júl 22

Jakab Elek

Jakab Elek (Szentgerice, 1820. február 13. – Budapest, 1897. július 22.) történész, művelődéstörténész, levéltáros, jogász, a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1870), majd rendes (1889) tagja. Életművét levéltári kutatásai alapján végzett, Erdély újkori történetére és művelődéstörténetére vonatkozó munkái teszik mindmáig jelentőssé

„Hízelgő és önérdekből a történet igazságát elfedő vagy ferdítő történetírónál a földnek nyomorultabb lénye, a társadalmi romlottságnak veszélyesebb előmozdítója nincs. Én ezt tenni éppúgy irtózom, mint nem szégyellem megvallani, hogy tévedtem, ha róla meggyőznek.”

Munkássága

Nagyszebeni hivatalnokévei alatt kezdett átfogó levéltári kutatásokba, melynek során feltárta a Szász Nemzeti és Szeben Vármegyei Levéltár, valamint a Bruckenthal Múzeum és Könyvtár anyagát. Történeti kutatásai homlokterében az Erdélyi Fejedelemség és Erdély 16–19. századi köz- és eseménytörténete állt, de levéltári kutatásai és tudományos érdeklődése kiterjedt Kolozsvár és Udvarhely vármegye helytörténetére, továbbá az 1848–1849-es szabadságharc erdélyi eseménytörténetére is. Behatóan foglalkozott művelődéstörténeti kérdésekkel, 16–18. századi kéziratos énekeskönyvekkel, a kalendáriumirodalommal és az erdélyi sajtó történetével. 1855 után Mikó Imrével együtt szerkesztette az Erdélyi Történelmi Adatok című sorozat első három kötetét. Levéltárosként főleg az egyes – állami, törvényhatósági, magánkézben lévő stb. – levéltárak szervezeti kérdései foglalkoztatták, de nevéhez fűződik a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárának 1875 utáni szakszerű rendezése is. Kolozsvári diákévei alatt Szentiváni Mihály buzdítására verseket írt, hazafias ódái a Remény című ifjúsági lapban jelentek meg, de csakhamar felhagyott a költészettel. 1848. június–augusztus között az Erdélyi Híradó szerkesztője volt, az 1850-es évektől pedig rendkívül sokrétű publicisztikai tevékenységet folytatott, a Kolozsvári Hetilap, a Magyar Polgár, a Vasárnapi Ujság, az Ország-Világ, az Ellenőr, a Pesti Hírlap, a Pesti Napló, A Hon, a Századok, a Néptanítók Lapja stb. folyóiratok hasábjain jelentek meg közleményei – gyakran Agricola, Székely, Vadormi stb. álnéven – Erdély történelméről, műveltségi és oktatásügyi viszonyairól, valamint közigazgatási, közgazdasági és mezőgazdasági kérdésekről. További folyóiratokban – többek között a Keresztény Magvetőben – számos életrajzot közölt Erdély és az Erdélyi Unitárius Egyház nagyjairól (pl. Dávid Ferenc, Enyedi György, Aranyosrákosi Székely Sándor, Kriza János). Írásaiban természetjogi érvekkel állt ki a feudális előjogok ellen, és az amerikai alkotmány példájára hivatkozott. Oláhügy című sorozatában kifejtette, hogy be kell vezetni a közteherviselést és a személyi szabadság elvét: „az embernek veleszületett jogainál fogva is, de a társasélet legelső feltétele nyomán is személyileg szabadnak kell lennie.”

Forrás itt

 

 

júl 21

A BÉRCEK LÁNYA

Robert Burns (1759. január 25. – 1796. július 21.) skót költő, dalszerző.

Robert Burns skót paraszti családból származott, s közelebb élt a földhöz, mint bármelyik angol költőtársa. A skót iskolarendszer nagyobb demokratizmusának köszönhető, hogy már ifjúkorában jól megtanult franciául, a latinhoz is konyított, ismerte a XVIII. századi angol irodalmat, Pope, Thomson költeményeit, a prózában Addison és Steele esszéit, a regényírókat; a régebbi irodalomból Shakespeare, Milton és Dryden voltak kedvelt olvasmányai. A közvetlen indítást költői pályájához mégis honfitársa, Robert Fergusson szolgáltatta, 1773-ban kiadott verseskötetével. Az ő példáját követve emeli Burns szűkebb hazája, Ayrshire paraszti dialektusát költői nyelvvé, felújítva a régebbi skót irodalom számos szavát, kifejezését is. Burns költői tevékenysége kettős arculatú: egyrészt az új kor dalnoka, öntudatlanul is Cowper és Blake fegyvertársa a költészet megújításáért vívott harcban; másrészt a késő középkori költők, Henryson és Dunbar utóda, legszebb virága a skót költészet sok száz éves fejlődésének.
Apja halála után, 1784-ben Mossgielbe költözik öccsével, együtt dolgoznak a bérelt farmon, de a sanyarú élet arra az elhatározásra készteti, hogy kivándorol Jamaicába. Hogy az útiköltséget előteremtse, 1786-ban megjelenteti első verseskötetét (Poems Chiefly in the Scottish Dialect — Költemények jórészt skót tájszólásban). A skót kisváros, Kilmarnock nyomdája ezzel bevonul az irodalomtörténetbe: az igénytelen kötet egy nagy költő legjobb komikus és szatirikus verseit tartalmazza, skót tájszólásban, néhány dallal együtt; az angol nyelven írt versek, most is, később is, kevésbé jelentősek.
Burns költői ereje ebben az első kötetben a legbámulatosabb. Mint a görög istennő, látszólag ő is váratlanul, teljes fegyverzetben lép elő, noha felbukkanását századok készítették elő, és a társadalmi erők forrongása tette időszerűvé.

Bővebben itt

A BÉRCEK LÁNYA
MY HIGHLAND LASSIE, O

A nemes hölgy, ha bájos is,
Múzsámnak cifra és hamis,
pompája, rangja untató!
szerelmem bércek lánya, ó.

Cserjések kúszasága, ó,
mély völgyek szittyós lápja, ó,
itt zengek néked éneket,
északi bércek lánya, ó,

Volna enyém hegy-völgy, világ
és minden kertek, paloták:
megtudná minden földlakó,
hogyan szeretlek, lányka, ó.

De állhatatlan végzetem
hány-vet háborgó tengeren,
ám míg erem piros folyó:
szeretlek, bércek lánya, ó.

Barangoljak bár trópuson,
hű szíve nem feled, tudom,
mert becsületes, tiszta, jó,
a havas bércek lánya, ó.

Üvölthetnek torló habok,
új partot érted kutatok,
hogy Indiának csillogó
kincse övezzen, lányka, ó.

Tiéd szivem, tiéd kezem,
hűségem és becsűletem,
míg leterít gyilkos golyó,
csak néked élek, lányka, ó.

Cserjék kúszasága, ó,
mély völgyek szittyós lápja, ó,
már ég veled, már elmegyek,
s téged dalollak, lányka, ó.

Weöres Sándor

júl 20

Keleten már lángolt

Francesco Petrarca (Arezzo, 1304. július 20. – Arquà, 1374. július 19.) az egyik legnevesebb itáliai humanista költő. Életműve évszázadok óta befolyást gyakorol az olasz és az európai költészetre, hatása érződik Magyarországon is Balassi Bálinttól a kortárs Rózsássy Barbaráig

Egy középkor végi költő, akinek nálunk a reneszánsz Balassitól a modern Adyig, Franciaországban a reneszánsz Ronsard-tól a modern-szentimentális Géraldyig, és ahová csak az európai kultúra elhatolt, jó hat évszázada érezhető, kimutatható a hatása. Ez a lírai költő nagy olvasóközönséget igénylő történelmi, erkölcstani és főleg politikai tartalmú leveleket írt, s először mondta ki és írta le az „Italia unita” (Egységes Olaszország) jelszavát mint nemzeti célt, amelyet csak ötszáz évvel később tudott megvalósítani Garibaldi mozgalma. Az olasz nyelvnek és költészetnek ez a klasszikusa azért volt ünnepelt, és azért koronázták Rómában, a Capitoliumon költőkirállyá, mert őt tartották a latinul legszebben író költőnek. Az olasz szerelmi líra halhatatlanja a maga korában legnagyobb költői és politikai sikerét latin nyelvű, Afrika című elbeszélő költeményével aratta. Ez az ókori római hadvezérről, Scipio Africanusról szól, de úgy, hogy mindenki érezte és kihallotta belőle, hogy Itália és földrajzi-szellemi közepe, Róma az ókori diadalmas Római Birodalom utódja és jogutódja. Ez a Francesco Petrarca nevű, firenzei származású költő-tudós-államférfi Franciaországban volt kisgyermek, hétköznapjaiban franciául beszélt, a hosszú ideig látogatott egyetemeken latinul vitatkozott, s tanárai és diáktársai ot tartották a legjobb latinistának. Ha szerelmes volt, vallomásait és kesergéseit az otthoni toscanai tájszólású olasz nyelven varázsolta költészetté. Ez a firenzei, úgynevezett toszkán tájszólás volt a XIV. század három olasz klasszikusának a nyelve, ebből alakult az olasz irodalmi nyelv, ezt tanítják „olasz” néven minden ország iskoláiban és egyetemein. Kis eltolódással kortársak voltak. Mikor Dante meghalt, Petrarca már 17 éves volt, Boccaccio pedig alig néhány évvel fiatalabb jó barátja Petrarcának. Azt is lehet mondani, hogy velük fejeződik be a középkori kultúra, de talán még érvényesebb az a megállapítás, hogy velük kezdődik a reneszánsz.
Petrarca halhatatlanságát mindenekelőtt olasz nyelvű szonettjeinek gyűjteménye, a „Daloskönyv” (Canzoniere) biztosítja. Mint minden művét, ezt is gondosan állította össze, de nem tartotta fő művének. Latinul írt leveleiről gondolta, hogy okvetlenül fenntartják a hírét. Ezek a levelek keletkezésüktől fogva nem egyes személyekhez, hanem mindenkihez szólnak. Beszélgető, de mégis választékos stílusúak, és jövendőnek fogalmazzák meg filozófiai, erkölcstani, irodalmi, de főleg politikai eszméit. Kétségtelen, hogy a középkorvég legműveltebbjeinek életérzését, gondolatvilágát aligha lehet másból jobban megérteni, mint ebből a levélgyűjteményből. Régi közhely, hogy Dantétól lehet megtanulni, mi van a túlvilágon, Petrarcától, hogy mi van itt a földön és Boccacciótól, hogy mi és miképpen van az asztalnál és az ágyban.

Bővebben itt

Keleten már lángolt

Keleten már lángolt a szerelemnek
szép Csillaga, és az Északra szálló
Fényes Szekér, a hét csillagból álló,
sugarakat lövellve elkerengett;

rokkához kelt anyó, amint derengett,
s borzas-mezitláb fújta a parázsló
szenet; itt volt a szeretőkre váró
bús óra, melyben sírnak és merengnek.

Ekkor tűnt fel már-már halott Reményem,
szivemben, és nem a szokásos úton,
mit álom zár s a nedvesujjú bánat.

Mennyire más volt, mint valaha régen!
Ne félj! – mintha így szólott volna súgón -
még láthatod szemem s megnyílni számat.

Sárközi György fordítása

 

 

júl 19

Hatvani Imre ügyvéd, gerilla őrnagy

Hatvani Imre (Monostorpályi, 1818. július 19. – Buda, 1856. március 15.)

Élete

Az 1849-ben a szabadságharc őrnagya, illetve egyik erdélyi csapatvezére. A békealkudozások idején 1849-ben megtámadta Avram Iancu csapatait Abrudbánya mellett, amit a román felkelők a fegyverszünet megszegésének tekintettek és ezért bosszút álltak Abrudbánya és Verespatak magyar lakosságán. A szabadságharc után Észak-Amerikába emigrált. 1850-ben megbízással visszatért Erdélybe, hogy elégedetlenséget szítva felkelést készítsen elő, Nógrádban az osztrákok kezébe került. Budán a börtönben halt meg anélkül, hogy társai közül valakit is elárult volna vallomásaival.

Wikipedia

Az abrudbányai mészárlás  itt

A szabadságharc egyéni és közösségi drámákban bővelkedő eseményeinek előzményeiben és következményeiben egyik legmegrázóbb fejezetéről írt könyvet Hermann Róbert Az abrudbányai tregédia, 1849 címmel. A címbe foglalt helységnév kulcsszava az 1848 októberében kirobbant véres erdélyi polgárháborúnak, az 1849. április–május fordulóján előkészíteni próbált megbékélési kísérletnek és megrendítő balsikerének. A polgárháború kirobbanásának előzményei, okai ismertek, lefolyásának véres epizódjait irodalmi művek dolgozták föl, rajzok, metszetek, festmények örökítették meg. Az Abrudbánya fogalmába tartozó véres kudarc az, amelyre mint reménytelen kísérletre aztán nemzedékeken át hivatkozni lehetett, s nem a pszichológiai, politikai csapdahelyzetek kikerülését szolgáló tanulságai kerültek a magyar és a román közgondolkodás előterébe, hanem a bűnösen kényelmes következtetés, amely szerint magyar és román között majdhogynem reménytelen a rövid távú politikai alkun túli, szívből fakadó, tartós megbékélés. Mintha a templomromjaival siralomvölgybe szegzett város sohasem épülhetne újjá.
Hermann Róbert monográfiája, az események levéltári forrásokon alapuló részletes rekonstruálása azért fontos, mert a magyar–román kézfogást és összefogást célzó történelmi vállalkozás buktatóit tárja föl a maguk valóságában, és karikázza be figyelemfelhívó vörös színnel. A figyelemfelhívás a tények rögzítése.
A könyv főhőse az a Hatvani Imre, aki az 1840-es években a Konzervatív Párt megbecsült szócsöve, olyannyira, hogy 1848 elején még a váltóhamisítás gyanújából is kimosni igyekeznek Temes megyei pártfogói. Március idusa Hatvaninak is mintha tabula rasát teremtett volna. A közéletben 1848 májusában tűnt fel újra egy szemléletében baloldali radikálisnak is mondható politikai röpirattal, amelynek címe: Szózat az oláhfaj ügyében. A munka az erdélyi és magyarországi románság helyzetét elemzi, s nemcsak helyenként találó állapotrajzot ad róla, hanem az okok feltárására is törekszik. Naiv melléfogásnak tekinthető, hogy a bánsági románok nyomorának okait nemzetkarakterológiai tulajdonságjegyekkel is magyarázza, de helytálló észrevétel az, hogy a románság szellemi, kulturális felemelkedése elemi érdeke a magyarságnak, már csak azért is, mert az orosz (és pánszláv) politikai térnyerés ideológiai, érzelmi befolyásának ellensúlyozására csak a románságra lehet támaszkodni a térségben. Ésszerű és a románokéval megegyező az a politikai program is, miszerint a bánsági román ortodox egyházat ki kell vonni a karlócai szerb egyházi hierarchia alól, s önálló státust kell neki biztosítani.

Kovács István Eltékozolt történelmi alkalom  itt

júl 18

Sznobok könyve

William Makepeace Thackeray (Kalkutta, India, 1811. július 18. – 1863. december 24.) angol író.
A világirodalom egyik legjelentősebb írója. Angol regényíró a 19. századból. A maga korában roppant népszerű művei a kapitalizmus életformájának, erkölcseinek kegyetlen szatírái. Legjelentősebb művének, a Hiúság vásárának hősnője, Rebecca (Becky) Sharp, az egyik legvonzóbb szélhámos valamennyi irodalmi hős közül. A sznob kifejezés mai értelme tőle származik.

Az irodalmi realizmus az irodalmi romantika igénye volt. Az angol regény történetében a kétfajta igény és a kétfajta stílus szinte egyszerre bontakozik ki, Walter Scottnak és Charles Dickensnek párhuzamosan van romantikus és realista folytatása. Az évszázad harmadik világhatású ösztönzője Thackeray; habár ő sem idegen a romantikától, őt mégis elsősorban a realizmus példaadói között tartja nyilván a köztudat, valószínűleg azért, mert a társadalmi életben és az egyes emberek jellemében főleg a rosszat látja és láttatja, és általában ironikusan ábrázolja a jót is, a rosszat is. Az olvasók kezdet óta megoszlanak elbeszélő műveinek befogadásában. Tisztelni, nagyra tartani – ez a művelt ember számára szinte kötelező, de vannak, akik lelkesednek érte, és legalább ennyien, akik idegenkednek tőle. A legfőbb vetélytárs, Dickens – aki egyszerre jó barát és ellenfél – érzelmekre ható, szívhez szóló író, Thackeray értelemre ható, tárgyilagos, gyakran gúnyolódó művész. Dickens humorának alapja a megértés, Thackeray humorának alapja a távoltartás, a kritikai erejű szatíra. A nagyközönség nehezen is barátkozott meg vele, de amikor “A hiúság vásárá”-val bekövetkezett a nagy fordulat, írója egyszeriben felsorakozott a legnagyobbak, a már életükben klasszikusként tisztelt alkotóművészek közé. Akkor, ha nem is volt kötelező szeretni őt, de önmagát minősítette az, aki nem tisztelte. És úgy mellékesen ő tette világszerte otthonos jelzővé az addig merőben mást jelentő “sznob” szót.

Bővebben itt

BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK.

(A sznobokról szóló munka szükséges voltának kimutatása a történelem alapján és bizonyítása szerencsés példázatokkal. – Én vagyok az az egyén, akit a végzet szinte kijelölt ennek a munkának az elvégzésére. – Elhivatásomnak szép szavakkal való kifejtése. – Kimutatom, hogy a világ fokozatosan felkészült e Mű és Szerzője fogadására. – A sznobokat éppúgy tanulmányozni kell, mint a természettudomány egyéb tárgyait és ők is az egyetemes Szép (nagy S-sel) egy részét alkotják. – Minden társadalmi rétegben előfordulnak. – Snobley ezredes megkapó példája.)

Sznobok könyve  itt

 

 

 

júl 17

Füst Milán

Szelíd fény vagyok annak, aki nem gyötör, de gyilkos sugár annak, aki megbánt

Füst Milán (Budapest, 1888. július 17. – Budapest, 1967. július 26.) Kossuth-díjas (1948) magyar író, költő, drámaíró, esztéta. A magyar szabadvers megteremtője. 2000-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjai közé választotta

„Életrajzom nincs is, csak munkarajzom van.”  itt

Kisregényeinek és elbeszéléseinek jó részére jellemző egy sajátosan groteszk látásmód is. Ez a groteszkség és szorongás együtt teszi annyira jellegzetesen modern íróvá Füst Milánt. Prózai főművét azonban később, a harmincas-negyvenes évek fordulóján írta; 1942-ben jelent meg a Feleségem története. Itt megint álarcot vált: egy magányos lelkű, különc hajóskapitány meséli el benne lélekgyilkos féltékenységének történetét. Ez a nagy terjedelmű lélektani regény később, már a háború után világsiker lett. Francia fordítás útján belekerült a század prózairodalmába.
S mindezek mellett kitűnő drámaíró volt. A maga kora, a színházi élet nem érdeklődött irántuk, el is ment a kedve a drámaírástól, így egy korai verses drámakísérleten kívül mindössze két színpadi műve maradt, a szerencsétlen emberek szerelmi szomorúságáról szóló Boldogtalanok és a kitűnő lélektani-történelmi dráma, a IV. Henrik. Minden olvasó tudta, hogy milyen jó művek, de csak évtizedekkel utóbb kerültek színpadra, és a IV. Henrik elkésetten aratott nagy színpadi sikert. Füst Milán megjelenésétől kezdve tisztelt költő volt. Amíg a Nyugat fennállt, hozzátartozott élgárdájához. A nagyközönségtől ekkor is, később is idegen maradt, de a költők ekkor is, később is mesterüknek tartották: akkor is, amikor a fasizmus üldözöttje volt. A felszabadulással azután minden hivatalos elismerést is megkapott: Kossuth-díjat, egyetemi tanárságot, az élő klasszikusnak kijáró nagyrabecsülést. És még több mint két évtizedes, mindhalálig tartó termékenység adatott neki. Mesternek indult, és nagy hatású mester maradt a halála után is.

Forrás itt

A magyarokhoz

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
s azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar.
Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd hát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe,
melyből származott e nemes-szép alakzat. Rossz idők futottak el feletted,
megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték,
áradás szennyével borították be kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid , –
majd a vad burjánzás mindent ellepett utána, – oly termés volt ez a
térségeken emberek! Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie.

(részlet)

Neki tulajdonított idézetek

Írói életem absorbeálta egész életemet, életem nem is volt, csakis írói életem, s ezért nincs is életrajzom. (rádióinterjú Somlyó Györggyel)
Az igazán kitűnő lélek akkor is szívesen dolgozik, s végzi azt, amiért itt van a földön, ha tisztában is van vele, hogy ez a munkássága semmivel sem enyhíti azt a reménytelenséget, amelyet a földi életnek az egész látványa kelt bennünk. (naplójából)
Ha van igazság, mért kell azt keresni, s ha már keresni kell is, mért nem lehet megtalálni soha?
A tervszerű pihenés nem pihenés: annak fő eleme a tervszerűtlenség.
A hősiesség rendesen a veszélyfantázia hiányából adódik.
Csak a félig jóllakott ember lehet ínyenc. Az éhezőnek hiába adod a legfinomabb cukorsüteményt, mert mindegy neki, hogy azt falja-e, vagy a kölest. S alighanem ugyanez érvényes az érzékiségéhségre vonatkozóan is.
Minden szempontból helyesen cselekedni nem lehet.
A logikus dolgokat megérteni könnyű! – ehhez logika kell csak! Nehezebb azt megérezned, ami illogikus: mert ehhez jó ösztön kell. (Napló, 1919.)
Én magyar író vagyok, nékem a magyar a szent nyelvem. nékem minden csepp vérem azzal a kultúrával van itatva, melyet itt szoptam magamba, ebben az áldott és átkozott kis országban. Ha tehát rajtam mégis kiütköznek zsidó származásom nyomai, erről én nem tehetek s ha nem is röstellem ezt, de nem is dicsekszem vele. S ha valaki ezt rólam megállapítja, én azt nem fogom dicsőségnek tartani. Engem üldöztek itt – mit tehetek róla? Rosszul jártam az anyámmal is, a hazámmal, is, de azért nem mondhatom rájuk azt, hogy ők nem anyám és nem hazám.

(levél Fejtő Ferencnek, 1958 szept.)

júl 16

Benczúr Gyula

Benczúr Gyula (Nyíregyháza, 1844. január 28. – Dolány (ma Benczúrfalva, Szécsény része), 1920. július 16.) festő, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Benczúr Ida festőművész és Benczúr Gyula orvos apja.

Művészi pályája

A 19. századi magyar akadémikus történeti festészet kiemelkedő alakja. Pályájának korai szakaszát a biedermeier stílusú arcképek (Gizella), a romantikus életképek (Balatoni halásztragédia), illetve a Karl von Piloty festészetének hatását magukon viselő történelmi tárgyú képek jellemzik (II. Rákóczi Ferenc elfogatása). Első sikerét Hunyadi László búcsúja című képével érte el 1866-ban. 1875-ben a történelmi festészeti verseny nyertese lett Vajk megkeresztelése című képével. II. Lajos bajor király megbízásából számos történelmi tárgyú képet festett (XV: Lajos és Dubarry asszony 1874).[1] Hazatérése után aktokat, portrékat és mitológiai témájú képeket festett. Utolsó alkotói korszakát a monumentális történelmi kompoziciók jellemzik. A millenniumra 1896-ban megfestett Budavár visszavétele című műve a műfaj egyik legjelentősebb alkotása. 1900-ban a párizsi világkiállításon első díjat nyert a Nagyváradon festett, Schlauh Lőrincz nagyváradi bíborost ábrázoló portréjával, amely máig Nagyváradon a püspöki palotában tekinthető meg. 1907-ben befejezett Ezredéves hódolat című képe egész Európában feltűnést keltett. Élete utolsó éveiben a budai várba tervezett nyolc képből álló történelmi tárgyú képsorozaton dolgozott, melyből kettőt tudott elkészíteni (Mátyás fogadja a pápa követeit, A diadalmas Mátyás). Pályafutása során számos művészeti díjat nyert. Műveivel aranyérmet nyert Párizsban (1878, 1900), Berlinben (1886, 1910), Bécsben (1877, 1888) és Münchenben (1888).

Wikipedia

A Képzőművészeti Társulat még életében készült teljes munkásságának bemutatására, egy nagyszabású retrospektív kiállításra, amelyen – mint kilenc évvel ezelőtt Pilotyén – a mester alkotásaival együtt tanítványainak munkái is a közönség elé kerülnének. A kiállítás immár csak posztumusz ünneplése lehet a mesternek. Rajta ki fog tűnni, hogy mint Piloty, Benczur sem nehezedett egyéniségével tanítványaira. A legkülönbözőbb lelkiösszetételű és irányú művészek kerültek ki iskolájából. Igaz, hogy iskolája nem olyan volt, mint Pilotyé, amelybe kezdőkorukban léptek be a tanítványok. Benczur iskolájának mesteriskola volt a neve, s benne a továbbképzés módja nem annyira a mester tanítása, mint inkább ingyen műterem és modell. Benczur tanítói működésének – eredményességének, vagy eredménytelenségének – megítéléséhez meg kell azért várni a régóta megígért nagy kiállítást. Azon lesz csak lehetséges elfogulatlanul, korunk indulataitól és egyéb befolyásaitól függetlenül méltatnunk lényében a tehetséget is, amely kétségtelenül nagymértékben megvolt benne.

Elek Artúr: Benczur Gyula itt

Hunyadi László búcsúja, 1866

Olvasó nő (1885)

Erzsébet királyné arcképe (1899)

júl 15

A boldogtalan ember egoista, …

A válságot bármelyik félkegyelmű kibírja – az ember a mindennapos életben őrlődik fel.

Anton Pavlovics Csehov (Taganrog, Orosz Birodalom, 1860. január 29. – Badenweiler, Németország, 1904. július 15.) orosz író, drámaíró. Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij és Turgenyev mellett a 19. századi orosz irodalom legnagyobbjai közé tartozik. A 20. századi drámairodalom egyik legnagyobb hatású alakja, az úgynevezett „drámaiatlan” dráma megteremtője, a novella műfajának megújítója.

“A fiatal Csehov mint fura ötletekben gazdag humorista lett hamar híres s nemsokára világhíres íróvá. Élete végső esztendeiben pedig – mint a drámairodalom megújítója és új utakra indítója – ösztönző példaképe volt, s maradt mindmáig a színpadi szerzőknek. Írt közben regényterjedelmű hosszú elbeszélést is, írt hiteles és felfedező jellegű szociografikus útirajzot is, de főleg és elsősorban mégis novellista. (…) Az a novellairodalom, amely Boccaccio óta kísérte az európai széppróza történetét, Maupassant-nal és Csehovval lépett a múlt század utolsó negyedében olyan magasságokig, amelyet az utódok azóta sem tudtak megközelíteni.”

(Hegedüs Géza)

Idézetek tőle

(Széppróza)

A boldogtalan ember egoista, dühös, igazságtalan, kegyetlen, és még az ostobánál is kevésbé hajlamos embertársai megértésére. A szerencsétlenség nem fűzi össze, hanem elválasztja egymástól az embereket, még ott is, ahol a hasonló fájdalom összekötő kapocsként szerepelhetne.

(Ellenségek, 109. oldal; ford.: Szőllősy Klára)

(Ragin doktor mondja a kórterem betegének, Gromovnak:)

Minden a véletlenen múlik. Akit becsuktak, az itt ül, akit nem csuktak be, az szabadon járkál, ennyi az egész. Abban, hogy én orvos vagyok, maga pedig elmebeteg, nincsen semmi logika, sem erkölcsi színvonal, hanem csupán véletlen, esetlegesség … …

Ha egyszer csináltak bolondokházát, akkor valakinek ülnie is kell benne.

(A 6-os számú kórterem, 9. fejezet, 216-217. oldal; ford.: Szőllősy Klára)

(A doktor mondja barátjának:) Egész betegségem abban áll, hogy húsz év alatt ebben a városban csak egyetlenegy okos embert találtam, és az is őrült. Egyáltalán nem vagyok beteg, csak zsákutcába jutottam, és nem találok kiutat.

(A 6-os számú kórterem, 9. fejezet, 243-244. oldal; ford.: Szőllősy Klára)

Élete és munkássága itt

 

 

júl 14

A Bastille bevétele

1789. július 14-én ostromolták meg Párizs felkelt polgárai az ancien régime rettegett börtönét, a Bastille-t, melynek elfoglalása és lerombolása jelezte a francia forradalom kirobbanását.

A hírhedt építmény bevételének napja hagyományosan az újkori történelem kezdőpontjának számít, melynek eseményei két és fél évtizednyi háborút eredményeztek, és egy új kort hoztak el az egész emberiség számára.

A Bastille bevétele komoly következményekkel járt Lajos hatalmára nézve, a sikerek hatása alatt ugyanis a francia sereg négyötöde átállt a felkelők oldalára, és a katonák által támogatott forradalmárok hamarosan megszerezték az irányítást Párizs, majd a francia vidék felett is. A király minden ellenszenve dacára kénytelen volt beleegyezni az alkotmányos átalakulásba, mely aztán 3 éven belül a köztársasági államformához, majd a diktatúrához vezetett. A rettegett börtön ostroma olyan események – XVI. Lajos kivégzése, jakobinus uralom, Napóleon felemelkedése és bukása – sorozatát indította el, melyek az 1815-ös restauráció ellenére örök nyomot hagytak a történelemben. A változást a Bastille pusztulása és eltűnése szimbolizálta legjobban: az erődöt a párizsiak – Pierre-Francois Palloy vezetésével – egy év alatt lerombolták és széthordták, utolsó kövei 1790 februárjában kerültek a Nemzetgyűlés elé. Helyén ma egy operaház áll, ostromának napja pedig azóta is a szabadság ünnepe a Francia Köztársaságban

Forrás itt

A párizsi emberek, 1789. július 14-én, néhány napos lázongást követően csak azon egyszerű okból ostromolták meg a Bastille-t, mert falai mögött puskaport tároltak. A párizsi hadsereg július 12-én éjszaka szállított át 250 hordó puskaport az állami raktárból, mivel biztonságosabban ítélték a magas falú börtönt. Az emberek mindössze ezt követelték, számos szóbeszédtől megrettenve.[5] A foglyok kiszabadításáról szóló későbbi történetek tehát csak legendának számítanak. Az általános helyőrség mintegy 80 invalidus-ból állt (olyan veterán katonákból, akik harcolni már nem voltak képesek) Bernard-René de Launay kormányzó irányítása alatt. Őket azonban kiegészítették a svájci regiment 32 zsoldos gránátosával, akiket röviddel július 14-e előtt rendelt be az országba az uralkodó.
Egy körülbelül 1000 főből álló tömeg gyűlt össze reggel tájt a börtön falai előtt a börtön, a fegyverek és a lőszer átadását követelve. Az emberek által kiválasztott két főt meghívták az erődbe, és hosszadalmas alkudozás vette kezdetét. Kora délután a tömeg betört az őrizetlenül hagyott külső udvarba, leszakították a felvonóhíd láncait, és benyomultak a belső udvarba. Hirtelen lövöldözés kezdődött. Röviddel ezután a nép erősítést kapott a királyi hadsereg zendülő gárdistáitól két ágyú kíséretében. De Launay tűzszünetet rendelt el, és a felsőbb parancsot megtagadva megadta magát, így a forradalmárok 17:30-kor elfoglalták az erődöt. Amikor a lázadók bejutottak a Bastille belsejébe, összegyűjtötték a töltényeket és a puskaporokat fegyvereik megtöltéséhez, és kiszabadították a bent tartózkodó hét rabot (amit csak az ajtók betörésével tehettek, mivel a kulcsokat rég elvitték más forradalmárok és azokkal parádéztak az utcákon). A hét kiszabadított fogoly közül négyen váltóhamisítók voltak, ketten elmebetegek, a hetediket pedig a szexuális perverziói miatt zárták ide.[5] Később a kormányzót és a Bastille őrségének néhány tagját kaotikus körülmények között megölték (a kormányzót leszúrták, majd lelőtték), annak ellenére, hogy azok fegyverszünetet kértek. Az őrök fejeit, köztük Launay-ét is lándzsákra szúrva mutogatták a felbőszült forradalmárok.

Wikipedia itt

júl 13

A címerviselés jogáról

Bartolo de Sassoferrato (Venatura falu Sassoferrato mellett, 1313/1314–1357. július 13.) itáliai jogász, egyetemi tanár, heraldikus. Accursius mellett az egyik leghíresebb középkori jogász, a bolognai, a pisai, majd a perugiai egyetem tanára, az első heraldikusok egyike. Neve előfordul Bartolo da Sassoferrato, Bartolus de Saxoferrato, Bartolus de Saxoferato, Sasso Ferrato, Bartolus. olaszul Bartolo di Sassoferrato, angolul Bartolus of Sassoferrato, Bartolo of Sasso Ferrato stb. alakokban is.

„A címerviselés jogáról”

Idézet Bartolo de Sassoferrato művéből:

„Vizsgáljuk meg a zászlókon és a pajzsokon viselt jelvényeket és címereket.

1.§. Először is joguk van-e ezek viselésére, másodszor, ha ez engedélyezett, hogyan vannak megfestve és hogyan viselik.

Azt mondom, hogy egyes címerek a rangnak vagy a hivatalnak felelnek meg, és bárki hordhatja őket, ha viseli azt a címet vagy azt a hivatalt, mint például a proconsulok vagy legátusok jelvényei (Dig. 1.16.1, 1.8.8) vagy, miként azt ma láthatjuk, a püspökök jelvényei. Bárki, akinek ez a rangja, viselheti ennek jelvényeit. Ez másoknak nem megengedett és ha valaki, aki nincs felhatalmazva erre, viseli azokat, csalást követ el (Dig. 48.10.27.2). Ezért úgy vélem, hogy azok, akik viselik a jogi doktor jelvényeit, akkor is ha nem doktorok büntetésben kell részesülniük.

2.§. Egyes jelvények mindenkit megilletnek egy bizonyos rangban – például minden király, herceg vagy más hatalmasságnak saját címere és jelvényei vannak, és senki másnak nem megengedett ezek eladományozása vagy ráfestése a saját tulajdonára. (Cod. 2.14[15], Nov. 17 = A 3.4.16). Úgy hiszem, ez azt jelenti, hogy a címer mint olyan nem másolható; noha az nem tiltott, hogy az ilyen jelvényt kiegészítőként használják – például, hogy a király, az úr, a gróf vagy a közösség címerét a saját címerükön használják mint az alávetettség jelvényét. És ez egy általános gyakorlat.

3.§. Egyes jelvénye vagy címerek magánszemélyeket illetnek, akik nemesek vagy közrendűek, és egyeseknek közülük olyan jelvényeik vagy címerük van, melyket a császár vagy más úr adományából viselnek. Láttam, ahogy a higgadt IV. Károly fejedelem, a rómaiak császára és Csehország királya számos jelvényt és címert adományozott. Egyéb koncessziók mellett a fejedelem nekem (tanácsosának) és leszármazottaimnak vörös oroszlánt adományozott arany alapon. És kétségtelen hogy ezen személyek számára megengedett, hogy viseljék ezen jelvényeket, mivel szentségtörés lenne megkérdőjelezni a fejedelem hatalmát (Cod. 9.29.2, Cod. 2.16[17]). Ha valami a bírói tekintély nélkül van megtiltva, akkor ez az ő hatalmánál fogva nyilvánvalóan meg is engedhető.

4.§. Egyesek a saját elhatározásukból vesznek fel címereket és jelvényeket, és meg kell fontolnunk, vajon megengedett-e, hogy így cselkedjenek. Úgy vélem, hogy megengedett. Ugyanúgy, miként a neveket is a személyek azonosítására hozzák létre (Cod. 7.14.10), a jelvényeket és a címereket is erre a célra eszelték ki (Dig. 1.8.8). Bárki számára megengedett, hogy ilyen neveket használjon a maga részére (Dig. 1.8.8, Dig. 48.1.13), és így bárki használhatja ezen jelvényeket és ráfestheti azokat a saját tulajdonára, de nem a máséra (Cod. 2.16(17).2, X 5.31.14, és glosszárium).

5.§. Azt kérdem én, vajon megengedett-e valakinek, hogy ugyanolyan címert viseljen, mint más és meg lehet-e ezt tiltani neki. Úgy tűnik, hogy ez megengedett számára, mert bárki felveheti másvalaki nevét (Dig. 36.1.65[66].10, Dig 31.76.5), és sokak viselhetik ugyanazt a nevet (Dig. 26.2.30, Dig. 31.1.8.3). Ennél fogva bárki felveheti másvalaki címerét, és sokak viselhetik ugyanazt a jelvényt és ráhelyezhetik azt a saját tulajdonukra, mivel ezt az azonosítás céljával teszik. Úgy tűnik azonban, hogy ezt meg lehet nekik tiltani (Dig. 50.17.11), mivel ha mi voltunk az elsők, akik felvették a jelet, az minket illet, azt nem lehet elvenni, kivéve a mi saját beleegyezésünkkel. Azonban a tulajdonlás ezen alapelvét itt nem alkalmazhatjuk. Ez arra az esetre vonatkozik, amikor bizonyos személyek nem használhatják ugyanazt a dolgot ugyanabban az időben; ámde ez nem vonatkozik az olyan közegek használatának esetére, mint például egy tér, fürdő vagy színház használata (Dig. 13.6.5.15).

Továbbá az a jel, melyet valaki visel valójában nem azonos azzal, melyet valaki más visel; ezek inkább különböznek egymástól, noha hasonló módon is kinézhetnek. Ezért, az eredeti kérdésnél maradva, először is azt mondom, hogy valaki megtilthatja másnak vagy megkísérelheti megtiltani, hogy a jelét viselje, ha ez sérti őt, mert a másik fél a címert megvetéssel vagy szégyenletes módon viseli(Cod. 1.9.11, Cod. 1.4.4, X 5.31.14).

Másodszor, egy harmadik fél, akit sérelem ért, panaszt tehet a címer illetlen használata miatt, és tiltakozása folytán a viselőt el lehet tiltani annak használatától (Cod. 2.14(15).1, Nov. 17 = 3.4.16).

Harmadszor, ha a bíró, hivatalának tisztaságánál fogva, úgy látja, hogy az efféle használat közbotrányt és zűrzavart okozhat az alattvalók között, ezt megtilthatja (Cod. 7.6.1.5) nehogy az embereket megtévesszék (X 5.6.15).

6.§. Ezen három pont lefektetése után a következő különbséget teszem. Néha valaki olyan címert vesz fel, melyet másvalaki az antikvitástól fogva viselt és ez nem érinti vagy sérti az eredeti viselőt, és a hasonlóság nem is árthat neki. Például egy német Rómába ment a jubileumi évben (1350), ahol egy bizonyos olasszal találkozott, aki az ő őseinek a címerét és jelvényeit viselte és azt akarta, hogy emeljenek kifogást a másik viselő ellen. Természetesen ezt nem tehette, mert az állandó lakhelyeik közti távolság oly nagy volt, hogy az eredeti viselőt a másik nem sérthette. Ezért, miként azon esetekben, amikor valaki egy mindenki számára elérhető közeget használ, a kifogást jó ok nélkül nem lehet megtenni (Dig. 43.13.1.6).

7.§. Néha megesik, hogy egy címer vagy jelvény használata miatt egy személy összeütközésbe kerül mással, aki ugyanazt a jelvényt használja. Ha egy személy, akinek sok ellensége van és aki élete ellen sokak esküdnek össze, egy másik békés vagy nyugodt személy címerét vagy jelvényeit veszi fel, ez nyilvánvalóan jobban érinti az utóbbit, hogy úgy vélheti, hogy ez előbbit el kell tiltani a viseléstől. Ugyanúgy, miként kifogást lehet emelni valaki ellen, aki egy címert vagy jelvény megvetéssel visel, annál inkább lehetséges kifogást emelni annak megelőzésére, hogy valakit tévedésből megöljenek vagy megsebezzenek valaki más helyett, aki ugyanolyan címert vett fel. Hasonlóan, valaki felhívhatja a bíró figyelmét, aki az emberek békéjére felügyel, arra, hogy azt a személyt, aki más címerét vette fel, közellenségnek nyilánítsa (Dig. 1.12.1.12).

(…) 9.§. Azt kérdezem továbbá, mi az előnye a császári adományból viselt címernek. Ezek többfélék.

Először, ezek nagyobb tekintélyt élveznek, miként azt a császár előtt tett végrendelet esetében is említettük (Cod. 6.23.19).

Másodszor, egyvalaki nem tilthatja meg másnak, hogy egy ilyen címert viseljen (Cod. 6.8.2, Dig. 4.4.1.1).

Harmadszor, ha két személy ugyanazt a címert vette fel és nem világos, hogy ki volt az első, az részesül előnyben, akié a fejedlemtől való (Dig. 27.1.6).

Negyedszer, ha az elsőbbség kérdése hadviselő személyekkel kapcsolatban merül fel a csatatéren vagy máshol, a fejedelem által adományozott címernet kell előnyben részesíteni. (Dig. 50.3.2, X 1.33.7, Dig. 27.1.6). A fent említetteket akkor kell alkalmazni, ha minden egyéb körülmény azonos – nevezetesen azoknál akiknek egyenlő rangú címerük van; máskülönben a nagyobb tekintélyű személy címerét kel előnyben részesíteni (Dig. 50.3.1, Cod. 12.3.1).”

Ezt követően Sassoferrato a címerek öröklésével foglalkozik. A címerek az ő értelmezésében egy családhoz vagy vérrokonsághoz (agnáció) tartozik és minden leszármazóra átszáll, függetlenül attól, hogy örökösei-e az apjuknak, illetve az őseiknek vagy nem (ami eltér az angol feudális jogtól, ahol a címet, a birtokot, és a címert – változatlan formában – csak a legidősebb fiú örökli). A családi címer nem illeti meg a rokonságot (cognatio), illetve a rokonokat a házasság révén (sógorság), és nem örökölhetik a törvénytelen származású gyerekek sem.”

Forrás itt

Régebbi bejegyzések «