nov 27

Halak a hálóban

Pilinszky János (Budapest, 1921. november 27. – Budapest, 1981. május 27.)

Halak a hálóban (részlet)

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!

Művészetfilozófiája

Pilinszky János a művészet megközelítéséhez és magyarázatához egy saját rendszert alkotott, melyet cikkeiben, interjúiban és műveiben nevezett meg („evangéliumi esztétika”), de összefoglalóan sosem értekezett róla, s egységes rendszert sem alkotnak. Vallásos metafizikája, melyet a költő katolicizmus inspirált, szülte esztétikája nem ún. „befogadás-esztétika”, így értelmezésének, elemzésének középpontjában nem az áll, hogy magát a műalkotást az ember hogyan fogadja be, miként teszi magáévá. Ebből kifolyólag mind a művészeti alkotást létrehozó személy kiléte, milyensége, mind az ő céljai az adott alkotással kívül esnek ennek az esztétikának a vizsgált területén. Tehát az evangéliumi esztétika nem más, mint magának a művészetnek a metafizikája, melynek fő elemei a szeretet, a gyermeki szemlélődés, a személytelenség, a művész médiumként való felfogása és az alázat. „Tűnődés az evangéliumi esztétikáról” című filmkritikájában fogalmazta meg először a rendszer alapjait, amikor is még egy „íratlan keresztény esztétikáról” beszélt.

Pilinszky ebben kifejtette, hogy ez a vonás számos európai műben jelen volt, de egységesen soha senki se foglalta össze a tételeit. Véleménye szerint az evangéliumi esztétikának megfelelőek mindazok az
alkotók, akik Jézus Krisztushoz kötődnek, tehát a krisztusi szeretetet valósítják meg. Az ‘evangéliumi’ szó használata nem egy krédóban foglalt hittételekre vonatkozik, hanem a szó bibliai értelmében használta.
Ugyanebben a cikkben fogalmazta meg azon gondolatát is, hogy lévén minden egyes emberi lény kimeríthetetlen, s definiálhatatlan forrás, így a Jézushoz kapcsolódó esztétika határait, szabályait sem lehet
konkrétan meghatározni. A mű további részeiben továbbá pontosította, hogy mit is ért a Krisztushoz kapcsolódáson. Esztétikájában szempontjai közül az legfontosabb, ahogy Jézus Krisztus szerette az emberiséget. Így a szeretet nem érzelem vagy a pillanat szülte ráhangolódás, hanem az arra való képesség, hogy egy embertársunkat a nehéz helyzeteiben megsegítsük; Pilinszky értelmezésében tehát egy művész akkor evangéliumi, ha követi Krisztust azon küldetésében, miszerint „…az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett…” (Máté 18,11). Ebből fakadólag minden egyéb aspektust elutasít, tehát az evangéliumi esztétika képes a klasszikus értelembe vett „szépérték” legtöbb formáját is elveszteni a fent nevezett cél érdekében. Mindemellett elutasítja az alkotó és az alkotás közötti falat, miszerint a mesternek kívülről kell szemlődnie. Az evangéliumi művész kapcsolata a művel közvetlenül a műben megy végbe, tehát nem a klasszikus távolságtartást hangoztatja, hanem azt a szemléletet, hogy a mű első percétől fogva segítse, szolgálja az alkotást létrehozója. Ehhez kapcsolódik azon tételszerű megállapítása, miszerint a művész médium, s azok a legjobb művészek, akik a mű ajándékát alázatuk révén a legtökéletesebben képesek átadni. Éppen ezért Pilinszky akképp vélekszik, hogy mindenkoron vigyáznia kell a művésznek, hisz egyfolytában ki van téve a kísértésnek, hogy ne a krisztusi szeretet vonalán haladjon tovább, hanem hogy a saját szempontjainak megfelelve alakítsa a művét. A második világháborút átélő, a megsemmisítő táborok és a hadifogolyság borzalmait látott költő ezen írásában úgy látta, hogy a szeretetnek kell a művészet témájává, alanyává válnia, lévén a klasszikus értelembe vett „szép” akkorra halott volt. 1970-ben „A »teremtő képzelet« sorsa korunkban” címmel tartott előadást Párizsban a költői képzeletről rendezett nemzetközi konferencián, melynek leirata a „Nagyvárosi ikonok” kötetét követően minden kötetében helyet kapott. Charles Baudelaire és T. S. Eliot csapásán elindulva különbséget tételezett fel a fantázia és a képzelet között. Előadásában arról szólt, hogy a művészet maga, Isten és az ember közötti kapcsolat egy lehetséges megtestesülése, s egyúttal megfogalmazta korának művészetkritikáját – akik szerinte csupán tükörszerűen utánozták a világot, de semmi újat nem voltak képesek teremteni – mert a világban már meglévő dolgokra fókuszáltak. Pilinszky arról vall ebben a művében, hogy pusztán az ember nem képes ennek a helyzetnek a megjavítására, csupán az isteni kegyelem által. Három évvel később, 1973-ban használta újra az ‘evangéliumi esztétika’ kifejezést a „Válasz” című cikkében, mely szintén a katolikus Új Ember periodikában jelent meg. Pilinszkyt számos kérdés érte, hogy mit is ért a kifejezésen, tehát mindezen kérdésekre válaszolandó írta meg a „Válasz”-t. Első részében ismét a szépségideál szükséges változásáról írt, miszerint a klasszikus, antik, görög-római szépséggel szemben, mely kiváltképp a harmóniára épült, az Istennel való egységnek kell az alapponttá lennie. A második részben az avantgárd irányzatokkal rokon véleményt fogalmazott meg, azaz a puszta formák követését a művészeknek maguk mögött kellene hagyniuk. 1976-ban jelent meg képzelt párbeszéde „Beszélgetések Sherryl Suttonnal” címmel, melynek huszadik fejezetében nyúlt ismét esztétikai kérdésekhez, s megerősítette korábbi elgondolásait. A mű címében is szereplő művésznővel a költő korábban valóban találkozott, s saját evangéliumi esztétikájának megvalósítóját vélte benne felfedezni. Utoljára 1977-ben bukkan fel a kifejezés, négy évvel a költő halála előtt, Kipke Tamással folytatott interjújában („Csönd és szemlélődés”). Pilinszky korábbi tételeit azzal egészítette itt ki, hogy ennek az esztétikának az eszköztelenség valamint a formai szegénység elvei mentén kell haladnia. Mindez azonban nem a lecsupaszított szövegek alkotását támogatandó elv, hanem annak a kifejezése, hogy a mű formája csupán másodlagos tartalommal bírhat.Pilinszky János az esztétikán túl a költői műalkotások születését is górcső alá vette. Értelmezésében a költői munka egyszerre passzív és messzemenően aktív. Az aktív figyelem és várakozás semmittevését egy pillanat alatt töri meg az ihlet, mely után a koncentrálás maximuma jellemzi az alkotót. Ebből kifolyólag Pilinszky vélekedése szerint az igazi gondolkodás, az a semmire koncentrálás. Mindezt arra alapozta, hogy ameddig a gondolkodó ember egyszerűen tudatában van annak, amin gondolkodik, addig mindvégig már korábban megismert dolgok töltik ki a gondolatmenetét, tehát a problémát addig kell szűkíteni, ameddig az ember már nem gondolkozik és a probléma közepébe érve a semmire koncentrál. Ez a semmire fókuszálás szüli meg véleménye szerint azt a feleletet, melyet az ember az egyszerű részletekből képtelen lenne egyébként összerakni

Forrás itt

Életrajza itt

nov 26

Tamási Lajos halála

Tamási Lajos (Nagykónyi, 1923. január 1. – Budapest, 1992. november 26.) József Attila-díjas magyar költő. Nevéhez fűződik az 1956-os forradalom egyik legismertebb verse (Piros a vér a pesti utcán), mely 1956. október 29-én elhangzott a Szabad Kossuth Rádióban.

Piros a vér a pesti utcán

Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.
Nincs már teendõ: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, újjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva ti,
megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.
S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen
Gerõ Ernõ, csak ölni tudsz?

…Piros a vér a pesti utcán.
Esõ esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,
munkások – ifjak vére folyt,
– a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyûlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.

Róla röviden itt

nov 24

Henri de Toulouse-Lautrec

Henri de Toulouse-Lautrec (teljes nevén Henri Marie Raymond de Toulouse-Lautrec Monfa) (Albi, 1864. november 24. – Malromé, 1901. szeptember 9.) francia festőművész, grafikus, a posztimpresszionizmus mestere.

Ősi családból származott, amely eredetét egész a toulous-i grófokig, az albigensek védelmezőiig és lautreci vicomtokig tudta visszavezetni. Igen korán kezdett el rajzolni, füzeteinek margója tele volt karikatúrákkal.
Két baleset következtében egész életében nyomorék maradt. René Princeteau állatfestő tanácsára kezdett el festeni, és a színben a kifejezés új eszközét fedezte fel. Első művein a mesterétől átvett technikát alkalmazta: apró, laza ecsetvonások- kal, vázlatosan és lágyan festett. 1882-ben Párizsba utazott, hogy bevégezze tanulmányait.

Virtuális galériája itt

Sem karikaturista, sem szatirikus nem volt. A szintézisre törekedett, szándékosan a lényegre szorítkozott, elhagyta a zavaró és érdektelen részleteket, ezzel szemben sebészi műgonddal emelte ki a tipikus részletet. Döntő fontosságú művészete a maga brutális őszinteségével, teljes valóságában és mély igazságában néha megütközést kelthet, de az üzenet, amit hordoz, egy sebzett lénytől, egy felfokozott érzékenységű embertől származik, aki anélkül, hogy lázadna az igazságtalanság ellen, fáradhatatlanul igyekszik behatolni az emberi lélek fájdalmas titkába.

Élete itt

nov 23

A világ női vagánya

Szécsi Margit (Budapest, 1928. május 28. – Budapest, 1990. november 23.) költő, grafikus, illusztrátor.

Így írt saját magáról:

„Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek.”

„Törékeny alakja, királynői tartású, Kleopátra-frizurás feje a Kassák-klubban vagy a Fehérvári úti táncházban szinte hozzátartozott a táncolók forgatagához. Sokszor meghívott vendég volt, de gyakran csak jött, szerette nézni a táncosokat. Egyenrangú, bátor nő volt, nem akármilyen férfiak mellett: Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Ágh István és a nagy előd, Kassák Lajos alkották többnyire társaságát. Szép volt a csibészhercegnő a költőkirály mellett, kiegészítették egymást. Szécsi Margit nyersebb, vagányabb verseket írt, mint Nagy László, ő a külvárosból jött, munkás ősökkel”. Szerelmi költészete művészi világának különleges erőssége. Versei szuggesztív jelképeivel maradandóak. Külvárosi gyermek- és ifjúkori élményeit fogalmazta meg dalformában, majd életszemléletének átalakulásával megváltoztak költői eszközei is, versei mozaikszerűek lettek, párhuzamosságok jelentek meg bennük. Költészetére nagy hatással volt az „új népiek”, köztük Nagy László és Juhász Ferenc költői forradalma, valamint József Attila és Kassák Lajos öröksége. Késői versei olykor a népköltészet dallamait, képeit idézik, Balassiig is visszanyúlva. A magyarság sorskérdéseivel szembesít, a személyes líra mélyén is közösségi kérdések feszülnek. „Ünnep volt, ha megjelent a színpadon, vagy mikor kifogyhatatlan energiával ontotta nagy verseit, verskatedrálisait, mert a dalok mellett az volt az ő igazi műfaja. Nem írta, hitem szerint építette ezeket a verseket, amilyeneket ma nem ír már senki. Építette méltóságból, felelősségből, hitből és dacból, mint egy haragvó angyal.” (Tóth Erzsébet)
Verseinek jellegzetes műformája a „hosszú vers”. E versépítészeti jellemzőjét az irodalomelmélet Walt Whitman, Apollinaire, T. S. Eliot, Saint-John Perse, itthon Nagy László, Juhász Ferenc, Szilágyi Domokos költészetével rokonítja.Szécsi Margit az avantgárd eredetű nyelvi modernitás jegyében alakította hol elégikusan fátyolozott, hol hetyke, játékos, humoros líráját. Verseinek fő szólama a teljességigény veszélyeztetettsége, a morál fenyegetettsége, a szabadsághiány személyiségtorzító volta.

„Se oroszlán, se olajág,
se cifra mező –
címeremben, Uram, Uram,
se pénz, se erő,
de én hálok a világgal,
nem énvelem ő.”

(Szécsi Margit: Címer)

Forrás itt

nov 22

Kocsi-út az éjszakában

Ady Endre, teljes nevén: diósadi Ady András Endre (Érmindszent,1877. november 22. – Budapest, Terézváros, 1919. január 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője.

Egy negyedszázadon keresztül minálunk minden Ady Endrét készítette elő. A magyar kapitalizmus kifejlődött, de nem múlt el a magyar feudalizmus, a független magyar állam név szerint 1867 óta megvolt, de az ország mégis félgyarmati helyzetben függött Ausztriától. A társadalmi problémák falun és városban kiéleződtek, és ha elmaradottan is, felnőtt a magyar munkásmozgalom. Egyszerre volt szükség egy indulatos polgártudatra a földesurak ellen és egy indulatos proletártudatra a polgárok ellen. Az irodalomban Reviczky óta tartott az erjedés állapota, fiatal nemzedékek keresték az újat, a korszerűt, s velük szemben a aradiság, az epigonizmus, az álszemérem egyre szervezettebben védekezett. Czóbel Minka és Szilágyi Géza már felfedezi a francia dekadensekben az ösztönző erőt. Bródy Sándor-ral már megszólal az új igényű próza és a harcos publicisztika. Érlelődőfélben volt az irodalom, és várta lángelméjét, aki kimondja a merőben újat, de úgy, hogy magába olvassza az örökséget is, aki példakép és vezéralak lehet. A feltételek tehát kedveztek Adynak, de Ady kellett hozzá, hogy beteljesítse a szükségszerűt. És 1906 februárjában megjelenik egy Új versek című könyv, amellyel megszületett a modern magyar irodalom.

Forrás itt

Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

 

 

nov 21

Réthy László, dr.

Réthy László, dr. (Szarvas, 1851. november 21. – Arad, 1914. november 20.), etnográfus, numizmatikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

Költőként Lőwy Árpád néven ismert.

„Óh Lőwy mester, bülbülszavu igricz,
Hadd illessem babérral lantodat.
Itt a Kagálban, hol tombol a víg vicc,
Ügybuzgó ódám fennkölten fogadd.”

– Szép Ernő: Óda Lőwy Árpádhoz; 1905.

LŐWY: ÖNMAGÁRÓL

Irodalmunkban, – büszkén mondom –
Nincs több olyan tipikus költő,
Mint Lőwy Árpád, akit ismer,
Immár egy egész emberöltő.
Nincs, ki a magyar géniusznak
Hívebb tolmácsa volna, mint ő,
– Bár meglehet, hogy van nálánál
Nem egy kiválóbb magyar költő.
De ő nevében egyesíti
A fajt, amelyre néz a Kárpát,
Hiszen fajunknak fele Lőwy,
A másik fele pedig Árpád.

Bővebben itt

nov 20

Bolyai Farkas halála

Bolyai Farkas (Bólya, 1775. február 9. – Marosvásárhely, 1856. november 20.) magyar matematikus, 1832-től a Magyar Tudós Társaság tagja. Első életrajzírója, Paul Stäckel szerint vele kezdődik a magyarországi matematikai kutatás története

„Különösen ritka a többek között egy személyben mélyebb mathesisi és költészi szellemet egyesülve látni; e részben is, mint sok egyébben, elég csodálkozásomra, alig van párja atyámnak.”

Bolyai János

Emlékezete

A halálát követő tavaszon tanítványa, Dicső Lajos, pojnik almafát ültetett a sírjára, a végrendeletben foglalt kérésének megfelelően. A 19. század végén Paul Stäckel kezdett behatóan foglalkozni a Bolyaiak életével és munkásságával, és 1911-ben jelent meg német nyelven „A két Bolyai élete és munkássága” című könyve, amelyet 1914-ben magyar fordításban is kiadtak.] Eötvös József kezdeményezésére a marosvásárhelyi református kollégium könyvtárában Bolyai-emlékmúzeumot szerveztek; ennek anyaga ma a Teleki–Bolyai Könyvtár Bolyai-emlékszobájában található. 1957-ben, Bolyai Farkas halála centenáriumán Marosvásárhelyen a Bolyai-téren, szemben a Bolyai Farkas Líceummal, felállították Csorvássy István és Izsák Márton szobrát, amely a két Bolyait ábrázolja. A marosvásárhelyi volt református gimnáziumon kívül Bolyai Farkas nevét viseli egy ózdi szakképző iskola[54] és egy zentai gimnázium. Róla kapta nevét továbbá az 1441 Bolyai kisbolygó, amelyet 1937-ben Kulin György fedezett fel. A Szegedi Tudományegyetem matematikai tanszéke a Bolyai épületben helyezkedik el. Belépéskor balra Bolyai Farkas, jobbra Bolyai János életnagyságú szobra fogadja a látogatót

Vázlatos életrajza itt

Aki boldog, könnyebben boldogít másokat is; mi csurogjon az olyan forrásból, mely maga is száraz?

 

 

 

nov 19

Wilhelm Dilthey

Wilhelm Dilthey (1833. november 19. – 1911. október 1.) német történész, pszichológus és szociológus, valamint idealista filozófus. Az irracionalista életfilozófia egyik megalapítója

A Berlini Egyetem Filozófia Tanszékét is vezette. Fiatalként követve a családi hagyományokat Heidelbergbe ment teológiát tanulni. Többek között a híres német filozófus, Kuno Fischer is a tanára volt, így Dilthey korai életszemlélete a neokantianizmus hatása alatt formálódott. Heidelberg után a Berlini Egyetemre ment, majd 1867-ben Bázelben szerzett doktori címet. Tanított Kielben és a mai Wrocławban is, majd 1882-ben tért vissza Berlinbe. Foglalkozott a filozófiai hermeneutikával is, amely az értelmezést és a megértést vizsgálja. Dilthey szembeállította egymással a természet- és a szellemtudományokat. Nem tagadta ugyan a természettudományok jelentőségét, de hangsúlyozta hogy ennek csak külső tapasztalatokkal van dolga, a szellemtudomány a belső tapasztalattal, az öntudattal foglalkozik. Szerinte a szellemtudományok az élet intuitív tudatából indulnak ki, éppen ezért csak ezeken keresztül lehetséges az élet megértése. Dilthey filozófiájának másik jellemző sajátossága az  irracionalisztikusan értelmezett történetiség, a historizmus volt. Elvetette a törvényszerű történelmi fejlődés, a haladás fogalmát és a történelmi előrelátás lehetőségét, s a történelmet emberformáló irracionális folyamatnak tekintette.

[…] A megértés különböző fokokat mutat. Ezek mindenekelőtt az érdeklődéstől függenek. Ha az érdeklődés korlátozott, akkor a megértés is az. Mennyire türelmetlenül figyelünk néhány magyarázatot; csak egy -
számunkra praktikusan fontos – pontot rögzítünk belőle anélkül, hogy érdeklődnénk a beszélő belső élete iránt. Ezzel szemben más esetekben erőlködve igyekszünk minden arckifejezésen, minden szón keresztül a beszélő bensejébe hatolni. Ám a legfeszültebb figyelem is csak akkor képes az objektivitás ellenőrizhető fokát előre módszeres* folyamattá válni, ha az életmegnyilvánulás rögzített, és így mindig újra visszatérhetünk hozzá. Tartósan rögzített életmegnyilvánulások ilyen módszeres megértését nevezzük értelmezésnek vagy interpretációnak.

(I.m. 474.o.)

E megértéselmélet, amely Dilthey kezében a szellemtudományok közös módszertani alapjává lesz, az emberi szubjektum szerkezetének változatlanságában alapozza meg az önmagukban véve egyedi történeti jelenségek, korszakok, egyes művek vizsgálatának általánosérvényűségét, az életrajzot állítva a vizsgálódás középpontjába. Módszerének foglalata lényegében az az értelmezői gyakorlat, amely szerint ha az értelmező az elemzett szerzőre tett hatásokat, az őt ért élményeket alkalmazza önmagára (vagyis igyekszik megismerkedni mindazzal, amit a szerző is ismerhetett), akkor a közös emberi psziché működése következtében mintegy önmagában előállíthatja azokat az állapotokat, amelyeknek maga a mű a kifejezése volt. E módszer gyökerei a romantikába nyúlnak vissza (érdemes is itt emlékeztetni az ott már szóba hozott 401. fragmentumra), és osztozni látszanak abban a felfogásban is, amely lényegében az alkotóval azonos kreativitást feltételez a befogadó vagy az értelmező oldalán is.

Forrás itt

nov 18

Lévay József költő

Lévay József (Sajószentpéter, 1825. november 18. – Miskolc, 1918. július 4.) költő, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

Lévay József költői életművéről, művészi tehetségéről, morális emberi magatartásáról korai indulásától kilencvenhárom éves korában bekövetkezett haláláig mindig mindenki csak jókat, elismerőket, nagyra becsülő szavakat írt és mondott – és hat évtizeddel a halála után, miközben arculata egészével változott meg a világ, miközben régi értékek bizonyultak értéktelennek, és üldözött eszmék igazultak meg, ha újraolvassuk Lévay József verseit, még mindig csak olyasféle jelzőkkel illethetjük, mint “jó költő”, “hibátlan költő”, “jó ízlésű költő”, “vonzó, rokonszenves, tisztességes, emberséges, színvonalas ember”. És ebben a csupa kedvező jelzővel jellemzendő írásművészben még csak a lehetősége sem volt meg annak, hogy “nagy” költő legyen, hogy akárcsak a legcsekélyebb jó vagy rossz hatással legyen akár kortársaira, akár utódaira. Ha Lévay József, ez az igen hosszú életű költő, akinek legalább egy verse nem hiányozhat egyetlen valamirevaló antológiánkból sem, történetesen sohasem élt volna – a magyar irodalom egy mellékmondat, vagy jelző vagy határozószó erejéig se volna másmilyen, mint amilyen. Lévay a legjobb színvonalon volt annak a művésztípusnak a megtestesítője, amely semmiben nem módosítja a véleményeket, egy lépésnyire sem mutat utat népének vagy éppen az emberiségnek, de pontosan kifejezi, megfogalmazza korának és körének tényleges hangulatait, szebben és szabatosabban mondja ki, amit ebben a körben bárki kimondhatott volna: közel nyolc évtizedet átfogó költészete a magyar középrétegek hangulatainak, legátlagosabb gondolatainak, átlageszményeinek hiteles felszíni krónikája, sohase hatolva sem a lélek, sem a társadalom mélységeibe, de soha egy zavaró mellékzönge, egy ízlésbeli vagy erkölcsi botlás egy ilyen rendkívül hosszú költői és közéleti pályán! Ifjan a reformkor példás haladó romantikusa, 1848-49-ben őszinte forradalmár-hazafi, az elnyomatás éveiben a közbánatokat, majd a közreményeket megfogalmazó elégikus és mégis bizakodó, a kiegyezés után lelkes hatvanhetes liberális, aki érzelmesen őrzi a kossuthi eszméket; nacionalistaként is, akadémikusként is türelmes az ellentétes esztétikai és politikai nézetek iránt: közhivatalnokként pedig országos példaképpen emlegetik lelkiismeretességét is, szolgálatkészségét is, hivatalos fogalmazványainak szokatlanul szép, világos, szabatos stílusát is.

Forrás itt

Itt születtem…

Itt születtem, itt lakom én,
Hol a Sajó kanyarog,
Hol a földet ezer éve
Túrják a jó magyarok.

Jutalmazza néha bőven
A hű munka sikere;
Néha izzadás fejében
Soknak szűk a kenyere.

Nem csügged, nem zúgolódik,
Csak türelmesen sohajt:
A mit elvesz egy sovány év,
A másik megadja majd.

De midőn a hegytetőről
A szép völgyet nézdelem,
Eszembe sem jut az ínség,
Az áldatlan küzdelem.

Elterítve csak azt a sok
Szépet és jót látom ott,
Melyet az ég jó kedvében
E vidékre halmozott.

Csak azt érzem, hogy a végzet
Hűn ápol itt engem is,
Adott egy kis enyhe fészket,
Pár gyümölcsfát nékem is.

S mint harmatcsepp tükörében
A napot szemlélgetem.
Szülőföldem szerelmében
A hazámat szeretem.

(1902)

nov 17

Wigner Jenő Pál

Wigner Jenő Pál (Budapest, Terézváros, 1902. november 17. – Princeton, New Jersey, 1995. január 1.) Nobel-díjas magyar–amerikai fizikus.

A századelőn a fizikát a legjobb tudósok is egy majdnem befejezett tudománynak gondolták, amelyben minden fontos dolgot felfedeztek, és amelyben már csak pár apró részletet kell jobban kidolgozni. Wigner Jenő egyike volt azoknak a húszas évekbeli fizikusoknak, akik újjáteremtették a fizika tudományát, többek között bevezetve a kvantummechanikába a szimmetriák elméletét. Egyike volt a századfordulós Budapest híres tudósainak, akik közé Erdős Pál, Kármán Tódor, Neumann János, Teller Ede és Szilárd Leó is tartozott, utóbbi vált talán legközelebbi felnőttkori barátjává. Neumann iskolatársa és tanácsadója is volt, róla Wigner később így írt: „a legokosabb ember, akit ismertem a Földön.”

Életrajza itt

Hogyan lettem fizikus?

Nemcsak erről fogok beszélni, arról is, mit tettem mint fizikus, hogyan fejlődött az, és hogyan hatott reám a fejlődése. De megkezdem elbeszélésem egy kis epizóddal, ami 17 éves koromra nyúlik vissza.

Amikor 17 éves voltam, jó apám megkérdezte: mi akarok lenni, amikor felnövök. Egy kis gondolkodás után bevallottam: Jó Apám, ha őszinte vagyok, bevallom, tudományos pályára szeretnék lépni, és ha lehet, fizikus szeretnék lenni. Jó apám azt hiszem várta, ezt a választ és megkérdezte: Fiam, mit gondolsz, hány fizikai alkalmazott él az országunkban? Megint egy kis gondolkodás után, úgy éreztem, azt kell mondanom “Négy”. Erre apám megkérdezte: Gondolod, megkapod a négy állás egyikét? Így elhatároztuk, hogy ha tanulni megyek továbbra is, nem a fizikusi, hanem a vegyészmérnöki pályára készülök.
Így az érettségim után egy évet a budapesti Műegyetem hallgatójaként, utána három és fél évet Berlinben, az úgynevezett Technische Hochschule diákjaként töltöttem. A budapesti tanulgatás nem volt túl érdekes, a berlini sok új ismeretet szerzett. Főleg anorganikus kémiát tanultam, nem mérnöki ismeretet. Az anorganikus kémia tanára, K. A. Hofmann nagyszerű előadó volt, az előadását minden alkalommal jó pár érdekes kísérlet kísérte. De a legtöbb anorganikus kémiát a laboratóriumban tanultam, mint analitikai kémiát, azt gondolom talán 50 anyag összetételét kellett meghatároznom. De az organikus kémia tanárának előadásai is érdekesek voltak és tőle is sokat tanultam. De a Technische Hochschule főleg, az absztrakt kémia tudását adta át, nem mérnöki képességeket. De a három és fél év alatt sokat tanultam. De, be kell vallanom, minden csütörtökön elmentem az egyetemre, a fizikai collegiumra. Három vagy négy előadás volt minden alkalommal és az előadók nem a saját dolgozatukról számoltak be. A tárgyakat, azaz a dolgozatot, amiről beszámolt az előadó, Max von Laue választotta és ő választotta az előadót is azok közül, akik az előadásra vállalkoztak. A collegiumok nagyon érdekesen voltak és sok akkor modern fizikát tanultam, segítségükkel, főleg kvantumelméletet, és a hallgatóság is érdekes volt. Einstein, Planck, Nernst, von Laue és még több híres tanár ült az első sorban, valamint 30 deák és asszisztens hátrább velem együtt. Planck csak egyszer beszélt – egy másik Planck dolgozatáról számolt be. Einstein sokszor tett fel kérdéseket és a válaszok sokat segítettek az előadás megértéséhez. A Bose-statisztikáról ő maga adott elő – nagyon mellette volt.

De talán elmondok valamit az akkori fizikáról. …..

Folytatás itt

Régebbi bejegyzések «