nov 20

Bolyai Farkas halála

Bolyai Farkas (Bólya, 1775. február 9. – Marosvásárhely, 1856. november 20.) magyar matematikus, 1832-től a Magyar Tudós Társaság tagja. Első életrajzírója, Paul Stäckel szerint vele kezdődik a magyarországi matematikai kutatás története

„Különösen ritka a többek között egy személyben mélyebb mathesisi és költészi szellemet egyesülve látni; e részben is, mint sok egyébben, elég csodálkozásomra, alig van párja atyámnak.”

Bolyai János

Emlékezete

A halálát követő tavaszon tanítványa, Dicső Lajos, pojnik almafát ültetett a sírjára, a végrendeletben foglalt kérésének megfelelően. A 19. század végén Paul Stäckel kezdett behatóan foglalkozni a Bolyaiak életével és munkásságával, és 1911-ben jelent meg német nyelven „A két Bolyai élete és munkássága” című könyve, amelyet 1914-ben magyar fordításban is kiadtak.] Eötvös József kezdeményezésére a marosvásárhelyi református kollégium könyvtárában Bolyai-emlékmúzeumot szerveztek; ennek anyaga ma a Teleki–Bolyai Könyvtár Bolyai-emlékszobájában található. 1957-ben, Bolyai Farkas halála centenáriumán Marosvásárhelyen a Bolyai-téren, szemben a Bolyai Farkas Líceummal, felállították Csorvássy István és Izsák Márton szobrát, amely a két Bolyait ábrázolja. A marosvásárhelyi volt református gimnáziumon kívül Bolyai Farkas nevét viseli egy ózdi szakképző iskola[54] és egy zentai gimnázium. Róla kapta nevét továbbá az 1441 Bolyai kisbolygó, amelyet 1937-ben Kulin György fedezett fel. A Szegedi Tudományegyetem matematikai tanszéke a Bolyai épületben helyezkedik el. Belépéskor balra Bolyai Farkas, jobbra Bolyai János életnagyságú szobra fogadja a látogatót

Vázlatos életrajza itt

Aki boldog, könnyebben boldogít másokat is; mi csurogjon az olyan forrásból, mely maga is száraz?

 

 

 

nov 19

Wilhelm Dilthey

Wilhelm Dilthey (1833. november 19. – 1911. október 1.) német történész, pszichológus és szociológus, valamint idealista filozófus. Az irracionalista életfilozófia egyik megalapítója

A Berlini Egyetem Filozófia Tanszékét is vezette. Fiatalként követve a családi hagyományokat Heidelbergbe ment teológiát tanulni. Többek között a híres német filozófus, Kuno Fischer is a tanára volt, így Dilthey korai életszemlélete a neokantianizmus hatása alatt formálódott. Heidelberg után a Berlini Egyetemre ment, majd 1867-ben Bázelben szerzett doktori címet. Tanított Kielben és a mai Wrocławban is, majd 1882-ben tért vissza Berlinbe. Foglalkozott a filozófiai hermeneutikával is, amely az értelmezést és a megértést vizsgálja. Dilthey szembeállította egymással a természet- és a szellemtudományokat. Nem tagadta ugyan a természettudományok jelentőségét, de hangsúlyozta hogy ennek csak külső tapasztalatokkal van dolga, a szellemtudomány a belső tapasztalattal, az öntudattal foglalkozik. Szerinte a szellemtudományok az élet intuitív tudatából indulnak ki, éppen ezért csak ezeken keresztül lehetséges az élet megértése. Dilthey filozófiájának másik jellemző sajátossága az  irracionalisztikusan értelmezett történetiség, a historizmus volt. Elvetette a törvényszerű történelmi fejlődés, a haladás fogalmát és a történelmi előrelátás lehetőségét, s a történelmet emberformáló irracionális folyamatnak tekintette.

[…] A megértés különböző fokokat mutat. Ezek mindenekelőtt az érdeklődéstől függenek. Ha az érdeklődés korlátozott, akkor a megértés is az. Mennyire türelmetlenül figyelünk néhány magyarázatot; csak egy -
számunkra praktikusan fontos – pontot rögzítünk belőle anélkül, hogy érdeklődnénk a beszélő belső élete iránt. Ezzel szemben más esetekben erőlködve igyekszünk minden arckifejezésen, minden szón keresztül a beszélő bensejébe hatolni. Ám a legfeszültebb figyelem is csak akkor képes az objektivitás ellenőrizhető fokát előre módszeres* folyamattá válni, ha az életmegnyilvánulás rögzített, és így mindig újra visszatérhetünk hozzá. Tartósan rögzített életmegnyilvánulások ilyen módszeres megértését nevezzük értelmezésnek vagy interpretációnak.

(I.m. 474.o.)

E megértéselmélet, amely Dilthey kezében a szellemtudományok közös módszertani alapjává lesz, az emberi szubjektum szerkezetének változatlanságában alapozza meg az önmagukban véve egyedi történeti jelenségek, korszakok, egyes művek vizsgálatának általánosérvényűségét, az életrajzot állítva a vizsgálódás középpontjába. Módszerének foglalata lényegében az az értelmezői gyakorlat, amely szerint ha az értelmező az elemzett szerzőre tett hatásokat, az őt ért élményeket alkalmazza önmagára (vagyis igyekszik megismerkedni mindazzal, amit a szerző is ismerhetett), akkor a közös emberi psziché működése következtében mintegy önmagában előállíthatja azokat az állapotokat, amelyeknek maga a mű a kifejezése volt. E módszer gyökerei a romantikába nyúlnak vissza (érdemes is itt emlékeztetni az ott már szóba hozott 401. fragmentumra), és osztozni látszanak abban a felfogásban is, amely lényegében az alkotóval azonos kreativitást feltételez a befogadó vagy az értelmező oldalán is.

Forrás itt

nov 18

Lévay József költő

Lévay József (Sajószentpéter, 1825. november 18. – Miskolc, 1918. július 4.) költő, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

Lévay József költői életművéről, művészi tehetségéről, morális emberi magatartásáról korai indulásától kilencvenhárom éves korában bekövetkezett haláláig mindig mindenki csak jókat, elismerőket, nagyra becsülő szavakat írt és mondott – és hat évtizeddel a halála után, miközben arculata egészével változott meg a világ, miközben régi értékek bizonyultak értéktelennek, és üldözött eszmék igazultak meg, ha újraolvassuk Lévay József verseit, még mindig csak olyasféle jelzőkkel illethetjük, mint “jó költő”, “hibátlan költő”, “jó ízlésű költő”, “vonzó, rokonszenves, tisztességes, emberséges, színvonalas ember”. És ebben a csupa kedvező jelzővel jellemzendő írásművészben még csak a lehetősége sem volt meg annak, hogy “nagy” költő legyen, hogy akárcsak a legcsekélyebb jó vagy rossz hatással legyen akár kortársaira, akár utódaira. Ha Lévay József, ez az igen hosszú életű költő, akinek legalább egy verse nem hiányozhat egyetlen valamirevaló antológiánkból sem, történetesen sohasem élt volna – a magyar irodalom egy mellékmondat, vagy jelző vagy határozószó erejéig se volna másmilyen, mint amilyen. Lévay a legjobb színvonalon volt annak a művésztípusnak a megtestesítője, amely semmiben nem módosítja a véleményeket, egy lépésnyire sem mutat utat népének vagy éppen az emberiségnek, de pontosan kifejezi, megfogalmazza korának és körének tényleges hangulatait, szebben és szabatosabban mondja ki, amit ebben a körben bárki kimondhatott volna: közel nyolc évtizedet átfogó költészete a magyar középrétegek hangulatainak, legátlagosabb gondolatainak, átlageszményeinek hiteles felszíni krónikája, sohase hatolva sem a lélek, sem a társadalom mélységeibe, de soha egy zavaró mellékzönge, egy ízlésbeli vagy erkölcsi botlás egy ilyen rendkívül hosszú költői és közéleti pályán! Ifjan a reformkor példás haladó romantikusa, 1848-49-ben őszinte forradalmár-hazafi, az elnyomatás éveiben a közbánatokat, majd a közreményeket megfogalmazó elégikus és mégis bizakodó, a kiegyezés után lelkes hatvanhetes liberális, aki érzelmesen őrzi a kossuthi eszméket; nacionalistaként is, akadémikusként is türelmes az ellentétes esztétikai és politikai nézetek iránt: közhivatalnokként pedig országos példaképpen emlegetik lelkiismeretességét is, szolgálatkészségét is, hivatalos fogalmazványainak szokatlanul szép, világos, szabatos stílusát is.

Forrás itt

Itt születtem…

Itt születtem, itt lakom én,
Hol a Sajó kanyarog,
Hol a földet ezer éve
Túrják a jó magyarok.

Jutalmazza néha bőven
A hű munka sikere;
Néha izzadás fejében
Soknak szűk a kenyere.

Nem csügged, nem zúgolódik,
Csak türelmesen sohajt:
A mit elvesz egy sovány év,
A másik megadja majd.

De midőn a hegytetőről
A szép völgyet nézdelem,
Eszembe sem jut az ínség,
Az áldatlan küzdelem.

Elterítve csak azt a sok
Szépet és jót látom ott,
Melyet az ég jó kedvében
E vidékre halmozott.

Csak azt érzem, hogy a végzet
Hűn ápol itt engem is,
Adott egy kis enyhe fészket,
Pár gyümölcsfát nékem is.

S mint harmatcsepp tükörében
A napot szemlélgetem.
Szülőföldem szerelmében
A hazámat szeretem.

(1902)

nov 17

Wigner Jenő Pál

Wigner Jenő Pál (Budapest, Terézváros, 1902. november 17. – Princeton, New Jersey, 1995. január 1.) Nobel-díjas magyar–amerikai fizikus.

A századelőn a fizikát a legjobb tudósok is egy majdnem befejezett tudománynak gondolták, amelyben minden fontos dolgot felfedeztek, és amelyben már csak pár apró részletet kell jobban kidolgozni. Wigner Jenő egyike volt azoknak a húszas évekbeli fizikusoknak, akik újjáteremtették a fizika tudományát, többek között bevezetve a kvantummechanikába a szimmetriák elméletét. Egyike volt a századfordulós Budapest híres tudósainak, akik közé Erdős Pál, Kármán Tódor, Neumann János, Teller Ede és Szilárd Leó is tartozott, utóbbi vált talán legközelebbi felnőttkori barátjává. Neumann iskolatársa és tanácsadója is volt, róla Wigner később így írt: „a legokosabb ember, akit ismertem a Földön.”

Életrajza itt

Hogyan lettem fizikus?

Nemcsak erről fogok beszélni, arról is, mit tettem mint fizikus, hogyan fejlődött az, és hogyan hatott reám a fejlődése. De megkezdem elbeszélésem egy kis epizóddal, ami 17 éves koromra nyúlik vissza.

Amikor 17 éves voltam, jó apám megkérdezte: mi akarok lenni, amikor felnövök. Egy kis gondolkodás után bevallottam: Jó Apám, ha őszinte vagyok, bevallom, tudományos pályára szeretnék lépni, és ha lehet, fizikus szeretnék lenni. Jó apám azt hiszem várta, ezt a választ és megkérdezte: Fiam, mit gondolsz, hány fizikai alkalmazott él az országunkban? Megint egy kis gondolkodás után, úgy éreztem, azt kell mondanom “Négy”. Erre apám megkérdezte: Gondolod, megkapod a négy állás egyikét? Így elhatároztuk, hogy ha tanulni megyek továbbra is, nem a fizikusi, hanem a vegyészmérnöki pályára készülök.
Így az érettségim után egy évet a budapesti Műegyetem hallgatójaként, utána három és fél évet Berlinben, az úgynevezett Technische Hochschule diákjaként töltöttem. A budapesti tanulgatás nem volt túl érdekes, a berlini sok új ismeretet szerzett. Főleg anorganikus kémiát tanultam, nem mérnöki ismeretet. Az anorganikus kémia tanára, K. A. Hofmann nagyszerű előadó volt, az előadását minden alkalommal jó pár érdekes kísérlet kísérte. De a legtöbb anorganikus kémiát a laboratóriumban tanultam, mint analitikai kémiát, azt gondolom talán 50 anyag összetételét kellett meghatároznom. De az organikus kémia tanárának előadásai is érdekesek voltak és tőle is sokat tanultam. De a Technische Hochschule főleg, az absztrakt kémia tudását adta át, nem mérnöki képességeket. De a három és fél év alatt sokat tanultam. De, be kell vallanom, minden csütörtökön elmentem az egyetemre, a fizikai collegiumra. Három vagy négy előadás volt minden alkalommal és az előadók nem a saját dolgozatukról számoltak be. A tárgyakat, azaz a dolgozatot, amiről beszámolt az előadó, Max von Laue választotta és ő választotta az előadót is azok közül, akik az előadásra vállalkoztak. A collegiumok nagyon érdekesen voltak és sok akkor modern fizikát tanultam, segítségükkel, főleg kvantumelméletet, és a hallgatóság is érdekes volt. Einstein, Planck, Nernst, von Laue és még több híres tanár ült az első sorban, valamint 30 deák és asszisztens hátrább velem együtt. Planck csak egyszer beszélt – egy másik Planck dolgozatáról számolt be. Einstein sokszor tett fel kérdéseket és a válaszok sokat segítettek az előadás megértéséhez. A Bose-statisztikáról ő maga adott elő – nagyon mellette volt.

De talán elmondok valamit az akkori fizikáról. …..

Folytatás itt

nov 16

Chiovini Ferenc festőművész

Chiovini Ferenc (Besenyszög, 1899. november 16. – Szolnok, 1981. december 9.) magyar festőművész.

Életpályája

Az olasz származású Chiovini család sarja volt, családtagjai között sok művész található. A festő ükapja Egerben volt hadbíró százados az 1700-as években, majd végül letelepedett a városban. Chiovini Ferenc nagyapja később innét az Alföldre költözött. Chiovini Ferenc gyermekkori falusi élményei a művészetére is kihatottak, már kamaszkorában szívesen rajzolgatott. Családja 1914-ben átköltözött Tiszapüspökibe. Szolnokon, a Verseghy Ferenc Gimnáziumban érettségizett. 1917 májusában az olasz frontra került, vázlatfüzetében megörökített a katonaélet mindennapjait. 1924-től a Magyar Képzőművészeti Főiskolán olyan neves mesterektől tanulta a mesterség fortélyait, mint Balló Endre, Rudnay Gyula, Vágó Pál. 1925-ben szülőfalujában tűz pusztított, melyet festményen ábrázolt, ezen munkájával vendégtagságot nyert a Szolnoki művésztelepre. Az 1930-as években olajfesték helyett temperát használt alkotásaihoz. 1935-1936 között a római akadémia freskófestő szakán végzett tanulmányokat, mint ösztöndíjas; műtermében III. Viktor Emánuel olasz király is megfordult. Rajztanulmányokat végzett Firenzében is. A második világháború alatt, hogy elkerülje a katonai szolgálatot, hamis papírokkal bujkált. 1947-től 1949-ig Szolnok megye építésügyi igazgatójaként a második világháborúban jelentős károkat szenvedett művésztelep helyreállításán dolgozott. Egészen élete végig járt Besenyszög és Szolnok határába, s farostlemezre készítette el impresszóit. Ebben az időszakban stílusa letisztult. Elhunyt 1981-ben, sírja a szolnoki temetőben van.

Munkássága

Festészete első sorban az Alföldhöz kapcsolódik, mindemellett egyházi vonalon is jelentőset alkotott. Virtuóz rajztudásával, sajátos szerkesztőkészséggel, a plein air eszközeivel az “ősi Alföld monumentalitását” festette. Temperafestményeit realizmus, mély, tüzes, élénk színek, erős színellentétek, egyre expresszívebbé váló kifejezésmód jellemzik. Festményeinek tárgya az alföldi ember élete, a munka, az utazás, lakodalmak, vásárok, ünnepek. Tájképein ménesek, gulyák, vörös naplementék, országutak, lovaskompozíciók, szolnoki részletek, jelennek meg.
Freskófestészetéből megemlítendő az Aba-Novák Vilmossal együtt készített jászszentandrási templom freskói, továbbá a békésszentandrási, szolnoki és ceglédi templomfreskók. A szolnoki Újvárosi Temetői Szentlélek templom freskóit a művész, az ornamentikát pedig felesége, Wegling Irén festőművésznő tervezte.

Wikipedia

nov 15

René Guénon

René Guénon (René Jean-Marie Joseph Guénon), (arab nevén Abd al-Wahid Yahya) (Blois, Franciaország, 1886.november 15. – Egyiptomi királyság, Kairó, 1951. január 7.), metafizikus, szúfi misztikus író, a tradicionális létszemlélet legkiemelkedőbb gondolkozója és szerzője.

Élete

Római katolikus francia családból származott, felsőfokú tanulmányai elsősorban a matematikára, a filozófiára és az orientalisztikára irányultak, bár már gyermekkorában is elkötelezett spirituális szemléletű és beállítottságú volt, és érdeklődése is ennek megfelelően alakult. Ifjúkora óta autodidaktikus tanulmányokat folytatott, belépett a Martinista Rendbe, csatlakozott a Gnosztikus Egyházhoz, tagja lett két szabadkőműves irányzatnak, és erős kapcsolatokat ápolt ideologikusan szabadkőművesség–ellenes szervezetekkel. Érdekelte a hinduizmus és főleg a saiva hindu vallási doktrínákat tanulmányozta (“Bevezetés a hindu doktrínákba” c. tanulmánya). Még Franciaországban áttért az iszlámra (1912), majd 1930-tól 1951-ben bekövetkezett haláláig Egyiptomban élt. Itt élt muszlim és szúfi mestere is, Sheikh Mohammad Ibrahim, aki Guénont a szúfi iniciáció és metafizikai realizáció útjára vezette. Magyarországon szellemi munkásságát először Hamvas Béla ismertette, első komoly fordítója pedig Buji Ferenc volt. Romániában Vasile Lovinescura gyakorolt nagy hatást.

René Guénon itt

René Guénon személyével és munkásságával kapcsolatban magyar nyelven eddig három fontosabb és értékelhető tanulmány jelent meg. Az első 1942-ben született ismertető jellegű írás – „René Guénon és a társadalom metafizikája”1 – Hamvas Béla nevéhez kötődik, aki a reá jellemző „atmoszféra teremtő” erővel hívta fel a figyelmet Guénonra, megállapítva, hogy „a ma legégetőbb kérdéseit veti fel és, bizonyos, minden ma élő gondolkozónál […] mélyebbre száll”, és hogy követőivel „minden eddigi szellemi vállalkozásnál nagyobb és jelentékenyebb munkába fogott”, hogy rekonstruálja „az ősemberiség szellemiségét”, a hagyományt

Baranyi Tibor Imre „VOX CLAMANTIIN DESERTO”
– RENÉ GUÉNON ÉS A TRADICIONALITÁS itt

 

 

nov 14

Claude Oscar Monet

Claude Monet (teljes nevén Claude Oscar Monet) (Párizs, 1840. november 14. – Giverny, 1926. december 5.) francia impresszionista festő.

Az impresszionisták között ő a legimpresszionistább, munkássága szimbolikus jelentőségű.
1874-ben Impresszió, a felkelő nap címen ő állította ki azt a képet, amelyről egy párizsi újságíró elkeresztelte az új festészetet. A kép címe önmagában is nagyon találó. Kiemeli a művész szándékát, hogy sokkal inkább tulajdon érzelmeit kívánja tolmácsolni, mint egy meghatározott tájat. A modern művészet ezen a ponton szakadt el az előző századok művészetétől. Monet még ifjú korában, Le Havre- ban talákozott Boudinnal, Pissarróval pedig az Académie Suisse-en kötött barátságot, ahol együtt dolgoztak. Néhány évvel később az Atelier Gleyre növendéke lett, ahol Renoirral és Sisleyvel ismerkedett meg. A sors tehát véletlenül hozta össze a jövendő impresszionistákat. Ebben az időben tájképek mellett néhány figurális művet is festett, mindenek- előtt a Reggeli a szabadban című nagy kompozíciót, amelyet Courbet bírálata után megsemmisített; ekkor készült továbbá a Camille arcképe, mely az 1866-os Salon-ban feltűnést keltett; a Nők kertben (Louvre) és a Reggeli a szobában. Ezekkel a vász- nakkal, továbbá különféle korszaka- iban készült néhány portréjával jóformán ki is merül Monet festé- szetének az a része, melyben az emberi alak ábrázolására vállal- kozott. Az aggályosán lelkiismeretes Monet azért kedvelte jobban a tájkép sokkal semlegesebb témáját, mert a portré műfajában a tiszta, festői problémát lélektani problémák ter- helik. A festői problémát Monet ön- magában is elég jelentősnek tartotta, s nem akarta mással komplikálni. A háború kitörésekor Monet Trouville- ba, majd Londonba utazott, ahol Pissarróval találkozott. Együtt csodál- ták meg Turner vásznait, itt ismer- kedett meg Durand-Ruellel is. 1872-ben visszatért Franciaországba, és Argenteuil-ben telepedett le: bárkáján, ezen az „úszó műtermen” kedve szerint tanulmányozhatta a fény és a víz játékát. A fény vib- rálását, a vízfelület tükröződését, a lomb remegését, az átlátszó levegőt akarta lefesteni. A pillanatnyiság fo- galma Monet számára nem a moz- gásban lévő formákra vonatkozik, hanem az idő rögzítését jelenti: ugyanaz a táj más és más látványt nyújt hajnalban és alkonyatkor, ősszel vagy tavasszal. Meg akarta örökíteni a napsütést, a hideget, a szelet, a ködöt. A festészetnek ez a merőben új értelmezése valódi felfedezés volt. Művészete szöges ellentéte a Cézanne-féle konstruk- cióknak; Sisleyn és Pissarón kívül nincs is valódi rokonságban egyetlen művésszel sem, de Monet náluk is határozottabb. Jongkind és Boudin nyitotta meg előtte az utat, a maguk módján ők közelítik meg leginkább a Monet-festmények párás atmoszféráját, de ők sem érték el azt a költőiséget, amely egyedül Claude Monet sajátja.

Forrás itt

nov 13

Klebelsberg Kuno születésnapja

 

Klebelsberg Kuno (Magyarpécska, Arad vármegye, 1875. november 13. – Budapest, 1932. október 12.) magyar jogász, országgyűlési képviselő, művelődéspolitikus, kis ideig belügy-, majd vallás- és közoktatásügyi miniszter.

Gazdag életműve a magyar oktatás- és művelődésügy olyan mérvű fejlesztését és átalakítását valósította meg, amely messze túlmutat egyetlen kormányzati vagy politikai korszakon. Munkásságának rendkívüli eredményeit áttekintve tisztelettel és hálával adózunk emléke előtt, példaként tartva szem előtt az oktatás és műveltség iránti elkötelezettség e nagyszerű példáját. Válogatott beszédei és írásai Tudomány, kultúra, politika címmel jelentek meg 1990-ben.

Bővebben itt   Lásd még itt

Idézetei

Idézetek beszédéből, melyet 1923. november 3-án mondott el:

Amily lelkiismeretlenség, ha egy nemzet tökéletlen, elmaradt fegyverzettel egyenlőtlen tusába küldi fiait az ellenséggel szembe, éppen olyan vétek tudósaink iránt, ha elavult, elégtelen műszerekkel bocsátjuk őket bele a nemzetközi tudományos versenybe.

De nem elégséges az, hogy a társadalom csak áldozzon a magyar tudományosságáért. Kell, hogy érdeklődjék is iránta, kell, hogy szeresse. Csak az a tudományosság életképes, mely erőit a nemzetnek abból az áldozatkész meggyőződéséből szívja, hogy a népek világtörténelmi létjogosultsága abban rejlik, tudnak-e haszonnal közreműködni az emberiség haladásán a művelődés útján.

Annak a biztos reményemnek adok kifejezést, hogy ma, midőn a legnehezebb időn túlestünk és a magyar nemzet kálváriaútjának nagyobbik részét már megtette, az előttünk álló rövidebb úton leroskadni nem fogunk, s meglesz az államban és a társadalomban a szükséges erő és áldozatkészség arra, hogy a bennünket megelőzött nagy nemzedékektől átvett kulturális kincseket a jövő nemzedéknek átadhassuk.

Wikipedia

 

 

nov 12

Mészöly Géza festőművész

Mészöly Géza (Sárbogárd, 1844. május 18. – Jobbágyi, 1887. november 12.) magyar festő.

Élete

Nemesi családban született. Apja, Mészöly Imre törvényszéki bíró, anyja Kenessey Juliánna volt. A sárbogárdi elemi iskola elvégzése után Hajdúszoboszlón végezte el a gimnázium alsó osztályait, majd a Debreceni Református Kollégiumban folytatta tanulmányait. Már diákkorában sokat rajzolt és festett. Tehetségét Kallós Kálmán, a debreceni rajztanára fedezte fel, s ő biztatta a művészi pályára. A gimnázium befejezése után szülei ösztönzésére a debreceni jogakadémián tanult, majd 1866-ban átiratkozott a pesti egyetemre. Malonyai Dezső, a Művészet folyóiratban megjelent cikkében részletesen leírja Mészöly Géza pályafutásának kezdetét.[1] Ligeti Antal, a képtár őre, 1867-ben felfigyelt egy fiatal fiúra, aki a múzeumban festők képeit másolgatta. Ligeti segítségével került ki Bécsbe, ahol az Akadémia növendéke lett, tanulmányait 1872-ben fejezte be. 1873-ban átköltözött Münchenbe, ahol saját műterme volt. 1882-ben Párizsban, majd 1885-től ismét Budapesten élt. Mészöly Géza tájképfestő volt, akinek munkássága főleg a Balatonhoz köthető. Előszeretettel festette a tájat, az ott élő embereket, halászkunyhókat. Képeit nagy gonddal és aprólékos kidolgozással alkotta. Művészete nagy hatással volt a későbbi tájfestőkre.Tavasztól őszig az országot járta, kitűnő vázlatokat rajzolt, amelyeket aztán műhelyében télen naturalista stílusban kidolgozott, vázlatai a plein air stílust előlegezik, a számos szabadban tett megfigyelés, élmény hangulata rávetül kész képeire is, ettől képei bensőséges hangulatúak.

Mészöly, – írja Szana Tamás, – aki éppen a bécsi világkiállításra szánt képeit állította ki egy müncheni műárusnál, két fiatal festőtársával üldögélt a kávéházban. Egyszer csak egy öreg úr, széles peremű kalapban, érkezik az asztalhoz s arcán az elragadtatás kifejezésével, azt kérdi a fiatal festőktől:- Látták már Mészöly képeit ?.. . Gyönyörűek. Biztatom összes ismerőseimet, hogy menjenek s nézzék meg.
Ez öreg úr volt Ramberg. És amikor a fiúk bemutatták neki a szerény kis Mészölyt, Ramberg boldogan ölelte keblére s később jó barátok lettek. Ramberg egyik legszebb kompozíciója vázlatával ajándékozta meg a fiatal magyar piktort.

Forrás itt

nov 11

Az „én” viszony, …

Søren Aabye Kierkegaard (Koppenhága, 1813. május 5. – Koppenhága, 1855. november 11.) 19. századi dán filozófus és teológus.

Kierkegaard filozófiájának kulcsfogalmai

A bűn

Kierkegaard különbséget tesz a bűn szókratészi és keresztény definíciója között: Szókratész értelmezésében a bűn tudatlanság. A kereszténység kimutatja: Szókratész definíciója elégtelen, mikor arra kérdez rá, hogy az ember a kezdetektől fogva ismerheti-e az igazságot, vagy csak később ismeri meg? Nem beszélhetünk bűnről tudás nélkül – írja Kierkegaard -: a bűn akkor keletkezik, amikor az ember már meglévő tudását valami elhomályosítja. A bűn tehát elsősorban nem a tudásban, hanem az akaratban rejlik. A bűn ellentéte a hit.

Én

Az „én” viszony, mégpedig az a viszony, ahogyan magunkhoz viszonyulunk. Az ember testből és lélekből tevődik össze. Mindkettő az idő és térbeliség szférájában létezik, és a természet szükségszerűségének vannak alávetve. A kettejük viszonya azonban a szabadság, a végtelen szférájába tartozik. Elemei halandók, viszonyuk azonban halhatatlan.
Az ember tehát egy negatív, halandó (test, lélek) és egy pozitív halhatatlan részből áll, ami a kettejük közti viszony. Az emberben kapcsolat van a földi mulandó és az örök között. Ezt fejezi ki az, hogy a viszony önmagához viszonyul. Ez az ember én-je vagy más néven szelleme. Az én csak Istentől függ.

Kétségbeesés

Kierkegaard szerint a kétségbeesés az egész lényünket átfogó „halálos betegség”, és az örök tudatunkból, azaz a szellemünkből fakad. Az ember saját szintézisét félreérti és saját énjét tudattalanul vagy tudatosan elhibázza: az ember nem tudja vagy nem akarja Én-jét megvalósítani. Amikor a kétségbeesés az ember Isten-eszméjével együtt létezik, bűnné válik. Az ember nincs bizalommal és hittel Isten iránt, ami a kétségbeesés határozott folyománya.

Róla bővebben itt

Régebbi bejegyzések «