ápr 24

JÉKELY ZOLTÁN

JÉKELY ZOLTÁN (Nagyenyed, 1913. április 24. – Budapest, 1982. március 19.): költő, író, műfordító.

Áprily Lajos fia. Nagyenyeden, 1916-tól a kolozsvári református kollégiumban, 1929-től, családjának Budapestre költözése után a budapesti református gimnáziumban  tanult, 1931-ben érettségizett.1931–35-ben az Eötvös-kollégium tagjaként a budapesti egyetemen magyar–francia–művészettörténet szakon végzett. 1935–41-ben az OSZK  munkatársa. 1937-ben Olaszországba és Párizsba utazott, 1939–40-ben római ösztöndíjas volt. 1939-ben Baumgarten-díjat kapott. 1941 tavaszán Kolozsvárra költözött, az  egyetemi könyvtár munkatársa lett. 1942-ben házasságot kötött Jancsó Adrienne-nel. 1942 nyarán részt vett a marosvécsi írótalálkozón, tagja lett a Termés szerkesztőségének. 1944–46-ban a Magyar Népi Szövetség hivatalos lapjának, a Világosságnak munkatársa. 1946 augusztusában Budapestre költözött, és 1954-ig az OSZK hírlaptárában dolgozott. 1948-ban a római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt. Már kiszedett Álom című verseskötetét betiltották. Az ötvenes években kizárták az írószövetségből, műfordításból élt. 1956-ban helyreállították írószövetségi tagságát, 1957-ben megjelenhettek válogatott versei. 1970-ben és 1979-ben József Attila-díjat kapott. A Nyugat „harmadik” költői nemzedékéhez tartozott. Korai költészete az elmúlás félelméről, a mulandóság szorongató élményéről beszél (Csontjaimhoz), ezt a természet eleven világa és a szerelem ellensúlyozza; verseiben az életöröm is megjelenik (Szép nyári zenekar). Érzékletes képekben idézi föl a főváros, főként Buda: a Városmajor, Zugliget hangulatát (Éjfél Budán, Téli éjszakák), az erdélyi városok és tájak emlékét, élményvilágát (Nagyvakáció az enyedi kollégiumban, Kalotaszegi elégia). Lírája elégikus, Krúdy Gyula „ködlovagjainak” életérzését fejezi ki (Rezeda Kázmér búcsúja). Ihletője az emlék és az álom, de gondolati síkon is megküzd  szorongató élményeivel: az erdélyi magyarság tragikus történetével (A marosszentimrei templomban) és azzal a nyugtalansággal, amelyet a törékeny emberi élet és a végtelen univerzum összehasonlítása okoz (Csillagtoronyban).). A „nyugatos” líra és az erdélyi magyar költészet hagyományait követi, hat rá a modern francia költészet is, költői nyelvében a zenei hatásoknak van szerepe. Regényeiben nosztalgikus érzéssel idézi föl ifjúsága erdélyi és budai emlékeit. Kolozsvárra költözve költészete derűsebbé válik, mégis egyre inkább átéli a háború rettenetét (Seol ellen).
A 40-es évek végén bontakozik ki elmélkedő hajlama: archaikus, primitív mítoszokat idézve mutatja föl az emberi lét veszélyeztetettségét (Ehnaton álma, Az utolsó szó keresése,Múzeumlátogatás). Tragikus költeményekben fejezi ki kétségbeesését az emberi élet törékenysége miatt (Madár-apokalipszis). Sötét színekkel festi a történelmet (Középkori fametszet), nosztalgikus hangon idézi föl a múltat (A budai Kapisztrán-toronyhoz), elégiákban számol be külföldi élményeiről is (Egy prágai szoborhoz; Emléksorok a milánói dóm falán). Élete végén mind fájdalmasabban vet számot az erdélyi magyarság sorsával.

Kiváló műfordító, Dante, Racine, Shakespeare, valamint francia, olasz, német és román költők műveit tolmácsolja. Lefordította Goethe Faustjának első részét, szerepet vállalt Széchenyi István német nyelvű naplóinak fordításában. Regényeiben kalandosan romantikus eseményeket beszél el (A halászok és a halál, 1947; Fekete vitorlás, 1958), ironikus történeteket ad elő (Felséges barátom, 1955; Bécsi bolondjárás, 1963).
Angalit és a remeték (1944) című színpadi játéka ironikus tündérkomédia, Fejedelmi vendég (1968) és A bíboros (1969) című drámái az erdélyi történelem eseményeit idézik föl. Esszéiben és tanulmányaiban erdélyi írókról és saját kortársairól rajzol költői színekben gazdag képet.

Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Pomogáts Béla szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

Forrás itt

Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember?
– gyötört a vak számtani művelet
s a végtelen elé az életemmel
tettem vádló, konok minusz-jelet.

ápr 23

Shakespeare életútja csupa rejtelem

William Shakespeare (1564. április 23. (?) (keresztelési dátum: 1564. április 26 – 1616. április 23). angol drámaíró, költő, színész.

Shakespeare életútja csupa rejtelem. Az életművére vonatkozó adatok jórészt bizonytalanok, leghíresebb verssorainak hitelessége is kétséges. Már azt is kétségbe vonták, hogy ő írta-e mindazt, amit írt. E sok bizonytalanság ellenére William Shakespeare a leghíresebb és bizonnyal a legnagyobb drámaíró, az egész világirodalomnak legalábbis az egyik legnagyobb alakja, úgy mellékesen szonettjeivel a szerelmi líra egyik kétségtelen klasszikusa. És még mellékesebben két olyan elbeszélő költeményt is írt, amely az angol reneszánsz legszínvonalasabb epikai értékrendjét jelenti. De minél több vele és körülötte a rejtelem, annál jobban izgatta és izgatja a történészeket, esztétákat, pszichológusokat. Bőséges könyvtárat töltenek meg a róla szóló tanulmányok, vastag könyvek és röpke elmefuttatások, olykor regények és novellák.
Felettébb kockázatos tehát röviden jellemezni, ki volt, milyen volt, hogyan élt és tulajdonképpen mit is írt mindabból, amit az ő nevéhez kapcsol az emlékezés és a kialakult köztudat. De mindig meg kell kísérelni a rövid jellemzést is, hiszen az évezredek egyik legesleghíresebb alakja, az emberi szellem egyik főszereplője.

Élete és munkássága itt

A nagyság visszaél a hatalmával, midőn azt elszakítja a lelkiismerettől.

 

 

 

ápr 20

Joan Miró i Ferrà

Joan Miró i Ferrà (Barcelona, 1893. április 20. – Palma de Mallorca, 1983. december 25.); katalán festőművész, grafikus, szobrász és keramikus. Az École de Paris körébe tartozik.

Élete, munkássága

Apja aranyműves és órásmester, anyja egy asztalos lánya volt. Egyetlen testvére született 1897. május 2-án, Dóra nevű húga. 1890-ben kezdett iskolába járni, ahol rajzot is tanítottak. A nyarakat nagyszüleinél Cornudellában (Tarragona tartomány) és anyai nagyanyjánál, Mallorcán töltötte.
1907-től apja kívánságára kereskedelmi tanulmányokat folytatott, ugyanekkor művészeti kurzusra is járt a felújított La Escuela de la Lonja festőiskolába. Tanára volt Modesto Urgell Inglada, a tájképfestő és José Pasco Merisa, a díszítőművészet professzora.
Fejlődésére nagyon jótékonyan hatottak a Párizsban töltött 1920-as évek, 1930-as évek, amikor személyesen megismerkedett Pablo Picassóval és az ő avantgárd művészeti irányzataival, s a Párizsi Iskola számos alkotásával, felfogásával. 1925-ben csatlakozott a szürrealistákhoz, barátságot kötött a hozzá sokban közel álló Paul Klee-vel. 1940-ben visszatért Spanyolországba, a második világháború befejezése után felváltva tartózkodott Barcelónában és Párizsban.
Joan Miró, Pablo Picasso, Salvador Dalí, Juan Gris a 20. század spanyol-katalán festőóriásai. Miró a fauvizmus, a kubizmus, a dadaizmus és a szürrealizmus világában otthonosan járva egyedi, költői, játékos, humoros világot hozott létre. A gyermekrajzok varázsa és az avantgárd újító szabadsága fonódott eggyé műveiben. 1954-ben a velencei biennále egyik nagydíját nyerte el. Az 1940-es évektől számos kerámia falképet és szobrot tervezett.

Miró mottója: „Én nem találok ki semmit, én mindenre rátalálok

1956-tól Mallorcára vonult vissza alkotni, nagyon szoros volt e szigettel a kapcsolata, hiszen édesanyja és felesége is innen származott. Házát, stúdióit, s vele számos alkotását (mintegy 2500 műtárgy és dokumentum) Palmára, a fővárosra hagyta. Feleségével egy dinamikus alapítványt hozott létre, amely nem elsősorban csak múzeumi célokat szolgált, hanem segítséget kívánt nyújtani fiatal alkotóknak könyvekkel, művészeti munkák, dokumentumok tanulmányozásának lehetőségeivel. Az alapító szellemi végrendeletét teljesítették és egy Joan Míróról elnevezett szoborparkot is létesítettek Palma-ban.
Az 1983-ban a Pálmában elhunyt művészt a katalán fővárosban, Barcelónában, a Montjuich hegyen fekvő temetőben helyezték örök nyugalomra.

Wikipedia

ápr 19

José Hayaseca

José Echegaray y Eizaguirre, írói álnevén José Hayaseca (1832. április 19., Madrid – 1916. szeptember 14., Madrid), baszk származású spanyol drámaíró, politikus, a Spanyol Tudományos Akadémia tagja. Eredetileg mérnök volt, de politikusként a liberális párt tagjaként tevékenyen részt vett a politikai életben is. 1904-ben Frédéric Mistrallal közösen megosztott Nobel-díjjal ismerték el irodalmi tevékenységét.

Értékelése itt

„Echegaray, a nagy spanyol, koszorús fejét, íme kivitte a kofák piacára. Lett belőle Alfonz király minisztere” – írta Ady Endre a Budapesti Naplóban 1905-ben, amikor José Echegaray y Eizaguirre, a Nobel-díjas spanyol drámaíró miniszteri megbízatást vállalt. Az utókor azonban értékítéletében felülbírálta az egykor volt bírálóbizottságot, amely 1904-ben, megosztva ugyan, de a spanyol szerzőnek ítélte oda az elismerést. Ma már az uralkodó vélekedés szerint Echegaray színműveinek semmiféle értékük nincs, el is tűntek a világszínpadokról – a századfordulón Magyarországon is játszották darabjait –, s vélhetően ebből ered az is, hogy írásai magyarul ma már csak alig hozzáférhetők. Legfeljebb csak kallódó részletek itt-ott, régi kiadású antológiákban.Érdekes ez a fordulat egy évszázad távlatából. A szerzőre, ha negatív kontextusban is, Ady hívta fel a figyelmem. Hát kerestem Echegaray műveit jól felszerelt, jól ellátott könyvesboltokban, sőt áruházakban is, kerestem antikváriumokban, nagyokban és forgalmasabbakban, aztán meg kisebb porosakban is. A legtöbb helyen még a nevét sem hallották, serény eladók pedig lexikonokat kaptak le a polcról, hogy ellenőrizzék, nem beszélek-e hülyeségeket. Aztán végül az egyik antikváriumban megtalálták a spanyol szerző nevét a katalógusban, példány ugyan nem volt a múlt század harmincas éveiben megjelent antológiából, de legalább előjegyzésbe vettek. És aztán nagyjából maradtunk is ennyiben, idővel nemcsak az előjegyzésről, de Echegarayról is megfeledkeztem.Amíg néhány héttel ezelőtt meg nem érkezett az e-mail, amelyben az antikváriumból jelezték, „az előjegyzett kötet beérkezett”. A két rövid színműrészlet, amely a könyvben a spanyol szerzőtől olvasható, valóban nem túl meggyőző, a kor – amelyben Echegaray élt és alkotott – színpadi ízlésének tipikus, középszerű darabjai. De Ady nem is ezért bírálta a Nobel-díjas szerzőt, hanem mert „koszorús fejét, íme kivitte a kofák piacára”.Nem írok névsort, de azért számolok: hány és hány koszorúsnak mondott fő tűnt fel a kofák piacán az elmúlt nyolc esztendőben? Amikor igazolni akarták az igazolhatatlant. Amikor hitelesíteni akarták a hitelesíthetetlent. Amikor kimagasló szónoki teljesítményként értékelték az őszödi beszédet, amikor ünnepelték a gumilövedékekkel a békés ünneplőkre lövető rendőrparancsnokokat, amikor sikerként értékelték a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredményét… Amikor vállalták a vállalhatatlant. Csak úgy hemzsegett a kofák piaca a forgatagtól. Megannyi régi, avítt dolog egy rövid felsorolásban. Vasárnap óta mindez történelem. Vége. Már csak az „utókor” értékítéletének fordulatát kell kivárni, és az sem késik oly sokáig, mint Echegaray esetében.

Forrás itt

ápr 18

Nemzetközi műemléki nap

Április 18. - Nemzetközi műemléki nap.

Az UNESCO nemzetközi műemlékvédelmi szervezetének (ICOMOS) javaslatára április 18-án tartják a műemléki és történeti együttesek nemzetközi napját, amelyet először 1984-ben ünnepeltek meg. Az idei év eseményei az oktatás öröksége központi téma köré csoportosulnak.
E napon világszerte különböző rendezvényeken hívják fel a figyelmet a műemlékekre, különösen azokra, amelyek megmentéséhez segítségre van szükség. A műemlékek a múlt kiemelkedő jelentőségű építészeti, történelmi, városképi, kertépítészeti, néprajzi vagy technikatörténeti emlékei (épületek, építmények), amelyeket – értékeik védelme érdekében – védetté nyilvánítottak.
Magyarországon a műemlékvédelem kezdetei a műemlékek fenntartásáról szóló az 1881-es törvényig nyúlnak vissza. A jelenleg érvényben lévő kulturális örökségvédelmi törvényt 2001-ben fogadta el, s 2012. november 26-án módosította az Országgyűlés, a módosítások 2013. január 1-jével léptek hatályba.

A jáki apátsági templom. Az 1220-1256 között épült egykori bencés apátság római katolikus bazilikája a román kori magyar templomépítészet legjelentősebb megmaradt alkotása. Ják, 2010. augusztus 3 MTI Fotó: Soós Lajos

Forrás itt

Illyés Gyula: Idegenvezetés(részlet)

E térdigérő várromok, az alapjukig szétszórt templomok:
nem a végromlás nyomai
ezen a tájon – gyökerek ezek itt:
mind a mai napig
nedvdusak; igy
a kripta-törmelékek
sem azt összegezik,
hogy ami leomlott,
fölrakhatatlan.

ápr 17

A szerencsi országgyűlés

1605. április 17-én választotta a szerencsi országgyűlés Magyarország fejedelmévé Bocskai Istvánt, Erdély uralkodóját, a Habsburgok ellen 1604-ben indított szabadságharc vezetőjét.

A Bocskai-felkelés 1604 őszi és téli hónapjaiban jelentős katonai sikereket ért el. Az Álmosd és Diószeg között lezajlott győztes csata után sikerült felmorzsolni Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány csapatait, akinek a helyzetét az is nehezítette, hogy Kassa nem nyitotta meg kapuit serege előtt, így az teljesen felbomlott, s a kapitány 50 főnyi kísérettel vonult Szepes várába. Ezután az Erdély feldúlása miatt hírhedtté vált Basta György kapott megbízást a mozgalom felszámolására. Basta 15 000 főnyi serege kezdetben sikereket ért el, két csatában – Osgyánnál és Edelénynél – megverte Bocskai csapatait, de a legjelentősebb város, Kassa továbbra is kitartott Bocskai mellett, s Basta serege előtt sem hódolt meg. 1605 januárjában Bocskai telelni küldte a hajdúságot, s ez kedvező alkalmat nyújtott Bastának arra, hogy támadást indítson a Hegyalja ellen. Basta a még császári kézen levő Tokajt akarta erősíteni, őrségét élelemmel ellátni, ezért Szerencsről és a környékbeli településekről nagy mennyiségű zsákmányt – búzát, barmot, bort – harácsoltatott össze. A városok feldúlását minden bizonnyal rossz néven vette a környék egyik legnagyobb birtokosa, Szerencs várának ura, Rákóczi Zsigmond is. Bocskai novembertől több levelet írt Rákóczinak, amelyekben csatlakozásra kérte a nagy befolyással és vagyonnal, valamint sok katonai tapasztalattal rendelkező főurat, de Rákóczi óvatos volt, s eleinte csak közvetítő szerepet vállalt a hajdúk vezére és a császáriak között. Később azonban belátta, hogy nincs más választása, mint a Bocskaihoz való csatlakozás, s ezzel jelentékenyen erősítette a vezér táborát. A Hegyalja feldúlása után téli pihenőre Basta seregei Eperjes városába húzódtak, de a császáriak helyzete egyre rosszabbodott. Pénzt és utánpótlást sehonnan nem kaptak, így az ellátatlan sereg olyan pusztítást végzett a vidéken, hogy az még a németpárti urakat is felháborította. Április elején Basta feladta Eperjest, s a hajdúk állandó támadásai mellett nyugat felé, Pozsony irányába vonul vissza. A felvidéki városok meghódoltak Bocskai seregei előtt, s a hajdúk már Morvaországig kalandoztak. 1605. március 10. körül Bocskai a szerencsi várban ütötte fel főhadiszállását. Innen küldette szét március 29-én meghívóját, mely szerint “… Rendeltük az gyűlés napját ez jövő húsvét nap után való vasárnapot … itt Szerencsen. Kegyelmeteket azért szeretettel intjük és az mellett hagyjuk is, hogy akkorra kegyelmetek küldje ide bizonyos emberit…, kik mivelünk egyetemben minden szükséges dolgokrúl állandóképen végezhessenek az hazánk közönséges javára s megmaradására”. Bocskai meghirdette tehát az országgyűlést, hívta a vármegyék s a szabad városok küldötteit, de abban nem lehetett bizonyos, hogy a követek el is jönnek, hiszen a rendek a Rudolf király által Pozsonyba hirdetett országgyűlésre szóló meghívást is visszautasították. A felkelés katonai sikerei és az a tény, hogy ennek nyomán 1605 februárjában az erdélyi rendek elfogadták a szultáni athnamét, és Bocskait erdélyi fejedelmi rangra emelték, megnövelték a szabadságharc vezérének tekintélyét. A nagy katonai győzelmek mellett rendkívül jelentős politikai sikernek számított, hogy a rendek elfogadták Bocskai meghívását, s 1605. április 17-én a szerencsi református templomban összeült az országgyűlés. Ezzel kibővült a felkelés társadalmi bázisa, hiszen a csapatokban harcoló vitézlő rendek, a hajdúság, a parasztság, és a városok mellett most már a nemesi vármegyék is Bocskai oldalára álltak. Az északkeleti vármegyékből nagy számban érkeztek résztvevők Szerencsre, ahol az országgyűlés megnyitásakor Bocskai magyar nyelvű előterjesztését lelkesen fogadták. A tanácskozáson már nem esett szó a békekötésről, sőt az országgyűlés határozatában a rendek felszólították Bocskait, hogy folytassa a hadakozást, s ne csak a némettel, de a felkelés magyar ellenségeivel is forduljon szembe. Az országgyűlés konkrét hadi feladatokat jelölt ki, s harcok biztosítására megajánlott “minden füst után 2-2 forint” adót, s azt is, hogy a nemesség is hadba vonul. Természetesen a nemesi sérelmekről is szó esett: a rendek mind a császár által elkövetett vallási és alkotmányos jogsértéseket, mind pedig Bocskai seregei által okozott károkat felpanaszolták. Így az országgyűlés határozatai közül nem maradtak ki azok a passzusok sem, amelyek a hajdúk önkényeskedései ellen intézkedtek. Az országgyűlés záró napján 1605. április 20-án Magyarország összegyűlt rendjei Bocskai Istvánt fejedelmi rangra emelték. Ez a politikai támogatás alapozta meg a felkelés későbbi sikerét, hiszen ekkor Bocskai – bár török nyomásra már Erdély fejedelme is volt – még nem bírta az erdélyiek bizalmát. A magyar rendek által nyújtott bizalom adott lehetőséget Bocskainak arra, hogy bebizonyítsa: “…annyi nyavajái után eszére jött vala”, s hogy “… nemzetéhez való szereteiért levetkezé a német lelket”. A fejedelem úgy fejezte ki háláját az őt megválasztó országgyűlésnek helyet adó településnek, hogy 1606. március 9-én Szerencset szabad királyi városi rangra emelte, és lakosainak jelentős kiváltságokat adott. Szerencs lakossága is tisztelettel emlékszik a nagyfejedelemre: április 20-án, a fejedelemválasztás évfordulóin minden évben megemlékezünk e jeles eseményről, s e napot Szerencs a város napjává avatta.

Forrás itt

ápr 16

Húsvéti cikk

1865. április 16-án jelent meg a Pesti Naplóban a Deák Ferenc által írt Húsvéti cikk, mely új fejezetet nyitott a kiegyezést megelőző tárgyalásokban, így nagy jelentőséggel bírt a dualista állam későbbi kiépítésében.

Deák Ferenc Húsvéti Cikkének egyes részeit közöljük, kommentár nélkül

„Azt mondja a “B.”, hogy azért lőn minduntalan megszegve a magyar alkotmány, mert az összes birodalom érdekei lehetetlenné tették annak megtartását; meg fog az ezentúl is szegetni, hacsak azt a birodalmi alkotmányhoz nem alkalmazzuk és módosítjuk. Nem hozzuk mi kétségbe a birodalom szilárd fennállhatásának fontosságát. Hiszen az 1861-diki országgyűlés felirata is kijelentette, hogy azt a magyar nemzet veszélyeztetni semmiképpen nem akarja. De véleményünk szerint a birodalom szilárd fennállhatását nem akképp kell biztosítani, hogy félrelökve minden ünnepélyes szerződéseket, törvényeket és jogokat, az ezek által biztosított magyar alkotmány egészen azon mintába öntessék, melybe a február 26-diki alkotmány öntetett, hanem mindenek felett szem előtt tartva a birodalom biztosságát, melyet a sanctio pragmatica is szem előtt tartott, arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztossága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fentartassanak, mind a lajtántúli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen biztosíttassék.
Egyik czél tehát a birodalom szilárd fennállása, melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni. Másik czél pedig fentartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, melyeket a sanctio pragmatica is ünnepélyesen biztosít, s melyekből többet elvenni, mint a mit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem czélszerű.
Párhuzamosan a magyar alkotmánynyal megfér a közös uralkodó alatt, a közös védelem mellett, a lajtántúli országok teljes alkotmányos szabadsága is. Nem állanak ezek ellentétben egymással; azt hiszszük, hogy megállhatunk egymás mellett, a nélkül, hogy egymást absorbeálni akarnók. (…)
Nem azért említjük ezeket, mintha dicsekedni akarnánk, mert hiszen csak kötelességét teljesítette a nemzet; a mit tett, önjaváért is tette, s éppen úgy védték Magyarországot a lajtántúli országok seregei hosszú évek során keresztül. Csak azért szólunk ezekről, hogy a történelemben is bebizonyítsuk, miszerint alkotmányos önállásunk mellett sem vesztett miattunk és általunk a birodalom biztossága. Mi nem akarjuk ezen alkotmányos önállást feláldozni csupán azért, mert a lajtántúli népek új alkotmányának egyes pontjai másképp hangzanak; de készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom. szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni, s a lajtántúli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjában állani soha nem fogunk.”

Teljes szöveg itt

ápr 15

Malvina

Dukai Takách Judit vagy Dukai Takács Judit, költői nevén Malvina (Duka, 1795. augusztus 9. – Sopron, 1836. április 15.) magyar költőnő, Berzsenyi Dániel versének címéből vált ismertté neve.

Élete

Takách István birtokos és muzsai Vittnyédy Terézia leánya, született 1795. augusztus 9-én Dukán (Vas megye). Szülei gondos nevelésben részesítették, s mikor kora ifjúságában tanújelét adta költői tehetségének, maguk is buzdították az írásra.
Mikor anyja 1811-ben meghalt, apja Sopronba vitte tanulni, “hol nyelvekben, zenében, valamint a gazdasszonykodás különféle elemeiben is szép haladásra tett szert; úgy tért vissza családi lakába, hol a háztartás gondjait egészen átvette”.
1814-ben Döbrentei Gábor, Wesselényi Miklóssal és nevelőjével, kik ekkor Itáliából tértek vissza, meglátogatták. Már ekkor verselgetett Malvina néven, melyet később is megtartott költeményeinél. Gróf Festetics György, az irodalom barátja és pártfogója méltónak látta az 1817-ben Keszthelyen tartott Helikon ünnepélyre a magyar múzsa többi fölkentjei sorába őt is meghívni. Berzsenyi Dániel (neje Takách Zsuzsanna unokanénje volt T. Juditnak) dicsérően ír róla Kazinczy Ferenchez 1817. február 27-én kelt levelében.
1818-ban a 70 000 forintnyi örökséggel rendelkező költőnőt Göndöcz Ferenc vezette oltárhoz, kivel aztán Felsőpatyra (Vas megye) költözött. Tizenkét évig élt 1830-ban elhunyt első férjével, s 4 gyermekük született. 1832-től második férje Patthy István ügyvéd volt. Hirtelen jött tüdővészben halt meg 1836. április 15-én Sopronban.
A 84-es főútról Duka felé kanyarodva, a község temetőjében egy kis fehér épületben található Dukai Takách Judit költőnő sírhelye, amelyet a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság „A” kategóriában a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánított.[1] A falu központjában pedig még áll az egykori Dukai Takách-kúria, melyet a “magyar Szapphó” életében édesapja építtetett.

Wikipedia

Édes érzés

Édes érzés a szeretet,
Mely nyilával sebesített;
Nyilaidtól, látod, vérzem,
Nyilaid sebeit érzem.
Tégedet ki ne szeretne,
Nálad nélkül ki lehetne;
Nálad nélkül nem is élhet.
Melletted a holt is élhet.
Domborodott melled hódít,
Nincs oly szív, kit meg nem bódít.
Az alatt egy érzékeny szív,
Csak az boldog, kihez az hív.
Ennek oka csak te lettél,
Hogy engem raboddá tettél.
Szép fejeddel meggyötörtél,
Szerelmed rabjává tettél.
Az egekre felesküszöm,
Hogy szeretni meg nem szűnöm,
Míg a halál bús fátyola
Szememet bé nem takarja;
Kinyílt szívem te előtted,
Melyből bőven megérthetted:
Hogy szeretlek halálomig,
Míg a szívem szét nem omlik.

Versei itt

ápr 14

A magyar Függetlenségi nyilatkozat

A magyar Függetlenségi nyilatkozat Kossuth Lajos által kezdeményezett, 1849. április 14-én a debreceni országgyűlés által kimondott, majd április 19-én az addigra írásban is formába öntött, elfogadott és a széles nyilvánosság számára közzétett azon dokumentum, amely kinyilvánította a Habsburg-ház trónfosztását (detronizáció), és Magyarország függetlenségét, honvédő szabadságharcban visszanyert szuverén államiságát.

A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozata

Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben az önálló független európai státusok sorába iktatjuk, s a hitszegő Habsburg-Lotharingeni házat Isten és világ előtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük ezen elhatározásunk indokait nyilvánítani, miszerint tudva legyen az egész mívelt világ előtt, hogy e lépésre a halálig üldözött magyar nemzetet nem túlzott elbizakodás s nem forradalmi viszketeg, hanem a türelem végső kimerültsége s az önfenntartás kénytelensége vezeté.

Teljes szöveg itt

Arany János ÁPRILIS 14-ÉN

Egy a pálya, egy a végcél:
Élet, vagy dicső halál;
Fel, fel a nagy küzdelemre!
A sorompó nyitva áll.

Zászlónkon a szent jelíge:
Csak az boldog, aki küzd;
Ki még most is tántorogna,
Annak többé nincsen üdv.

Függetlenség! Ez a jelszó,
És szabadság a nagy cél:
Teljes független szabadság; -
Nem kell semmi, ami fél.
Zárt üvegházban tengődve
A szabadság nem tenyész:
Élet vagy halál jöjjön ránk,
Csakhogy légyen egy egész.

Bánjuk-e, hogy szolgaságért
Alkudoznunk nem lehet?
Hogy nincs módunk meggyalázni
A kivívott hős nevet?
Hogy, miért a honfi vére
Folyt s folyand piros mezőn,
Megnyirbálni zöld asztalnál
A borostyánt tiltva lőn?

Bánjuk-e, hogy a dicsőség
Egészen szárnyára vett?
Hogy egészen és örökbe
Birjuk a becsűletet?
Hogy karunknak győzedelmét
Látja, nézi a világ,
S temetőnkhöz, mint diadal-
Ívünkhöz, kész a cser-ág?

Sőt örüljünk, sőt előre!
Habozásban nincsen üdv.
Zászlónkon a függetlenség:
Az fog élni, aki küzd.
Fel, fel a szent küzdelemre!
A sorompó nyitva áll:
Egy a pálya, egy a végcél:
Dicső élet, vagy halál.

(1849)

ápr 13

Isikava Takuboku japán költő

Isikava Takuboku (Hinoto, 1886. február 20. – Koisikava, 1912. április 13.) japán költő.

Művészete

Első kötete, az Akogare („Vágyakozás”, 1905) Japánban addig szokatlan, meghökkentő képvilágú és szókimondó szabadverseket tartalmaz. Első tankagyűjteménye, az Icsiaku no szuna („Egy marék homok”, 1910) 551 versében egyszerű, hétköznapi nyelven mindennapos élményekről és szenvedélyekről ír megkapó őszinteséggel és elevenséggel. 1902 és 1912 között naplót is vezetett, ennek 1909-es része romanizált japán írással készült, s azóta a nagy múltra visszatekintő japán naplóirodalom klasszikusává vált. Halála után néhány hónappal jelent meg második tankakötete Kanasiki gangu („Szomorú játékszerek”) címmel. Ma sokan a legnagyobb modern japán költőnek tartják, Takuboku-klubok tanulmányozzák művészetét, verseit a legtöbb nyugati nyelvre, sőt oroszra és kínaira is lefordították. 1988-ban róla nevezték el a 4672 Takuboku aszteroidát.

Élete itt

ISIKAVA TAKUBOKU VERSEI

lélegzetvétel:
mellemben szelek jajdulnak
zimankónál keserűbben

lehunytam szemem
ám szívem kerülik a képek:
ismét fényes kopárság

cserepes a szájam:
hónom alá venném a várost
kínálnak-e gyümölcsöt az éjjel,

játszani ment kislányom
előkotortam, hogy megszalasszam
a fából faragott vonatot

lüktető fogam nyomkodom,
a télvizi ködökből
bíborvörös nap kél

átokföldet átszelő
fekete szerelvény:
bánat hasít szívembe

eltűnődtem:
“vágyak aranypora hol szikrázol?”
– huss! pucolom pipám

elkoszolt kezemen töprengek:
e napokban
lelkem sem más

maszatos kezem rózsásra mostam -
elégedett vagyok -
ma is tettem valamit

gyötrő vágy: drága-drága hegy…
s hasztalan kutatom hol
tavaly megpihentem – a követ

újévre lehiggadt szívem!
alámerült a csöndbe,
álomba dobbantja a múltat

odakint tollaslabda játék
és kacagás hallik -
akár tavaly szilveszterkor

kemencéhez dörgölődzöm,
szemem nyitom-csukogatom:
az elmulasztott tavaszt siratom

“holnapra minden jóra fordul’ -
szívembe lopódzó reményért
feddem magam s hálni térek

mint úr, ki összeüti kezét
s morcan vár, míg álmos hang felel:
szívemet türelmetlenség perzseli

fejembúbjára rántott takaró
alatt magamhoz ölelem combjaim:
a világra öltöm nyelvemet

aznap Istennek pöröltem, sírtam
ó, álom, álmaim, álmok!
ennek négy napja volt, reggel

álom-verítéktől tajtékosan
keserű-többtonnás
hajnali ébredésem

a jégtömlő alatt
embergyűlölettel szikrázó szemek:
álomtalan éjszaka

táncot lejtő tavaszi hó:
láztól izzó szemeimbe
szomorúan szivárgó kép

gyógyítatlan
meghalatlan -
egyre áradó türelmetlenség

ébredéskor
gyűszűnyire szűkült tüdőm:
reggel, ősz elején

tornácra hozatott párnákról
végre ismét
elmerülök az éj tengerében

Forrás itt

Régebbi bejegyzések «