sétál és révedez
egy gyöngy szűz, fátylasan gyöngyszínek függönyével.

A hattyúknak, melyek a nádhoz selymesen
súrolják testeik félfényű toll-hajóját,
lefoszt s szétszór a hold egy havas-színű rózsát,
amelynek szirmai kört vetnek a vizen.

Magányos szédület, gyönyörök pusztasága,
mikor a hold-himes vízforgó visszavárja
s számlálja egyre a kristály-visszhangokat,

Ki bírja el, tele az éji bűvölettel
az irgalmatlanul tündöklő ég alatt,
hogy nem tép ki sikolyt magából, tiszta fegyvert?

Nemes Nagy Ágnes fordítása

okt 29

Kéky Lajos

Kéky Lajos (néha Kéki Lajos névváltozatban; Hajdúnánás, 1879. december 21. – Budapest, 1946. október 29.) irodalom- és színháztörténész, esztéta

Életútja

Magyar–latin szakos tanári, illetve bölcsészdoktori oklevelét 1905-ben szerezte meg a Budapesti Tudományegyetemen. Utolsó tanévében, 1904–1905-ben ösztöndíjasként oktatott a Budapesti Tanárképző Intézet Gyakorló Főgimnáziumában, 1905-től pedig az egyetem esztétikai intézetében, Beöthy Zsolt mellett gyakornokoskodott, illetve a III. kerületi állami főgimnázium helyettes tanára lett. 1906-tól 1915-ig a VIII. kerületi állami főgimnáziumban tanított tovább. 1915-ben magántanári képesítést szerzett a budapesti egyetemen a 19. századi magyar irodalomtörténet tárgyköréből, s 1930-tól haláláig címzetes nyilvános rendkívüli tanárként oktatott az intézményben. Ezzel párhuzamosan, 1917 és 1941 között az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia (1919-től Színművészeti Főiskola) tanáraként irodalom- és színháztörténetet adott elő.

Munkássága

Pozitivista szemléletű irodalomtörténeti kutatásai elsősorban a 19. századi magyar irodalomra, főként a nemzeti romantika korának költészetére irányultak. Behatóan foglalkozott Arany János és Petőfi Sándor epikus költészetével, bevezetővel és jegyzetekkel ellátott kritikai kiadásokban jelentette meg Gvadányi József, Kisfaludy Károly, Tompa Mihály és Jókai Mór műveit, Baksay Sándor irodalmi munkáit és Berczik Árpád színműveit. Áttekintéseket írt a magyar esztétikai irodalom nagyjainak (Beöthy Zsolt, Jánosi Béla, Négyesy László) életművéről is. Jelentős színháztörténeti és ‑elméleti munkássága, valamint nevéhez fűződik a Kisfaludy Társaság történetének első száz évét feldolgozó monográfia is. 1940 és 1943 között az Irodalomtörténeti Közlemények szerkesztője volt.

Forrás itt

okt 28

Bezerédj István reformkori politikus, kiváló szónok

Bezerédj István, bezerédi (Szerdahely, 1796. október 28. – Hidja-puszta (Szedres mellett), 1856. március 6.) reformkori politikus, kiváló szónok.

Életrajza

Id. bezerédi Bezerédj István (1771–?) és Nagy Erzse gyermekeként született 1796. október 28-én délelőtt fél 11-kor, keresztszülei apai nagyszülei, Nagy Sándor és Gindly Sophia voltak.[1] Iskoláit Pozsonyban és Sopronban végezte, majd Tolna megyébe költözött. Itt már fiatalon, 1823-tól aktívan bekapcsolódott a megyei közéletbe, Csapó Dániellel a liberális ellenzék szervezője lett. Legfőképpen az alkotmány helyreállítása, az országgyűlés összehívása mellett érvelt. Az 1830-as és az 1832–36 közötti országgyűléseken Tolna megye képviselőjeként vett részt. Az utóbbin tűnt fel kiváló szónokként, amikor az úrbér kérdésének tárgyalásánál ő küzdött legerőteljesebben az adózó nép terheinek könnyítése érdekében.
Az 1839–40-es országgyűlésen csak egy ideig volt követ, azután ellenzéke elérte visszahívását. Mégis, amikor az országgyűlés egy büntető törvényjavaslat kidolgozására országos választmányt küldött ki, annak ellenére, hogy nem volt követ, tagul választották. Humanitárius elveket vallott, ellenezte a halálbüntetést, és ezt igyekezett a büntető törvénykönyvet kidolgozó bizottságban is érvényesíteni, melynek tagja volt. Az 1843-44. évi országgyűlésen ismét Tolna megyét képviselte; erélyesen küzdött a halálbüntetés eltörlése és a közteherviselés mellett.
Kiváló szónok volt, “magyar Démoszthenésznek” nevezték. Tetteivel is alátámasztotta elveit. 1836-ban Brunszvik Terézzel, Kossuth Lajossal és Szentkirályi Móriccal megalapította a Kisdedóvó Intézeteket Magyarországban terjesztő Egyesületet. Az ország első óvodáját saját költségén ő alapította Hidján, felesége, Bezerédj Amália vezetése alatt. A selyemhernyó-tenyésztés emelésére az 1830-as évek elején szederegyletet alapított, s megkezdte a selyemfonal-előállítást. Az első nemes földesúr, aki 1836 után jobbágyaival örökváltsági szerződést kötött, s megkönnyítette jobbágyainak a megváltakozást. Amikor az 1844-es országgyűlésen a közteherviselés ügye hosszas vita után megbukott, a következő megyegyűlésen adózásra kötelezte saját magát. Ezt az eljárását Széchenyi a „pisztoly idő előtti elsütésének” nevezte. Tagja volt még az 1848-as országgyűlésnek is; Debrecenben a békepárthoz tartozott. 1850. augusztus 5-én kötél általi halálra, s vagyona elkobzására itélték, de kegyelmet nyert, birtokára száműzték.

Wikipedia

“BEZERÉDJ István az ő csendes, szelid lelkével, melegen szeretni tudó szivével a családi élet boldogságára volt teremtve. A nagy világ, a társaság kényeztetése, a politikai és társadalmi szereplés évről-évre szaporodó sikerei egy perczre sem tudták elkábítani s kizökkenteni a maga saját kis világából, a melyet ő szépnek talált s mindenek felett megbecsült.
Amáliája okos, művelt nő. Nem volt talán ragyogó szépség, de kétségtelen szellemessége, lelke derűje, jókedve mint napsugár tánczol át az ódon butorzatú szobákon, meleggé, kívánatossá teszi a csendes otthont, úgy, hogy bár férje nem kerülte a társaságot s Pozsonyban is gyakran megfordult követtársainak családjánál, mégis csak az ő kedves családi otthonában, szűkebbkörű meghitt baráti körében érezte magát a legjobban. Amáliával együtt olvasnak, együtt terveznek s lelki harmóniájuk közös alapon nyugszik: a szívjóságon, nemes emberszereteten. Szinte vetélkednek egymással, hogy ki tegyen több jót, ki használjon többet az emberiségnek, a hazának. A hidjai pusztán mintha tündérek járnának és saját lelkük fényét, megelégedését akarnák szétszórni az egyszerű pór nép között…”

BODNÁR ISTVÁN – GÁRDONYI ALBERT BEZERÉDJ ISTVÁN itt

okt 27

Zachar József hadtörténész

Zachar József (Csepel, 1943. október 27. – Budapest, 2009. december 9. ) hadtörténész, nyugállományú ezredes, egyetemi tanár. Fő kutatási területe a Rákóczi-szabadságharc, valamint a napóleoni háborúk korának hadtörténete.

Munkássága

Fő kutatási területe a Rákóczi-szabadságharc, valamint a napóleoni háborúk korának hadtörténete, továbbá a Habsburg Birodalom hadügye, hadereje, háborúi 1648–1848 között; a magyar katonai emigráció 1692–1848 között; a szabadságharc, az önkényuralom és a dualizmus korának hadügye 1849–1918 között; az egyetemes politika- és hadtörténet magyar vonatkozásai 1618–1918 között. Kiemelten foglalkozott a huszárság történetével, eme fegyvernem európai elterjedésével és jelentőségével. Részletesen mutatta be Bercsényi László életútját és a magyar huszárok szerepét a francia hadseregben. “Bécsi tartózkodása alatt alaposan el tudott mélyedni a forrásokban, a kutatások során számos új információra bukkant. Ráirányította a figyelmet, hogy 1683 és 1792 között a császári-királyi tábornoki karba 311 magyar ezredes jutott be, s közülük például Hadik András tábornagy, elismert hadvezér lett. Számos adat elemzésével bizonyította, hogy a magyar tisztek és tábornokok kiváló teljesítményükkel nagy számban érdemelték ki a legmagasabb katonai kitüntetéseket. Előszeretettel foglalkozott a hadtörténelem, és a hadtörténet-írás jelentős személyiségeivel, így például Lipszky Jánossal és Markó Árpáddal.” Disszertációin túl 21 önálló kötete jelent meg (közte öt társszerzők bevonásával), 10 tansegédlet és egy általános iskolai (7. osztályos) tankönyv szerzője, társszerzője. Tanulmányai 24 különböző országban láttak napvilágot, hazai szerepvállalása mellett 21 országban tartott tudományos előadást.A fentiek tükrében nem volt meglepő, hogy amikor 2007. szeptember 22-én a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében a „Magyar Huszár”, mint intézmény Magyar Örökség díjat kapott, a laudációt Zachar József, az “egyetlen magyar eredetű csapatnem, a világszerte ismert és elismert huszárság történetének legszakavatottabb ismerője, egyúttal a huszár szellemiség elhivatott képviselője mondhatta”.Élete utolsó éveiben egyre inkább az összegző, több korszakra kiterjedő kutatásokat és publikációkat helyezte előtérbe. Előszeretettel fordult a magyar nemzet őstörténete és vallásának kérdése felé, de emellett kitekintett a 20. századi magyar történelem legfontosabb kérdéseire is. A témában megjelent monográfiái szakmai vitákat indukáltak. Ugyanakkor “a szakszerűséget és az enciklopédikus tudást senki nem vonhatja meg tőle”

Wikipedia

 

 

okt 26

Jánosi Béla esztéta, tudománytörténész

Jánosi Béla (Brassó, 1857. október 26. – Budapest, 1921. szeptember 13.) magyar esztéta, tudománytörténész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja (levelező 1902, rendes 1915). Az egyetemes és magyar esztétika történetének kiváló kutatója volt.

Életútja

Felsőfokú tanulmányait a Kolozsvári Tudományegyetemen végezte, ahol előbb 1880-ban magyar–német szakos tanári oklevelet, majd 1883-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1880 és 1893 között az aradi állami főgimnáziumban volt helyettes, majd 1884-től rendes tanár. 1893-ban a fővárosba költözött, és a budapesti II. kerületi állami főreáliskola magyar-, német- és filozófiatanára volt egészen haláláig, 1912-től mint a középiskola igazgatója. 1920-tól a németnyelv-oktatás tanfelügyelője volt.

Munkássága

Elsősorban egyetemes és magyar esztétikatörténeti munkássága jelentős, e tárgyú, Magyarországon úttörő jelentőségű kézikönyvei máig hasznosak. 1891-ben a Magyar Tudományos Akadémia pályázatára benyújtott, az ókori esztétika történetéről írott művét Gorove-díjjal jutalmazták. Ennek köszönhette, hogy az Akadémia még az 1890-es évek elején felkérte egy egyetemes esztétikatörténet kidolgozására, amely végül három kötetben a századfordulón jelent meg. Az 1910-es évektől a magyar esztétika történetén dolgozott, de halála megakadályozta a nagy terv véghezvitelében, s ebből életében csak szemelvények láttak napvilágot, illetve kéziratai alapján halála után Mitrovics Gyula fejezte be a munkát 1928-ban.
Jánosi esztétikai nézeteire leginkább Immanuel Kant filozófiája hatott, de saját esztétikai elméletet nem dolgozott ki. Az esztétika háromféle megközelítésmódját különítette el: a műalkotás folyamatát, a műélvezést és a kettő együttes filozófiai vizsgálatát

Wikipedia

Perjámosi Sándor: Jánosi Béla (1857–1921)  itt

 

 

okt 24

A Magyar Operett Napja

A műfaj elkötelezettjei 2002-ben Kálmán Imre születésének 120. évfordulóján A MAGYAR OPERETT NAPJÁvá nyilvánították október 24-ét,

Ezen a napon halt meg a másik híres operettszerző, Lehár Ferenc.

Neumann-ház– Irodalmi Szerkesztőség

Juhász Gyula: Operett-világ(részlet)

És csinálják az operettet,
A daljátékot, mely zenés.
A tárgyak gombamód teremnek,
Az élet pazar és mesés.
Selyemapákról szól az ének,
Akik római grófok is,
Zsebmetsző sétál a sötétben,
Aki zugbankdirektor is.

Babits Mihály: Galáns ünnepség(részlet)

Medgyaszay Vilmának

Nincs galánsnak szeri-száma:
csupa sikk e hercig dáma,
karcsu mint a minarét:
illik néki a minét.
Rechtsre perdül, linksre fordul,
spicce van tán némi bortul:
tempót íme mégse vét,
illik néki a minét.

Forrás itt

okt 23

A New York Palota

A New York Palotát, ezt a nagy múltú, patinás épületet megnyitásától fogva minden négyzetcentiméterében áthatotta az irodalom, hiszen írók, újságírók, költők, szerkesztők, kritikusok törzshelye volt hosszú időkig. Egyikük épp Molnár Ferenc volt, aki a legenda szerint egy csípős őszi éjszakán, 1894. október 23-án még kezdő újságíróként babonából a Dunába vetette a frissen megnyílt kávéház kulcsát, hogy sose zárjon be.

Bővebben itt

A New York Palota legpompásabb része a földszinti kávéház lett. Enteriőrjeit a historizáló eklektika jegyében tervezték. Csupa márvány, bronz, selyem és bársony volt minden. A kávéház tagolását a jellegzetes csavart oszlopok rendkívül dekoratívan oldották meg, az újszerű erkélymegoldás, a hatásos karzatlépcső, a csillárok és a mennyezeti freskók, mind-mind csak a luxust növelték. Az akkoriban a világ legszebb kávéházának nevezett helyiségben velencei csillárok, bronzszobrok, freskók, eredeti megoldású karzati erkélyek, csavart márványoszlopok kápráztatták el a közönséget.
A négyszintes épület a körút egyik legelegánsabb, a földszintjén megnyitott kávéház révén egyik legismertebb épülete lett, amely a 20. század elején a pesti irodalmárok és a művészvilág legendás törzshelye volt. Írók, költők, újságírók gyakran egész napjukat itt töltötték. A vidám társasági élet jellegzetes terméke a kávéházi humor, valamint azoknak az anekdotáknak, legendáknak a sokasága, amelyeket főképp szépirodalmi alkotások örökítettek meg az utókor számára.

Bővebben itt

A legendás New York kávéház itt

okt 21

Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye kötelességét

A trafalgari csata (1805. október 21.) a napóleoni háborúk legfontosabb tengeri ütközete volt.

A csata a dél-spanyolországi Trafalgar-foktól nyugatra zajlott le, Cádiz és a Gibraltári-szoros között. Pierre de Villeneuve francia altengernagy vezette 33 (18 francia és 15 spanyol) hajóból álló francia–spanyol flotta harcolt a 27 hajóból álló brit flotta ellen, melynek Horatio Nelson altengernagy volt a parancsnoka.

England expects that every man will do his duty („Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye kötelességét”)

„Istennek hála, megtettem a kötelességemet!”

(Lord Nelson admirális utolsó szavai)

 

Az igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy Villeneuve katonái bátran vállalták a reménytelen küzdelmet; a Redoutable matrózai többször is kísérletet tettek a Victory fedélzetének elfoglalására, egy mesterlövész pedig halálosan megsebesítette Nelsont. A csata tetőpontján a sérült admirálist a hajófenékre vitték ápolni, és Collingwood vette át a parancsnokságot, akinek vezérletével az angolok Villeneuve 33 sorhajójából összesen 18-at foglaltak el, vagy küldtek a tenger mélyére. A brit flotta haldokló parancsnoka még megérte az ütközet befejezését, és abban a hitben hunyta le a szemét, hogy ő maga is teljesítette kötelességét. A trafalgari csata tehát elsöprő brit győzelemmel végződött, amiben Nelson zsenialitása legalább olyan fontos szerepet játszott, mint katonáinak fegyelmezettsége és harci tapasztalata. Az admirális tudása és hősiessége előtt később a londoni királyi udvar is fejet hajtott, ugyanis a győztes hadvezért a Szent Pál-székesegyházban helyezték végső nyugalomra, és köztéri alkotásokon örökítették meg nevét. Lord Nelson rá is szolgált a kitüntetésekre, hiszen a trafalgari diadallal nem csupán azt érte el, hogy Napóleonnak végleg le kellett mondania Anglia meghódításáról, de abban is főszerepet játszott, hogy a szigetország megszerezte az uralmat a világtengerek felett.

Bővebben itt

 

 

Régebbi bejegyzések «