szept 30

Az érzékekről

Étienne Bonnot de Condillac (Grenoble, 1715. szeptember 30. – Flux, 1780. augusztus 3.) francia filozófus

Életrajza

Jogász családban született. Bátyja, Mably apát szintén híres lett, mint politikai gondolkodó. Egész életét az elmélkedésnek szentelte, egy rövid időszakot leszámítva, amikor XV. Lajos unokájának, Pármai Ferdinándnak a nevelőjeként dolgozott.Fiatalon Párizsba utazott, megismerkedett Denis Diderot-val és barátságot kötött Jean-Jacques Rousseau-val, ami lényegében örök életre szólt, köszönhetően elsősorban annak, hogy Rousseau Condillac nagybátyjának családjánál, M. de Mably-nál volt házitanító Lyonban. Természetes óvatosságának és visszafogottságának köszönhetően Condillac kapcsolata a liberális filozófusokkal nem ártott karrierjének, és adott rá elég okot a francia törvényszéknek, hogy őt küldjék Pármába az árva herceget tanítani, aki akkor hét éves volt. 1768-ban Olaszországból való hazatértekor a Francia Akadémia tagjává választották. Hátralévő éveit visszavonultan töltötte Fluxban, Beaugency közelében, ott is halt meg.

Munkái

Első filozófiai munkája 1746-ban jelent meg Essai sur l’origine des connaissances humaines (Az emberi ismeretek eredetéről) címmel. 1749-ben készült a Traité des systèmes, és a Recherches sur l’origine des idées que nous avons de la beauté, majd 1754-ben a Traité des sensations (Értekezés az érzetekről), amelyben az érzetekre vezet vissza minden lényegi dolgot, 1755-ben pedig a Traité des animaux. A fiatal hercegnek készült átfogó, 13 kötetes Cours d’études pour l’instruction du prince de Parme 1767 és 1773 között jelent meg. Ezt követően, 1776-ban a Le Commerce et le gouvernement, considérés relativement l’un a l’autre, valamint halála után még két munka, a Logique 1781-ben és a befejezetlen Langue des calculs 1798-ban jelent meg.

Az érzékekről

Legismertebb munkájában az Értekezés az érzékekről című műben Condillac kilép Locke árnyékából és saját jellegzetes módján közelíti meg a pszichológiát. Állítása szerint a tehetséges Mademoiselle Ferrand kritikája vezette el Locke tanításáig, hogy az érzékek ösztönös tudást adnak a tárgyakról, például a szem természetes módon határozza meg a formákat, méreteket, helyzeteket és távolságokat. A hölggyel folytatott vitái győzték meg arról, hogy tisztázzon néhány fontos kérdést, ami a különböző érzékek tanulmányozásához kellett, annak pontos megkülönböztetéséhez, melyik érzékhez milyen gondolatok tartoznak és annak megfigyeléséhez, hogyan fejlődnek az érzékek és hogyan támogatják egymást. Bízott benne, hogy az eredmény megmutatja majd, hogy minden emberi tehetség és tudás kizárólag érzékeken keresztül áramlik, függetlenül más elvektől, mint amilyen például a reflexió.

A könyv módszere, hogy a szerző egy szobrot belülről képzel el, mint egy embert, amit lélek mozgat, amiben sosem támad gondolat, amit sosem ér érzéki benyomás. Ezután egyesével bekapcsolja az érzékeit, kezdve a szaglással, az érzékkel, ami az emberi tudáshoz a legkevesebbet adja hozzá. A szaglás első tapasztalatai a szobrot öntudatra ébresztik, figyelmet keltenek benne. A szobor szaglás-tapasztalatai örömöt vagy fájdalmat hoznak létre, ettől fogva ezek válnak a fő vezérlő elvvé, amik meghatározzák az agy működését és amennyire csak lehetséges, fokozatosan növelik annak ismereteit. A következő lépés az emlékezet kialakulása, ami a neki szentelt figyelemtől függően a szaglás útján szerzett benyomások időbeli lefolyásából jön létre: az emlékezet az érzés egy lehetséges módja. Az emlékezet megteremti az összehasonlítás képességét, a szobor megérzi egy virág illatát és azonosítja emlékeivel: az összehasonlítás két dologra irányuló egyidejű figyelem. És amint a szobor összehasonlít, onnantól ítélőképességgel is rendelkezik. Az összehasonlítás és a megítélés szokássá válik, elraktározódik az agyban, felgyülemlik és ezzel megteremti a legfelső rendező elvet, a gondolati képzettársítást. A múlt és jelen tapasztalatainak összehasonlítása az öröm forrásának minőségétől függően növeli a vágyat, és a vágy az, ami meghatározza a képességek működését, serkenti az emlékezetet és a képzeletet, teret nyit a szenvedélyeknek. A szenvedélyek tehát átalakult érzések.

Öröksége

Condillac jelentős volt mind pszichológusként, mind azért, mert rendszerezve alkalmazta John Locke alapelveit, amelyeket Voltaire is népszerűsített. Első könyve Essai sur l’origine des connaissances humaines közel áll angol mesterének szellemiségéhez. Némi fenntartással elfogadja Locke következtetését arról, hogy a tudás két forrásból származik, érzékelésből és leképezésből, ezt használja gondolatai összegzéséhez. A Traité des systèmes az elvont alapelveken és téves feltevéseken alapuló modern rendszerek erőteljes kritikája. Nézőpontja, amit Locke szellemében alakított ki, szemben áll René Descartes, és Nicolas
Malebranche pszichológiai iskolájával, Gottfried Wilhelm Leibniz monadista és eleve létező harmóniájával, mindezeken túl Baruch Spinoza anyagfelfogásával is.

Forrás itt

 

 

szept 29

Zola rejtélyes halála

A cselekvés magában hordja a jutalmát. Cselekedni, teremteni, harcolni a körülményekkel, legyőzni őket vagy elbukni miattuk, ebben van az ember minden öröme és egészsége.

Émile Zola (Párizs, 1840. április 2. – Párizs, 1902. szeptember 29.) francia regényíró és művészeti kritikus. A világirodalom jelentős alkotója, a naturalista irányzat megteremtője volt.

Apja olasz származású mérnök volt, akinek korai halála után a család rossz anyagi körülmények közé került. Zola az aixi gimnáziumban Paul Cézanne iskolatársa volt, barátságuk sokáig meghatározta mindkettejük munkáját. Zola érettségije Párizsban nem sikerült, ezért munkát vállalt. Előbb kifutófiú- és csomagoló lett az Hachette könyvkiadónál, majd a reklámosztályra került, amelynek egy idő múlva vezetője lett. Ezen állásában írta meg első irodalmi kísérleteit, melyek a Petit Journal és az Évenement hasábjain jelentek meg. A kiadói munka révén megismerkedett a kor néhány jelentős írójával.
Mint elbeszélő, legelőször egy napilap regénycsarnokában mutatkozott be Les mysteres de Marseille és Le voeu d’une morte című regényeivel. Első sikerét a Contes a Ninon megjelenésével aratta (1864), melyet nemsokára a La confession de Claude (1865) című regénye követte, melyben már határozott körvonalakban kezdett a nagy naturalista egyénisége kibontakozni. A Thérese Raquin (1867) és Madeleine Fératban (1868) már realisztikus nyíltsággal látjuk patológiai tüneteket elemezni. Első regényei után elhagyta a kiadót. 1870-71-ben a versailles-i ideiglenes nemzetgyűlésről tudósított. Megismerkedett néhány impresszionista festővel, így Édouard Manet-val, és az új festői törekvésekről több cikket írt, melyeket kötetbe gyűjtött: ezeknek nagy visszhangjuk lett. Sikeres munkái után házat vásárolt a Párizs melletti Médanban. 1871-ben fogott hozzá a Rougon-Macquart ciklus elkészítéséhez, melyben egy család társadalmi és anyagi történetét igyekezett megírni, mely a második császárság korában élt. Hatalmas regényciklusának befejezése után újabb ciklust tervezett. Ellátogatott Lourdes-ba, Rómába – ahol regényeinek vatikáni “indexesítése” (tiltott könyvnek minősítése) ügyében hiába kért kihallgatást a pápától. Új ciklusának csak első darabjai jelentek meg (A három város: Lourdes – Róma – Párizs)
1898. január 13-án a Hajnal c. újság címlapján megjelent nyílt levélben (J’Accuse – Vádolom!) tiltakozott a köztársasági elnöknél a Dreyfus-per igazságtalan ítélete miatt. A hadsereg és a bíróság rágalmazásának vádjával nagy pénzbüntetésre ítélték. A felfüggesztett egyéves börtönbüntetéstől is tartania kellett, ezért két évre Londonba költözött.

1902. szeptember 29-én a váratlan hideg miatt befűttetett párizsi házába. Éjjel szén-monoxid-mérgezésben meghalt – vizsgálat indult gyilkosság miatt, de semmit nem tudtak megállapítani. A temetésen Anatole France búcsúztatta, és az írót “az emberiség lelkiismeretének” nevezte. Zola holttestét később átszállították a párizsi Panthéonba.

Wikipedia

Élete és munkássága itt

Zola halála: a tökéletes bűntény? itt

 

 

szept 28

Dr. Karátson Endre

Dr. Karátson Endre (André K., álneve: Székely Boldizsár) (Budapest, 1933. szeptember 28. –) író, kritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár.

Karátson Endre Budapesten született, az Idegen Nyelvek Főiskoláján tanult, majd Párizsba távozva a Sorbonne-on fejezte be tanulmányait. Kutatómunkát végzett, jelenleg a lille-i egyetem tanára. Írásai a Magyar Műhelyben és a hollandiai Mikes Kelemen Kör kiadványaiban jelentek meg, 1967-ben adta közre Lelkigyakorlat című elbeszéléskötetét. {438.} Mint irodalomtörténész a huszadik századi francia irodalommal, illetve a francia irodalom magyarországi hatásával foglalkozik. 1969-ben a párizsi egyetem kiadásában látott napvilágot Le symbolisme en Hongrie. L’influence de poétiques françaises sur la poésie hongroise dans le premier quart du XXe; siècle (A szimbolizmus Magyarországon. A francia költészet hatása a XX. század első negyedének magyar költészetére) című munkája, amely a francia szimbolista költészetnek a Nyugat nagy költőire gyakorolt hatását dolgozta fel. E terjedelmes monográfia hat költő: Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula és Szép Ernő költészetét mutatja be, elmélyült szövegelemző munkával világítva meg azokat a poétikai és stiláris tulajdonságaikat, amelyek a francia szimbolizmus hatásáról tanúskodnak. Különösen a Kosztolányiról írott fejezet szolgál új felismerésekkel, de maga az egész munka értékes eredményekkel gazdagítja a hazai Nyugat-kutatásokat. A modern magyar irodalom iránt megmutatkozó érdeklődés továbbra is fontos szerepet játszik a párizsi magyar tudós munkásságában. Elbeszélései példázatteremtő igényre és kísérletező hajlamra vallanak: Lelkigyakorlat című kötetében sorra tesz próbát a romantikus legenda (Zeneverseny), a tudatfolyam-ábrázolás (Abroszon innen, abroszon túl), az ironikus jellemtanulmány (Szakáts Attila önéletrajza), a szatirikus életkép (Kaleidoszkóp), a naplójegyzetekből és levélrészletekből épülő kisregény (Lelkigyakorlat a Chapmanon) és az ironikus homéroszi parafrázis (Télemakhosz utazása) lehetőségével. Történeteiben szerepet kap a líraiság és a fantasztikum, mesterei között megtalálható Kosztolányi, Michel Butor, Nathalie Sarraute és Jorge Luis Borges, akiről különben J. L. Borges és a nemzetekfeletti irodalom címmel érdekes tanulmányt közölt. Az argentin író munkásságának vonzásában alakult ki elbeszéléskötetének gondolati szerkezete: Karátson Endre novellái ismeretelméleti kísérletek és példázatok, amelyek azt kívánják igazolni, hogy a valóságot nem a tényekben, hanem a tények mögöttes világában lehet megragadni, s az ember valódi személyiségét minduntalan elfedik azok az arcok, amelyeket a külvilágnak mutat. Az ismeretelméleti dilemmákkal viaskodó párizsi magyar író Borges tanításai nyomán alakítja ki azt a meggyőződését, amely szerint “az elhalálozott istent az irodalmi képzelet helyettesíti, az irodalom az egyetlen metafizikai tevékenység a történelem- és vallásfilozófiák csődje korában”. Ez a meggyőződés fantasztikus, egyszersmind játékos írói világhoz vezet: Karátson Endre megteremti Székely Boldizsárt, az elbeszélőt, az ő nevével jegyzi novelláit, hogy azután Székely Boldizsár halála című írásában leszámoljon saját teremtményével. Székely Boldizsár alakja révén tulajdonképpen az irodalommal szemben érzett kételyét fejezi ki, a régi kérdést veti fel: mi a különbség az irodalom és az élet között, illetve: az élet mennyivel valóságosabb, mint az {439.} irodalom? Személyes hangú útirajzait és újabb elbeszéléseit Színhelyek (London 1980) címmel jelentette meg.

Forrás itt

Karátson Endre: Párbeszéd(Az elbeszélő önkénye című sorozatból) itt

 

 

 

szept 27

A balett- táncosnők festője

Edgar Degas (Párizs, 1834. július 19. – 1917. szeptember 27.) francia festőművész és szobrász.

Francia festő és szobrász. Amikor a Louvre-ban Velázquez egy képét másolta, ismerkedett meg Manet-val, aki bevezette őt az impresszionisták köreibe. Az irányzat más követőitől azonban egyrészt társadalmi hely- zete, ami jómódot biztosított neki, másrészt az különböztette meg, hogy nem érdekelte a természet.
Ennélfogva nem is foglalkoztatták a szabadban létrejövő fényhatások, ehelyett inkább embereket választott festői témájául, és korszerű művészi felfogását a legapróbb mozdulatok gondos kidolgozásában kamatoztat- ta. A múló pillanat megragadásának volt a nagymestere.
Legkedveltebb modelljei a balett- táncosnők voltak, akiket sok képen örökített meg. Ezenkívül még a kávéházak és a lóversenyek világa állt érdeklődésének homlokterében.

Balett

A tőzsdén

Fürdés után

 

Forrás itt

 

 

szept 25

Martin Heidegger

Martin Heidegger (Meßkirch, 1889. szeptember 26. – Freiburg im Breisgau, 1976. május 26.) német filozófus, a 20. századi német filozófia egyik legnagyobb hatású egzisztencialista képviselője. Szubjektív idealista, az egzisztencializmus egyik megalapítója. Egyaránt foglalkoztatta a filozófia, a teológia, a pszichológia és az irodalomtudomány. Műveiben sajátos nyelvezetet használt és új szóértelmezést alkotott meg. Gondolkodásának középpontjában a lét, a létező és a semmi problémája áll. Az emberi egzisztencia és a világ viszonyát az elidegenedés fogalmából kiindulva vizsgálta. Jelentős hatást gyakorolt a teológiára és az irodalomra.

Élete és munkássága

Dél-Németországban, a fekete-erdei Messkirchenben született, katolikus családban. Tanulmányait Konstanzban kezdte, majd Freiburg im Breisgauban folytatta: 1909 és 1911 között teológiát tanult, de érdeklődése inkább a filozófia irányába fordult. 1911-től egészen 1913-ig természettudományi és filozófiai tanulmányokat folytatott, amiből doktori címet is szerzett. Freiburgban Heidegger előbb Husserlt hallgatta, majd doktori fokozatának megszerzése után nála lett asszisztens. Akadémiai pályafutását az I. világháború kitörése megszakította: besorozták katonának, azonban egészségügyi problémák miatt két hónap múlva felmentették. 1916-ban habilitált John Duns Scotus kategória és jelentéstana című munkájával. Ebben egy, a skolasztikában tárgyalt problémát kívánt a „modern kutatás perspektívájába állítani”. A mű előszavában tanárának, a katolikus történész Henrich Finkének mondott köszönetet.
Még ebben az évben barátságot kötött Edmund Husserllel, akinek a Logikai vizsgálódások című műve nagyban befolyásolta filozófiáját: Husserl vezette be a fenomenológiába. Később azonban elvált érdeklődési területük. 1917-ben feleségül vette egyik tanítványát, Thea Elfride Petrit. 1918-ban újból behívták katonának. 6 hét frontszolgálat és kórházi tartózkodás után, 1915 tavaszától 1918 tavaszáig a freiburgi postaellenőrző állomáson dolgozott, majd 1918 tavaszától rövid berlini tartózkodás után Verdunnél szolgált egy időjárás-ellenőrző állomáson. A háború végén visszatért Freiburgba, ahol bejelentette a katolicizmustól való elfordulását (1919. január 9.). A következő években Husserl asszisztenseként dolgozott, azonban gondolkodásában radikális fordulat ment végbe, és Husserl fenomenológiáját kritika alá vetette.

Idézetek műveiből

A tudományok tulajdonképpeni mozgása saját alapfogalmaik többé-kevésbé radikális és tudatos revíziója. Egy tudomány szinvonalát az határozza meg, hogy mennyire képes saját alapfogalmait válságba hozni.


A lét értelmére irányuló kérdést fel kell tenni.


A kérdezés mint keresés igényli, hogy előre iránytszabjon neki az, amit keresünk. A lét értelmének tehát valamilyen módon már rendelkezésünkre kell állnia. Jeleztük: eleve létmegértésben vagyunk. Belőle nő ki a lét értelmére irányuló kifejezett kérdés és a lét-fogalom megragadására való törekvés. Nem tudjuk a “lét” mit jelent. De ha megkérdezzük: “mi a lét?” (was ist >>Sein<<!–?) már benne tartjuk magunkat az “ist” megértésében anélkül, hogy fogalmilag képesek lennénk rögzíteni, mit jelent. Még azt a horizontot sem ismerjük, amely felől értelmét megragadhatnánk és rögzíthetnénk. Ez az átlagos homály a létmegértés – faktum.


Alapvető vitákban nem tarthatjuk magunkat csak doxografikusan megragadható tézisekhez, hanem tárgyszerűen kell kezelnünk a problémákat, még akkor is, ha a törekvésünk nem megy túl a vulgáris értelmezés szintjén.


A létező, melynek a gond a léte, nemcsak faktuális bűnt vehet magára, hanem léte alap-okán ő maga bűnös…A bűnös formálisan egzisztenciális eszméjét tehát a következőképp határozzuk meg: alap-oka lenni egy olyan létnek, amelyet valamilyen Nem határoz meg – azaz valamilyen semmiség alap-okának lenni.

A lét magától értetődő fogalom. Használatos minden megismerésben, minden kijelentésben, a létezőhöz való minden viszonyulásban és minden magunkhoz-viszonyulásban, és ilyenkor a kifejezés “minden további nélkül” érthető. Mindenki megérti: “az égnek kék színe van”, “vidám vagyok” és az efféléket. Csakhogy épp ez az átlagos érthetőség bizonyítja az érthetetlenséget. Világosan megmutatja, hogy a létezőhöz, mint létezőhöz való minden viszonyulásban és minden hozzá viszonyuló létben a priori egy talány lappang. Az, hogy eleve létmegértésben élünk, és hogy ugyanakkor a lét értelme homályba burkolózik, igazolja a “lét” értelmére irányuló kérdés megismétlésének elvi szükségességét.”

Lét és idő

A művészet szűkebb értelemben az érzékekre és látszatokra vonatkozó együttes igent-mondás; igent-mondás arra, ami egyáltalán nem az „igazi világ”, vagy ahogyan Nietzsche röviden megfogalmazza: nem az „igazság”.


A művészi: teremtés és formálás. Ha ez teljesen áthatja a metafizikai tevékenységet, akkor egyúttal minden tett és filozófiai gondolkodás is általa határozódik meg. A filozófia fogalmát nem azoknak erkölcsoktatóknak kell behatárolni, akik ezzel a világgal szemben – amely semmit sem ér – egy értékesebb másikat állítottak. Ahogyan Nietzsche legkorábbi példájában Schopenhauer megjelent: az ellenfilozófusnak, az ellenmozgást végző filozófusnak, a ”művész-filozófusnak” kell meghatározni ezt a fogalmat.

A hatalom akarása mint művészet (II. rész 1. fejezet)

Íme itt van Van Gogh festménye: egy pár otromba parasztcipő… a kép voltaképpen nem ábrázol semmit. Mégis van itt valami, amitől az ember rögtön úgy érzi, mintha egy késő őszi este, mikor kihunyófélben a tűz, aminél a krumpli sült, s a napi munkától fáradtan, vállán a kapával, saját maga ballagna hazafelé.


Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi? Ez a kérdés… Mindenkit megérint egyszer, talán többször is a kérdés rejtett ereje, anélkül, hogy igazán tudatosulna, mi megy végbe benne. Például a mélységes elkeseredés pillanatában, amikor súlya vész a dolgoknak és elhomályosulnak a jelentések. Talán csak egyszer kondul meg ez a kérdés, tompán mint egyszeri harangütés, belecsendül a létezésbe, hogy aztán lassanként újból elnémuljon. Jelen van e kérdés a szív kitörő örömében, amikor átszellemülten ragyognak a dolgok, mintha először vennének körül, úgyhogy könnyebbnek tünik azt gondolni, hogy nincsenek, mint megérteni, hogy vannak és úgy vannak ahogyan vannak. Ez a kérdés lepi meg az embert unalmában, amikor egyaránt távol vagyunk a kétségbeeséstől és az örömtől, amikor azonban a létezők konok mindennapiságból oly sivárság árad, hogy azzal sem törődünk már, hogy egyáltalán van-e létező vagy nincs, amiben azonban rendkívül fontos formában ugyan de újra csak az a kérdés csendül meg: “Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?

Bevezetés a metafizikába

Forrás itt

 

 

szept 18

Traianus császár

Imperator Caesar Nerva Traianus Augustus, általánosan elterjedt néven Traianus császár, született Marcus Ulpius Traianus (egyes átírások szerint Trajanus), (53. szeptember 18. – 117. augusztus 8.) a Római Birodalom császára 98-tól haláláig.

Az alimentatio alkalmazása, a népességfogyás megállítása

Traianus belpolitikájában legfontosabb feladatának tekintette Italia népességfogyási és gazdasági hanyatlásának megállítását. Ehhez egyik gazdasági eszközét a Domitianus által kezdeményezett és Nerva által megszervezett alimentatio rendszerének továbbfejlesztését és széles körű alkalmazását. Az alimentatio ellátási díj volt. A rendszer értelmében a gazdaságilag nehéz helyzetbe került kisbirtokosok a császári kincstártól birtokuk értékének 1/12-ed részének mértékéig kedvező kamatozásra (évi 5%) kölcsönt kaphattak. A tőkét a kincstárnak, de a kamatokat a területileg illetékes municipium tanácsának kellett visszafizetni. A városoknak a kamatokat árva gyermekek taníttatására és eltartására kellett fordítaniuk. Egy fiú 16, egy lány 12 sestercius ellátási díjat kapott. Az alimentatio tőkéjét később más eszközökkel is növelték. Az árvákat az akkor először megszervezett árvaházakban vagy családoknál helyezték el. A tehetséges fiatalok taníttatásáról a városok külön kötelesek voltak gondoskodni. Ezzel a rendszerrel, amit erőteljesen propagáltak, népjóléti célokat és a kisbirtokos parasztok megsegítését akarta elérni Traianus.
Ezt a rendszert egészítette ki az elrendelt kivándorlási tilalom és az a rendelkezés, mely szerint a provinciákból a szenátusba kinevezetteket kötelezte vagyonuk egyharmadának értékéig itáliai földek vásárlására. Ez az intézkedés a földárak emelkedését okozta, de a nagybirtokok növekedésével a kisbirtokosság hanyatlását eredményezte.

Uralkodásának értékelése

A hadviselések közötti időben hatékony civil uralkodó volt. Kitartott az alkotmányos kormányzás mellett, elismerte és megerősítette a szenátus kiváltságait. A mindig elsőrendűen fontos gabonaszállítást biztosította, kiterjesztette az ingyenes gabona juttatást a korábbinál több rászorulóra. A császárnak juttatandó kötelezőnek tekintett ajándékozást megszüntette, könnyített a tartományokra nehezedő adóterheken. Kifejlesztette az alimenta intézményét, ami a szegény gyerekek támogatását szolgálta. Nagy gondot fordított a tartományok kormányzóinak kiválasztására. Ellentmondásos volt a viszonya a keresztényekkel, ami az ifjabb Pliniussal folytatott fennmaradt levelezéséből is kitűnik, határozottsága keveredett a túlzó szigorúsággal fellépő intézkedésekkel szemben, amiből érzékelhető, hogy csillapítani igyekezett a kedélyeket, a Birodalom belső békéjét kívánta biztosítani.

Bővebben itt

szept 17

ZSUZSÁNNA FÜRDŐJE

Alfred de Vigny (Loches (Indre-et-Loire), 1797. március 27. – Párizs, 1863. szeptember 17. ) francia romantikus költő, író, drámaíró, műfordító, katonatiszt, a Francia Akadémia tagja. A Becsületrend tiszti fokozatát adományozták a költőnek.

Élete

Arisztokrata katonacsaládból származott. Édesapja, a Hétéves háború veteránja, már idős volt, amikor Alfred megszületett. A házaspár négy gyermeke közül ő maradt csak életben. Két éves korában Párizsba költöztek. Rendkívül gondos nevelésben részesítette édesanyja, aki ismerte Jean-Jacques Rousseau műveit. Az Emil, vagy a nevelésről című Rousseau műben leírtak alapján foglalkoztak vele (jeges fürdő, száraz diéta, testgyakorlás, vívás, lövészet, matematika, zene, rajz és festés). A Bonaparte gimnáziumba járt, ahol lelkiismeretesen, de kedvetlenül készült az École Polytechnique felvételi vizsgájára.
1814. július 6-án a Királyi Testőrgárda hadnagya lett. Az Elba szigetéről visszatért Napóleon elől menekülő XVIII. Lajost kísérő testőrség tagja volt. Katonáskodása idején már verseket írt. 1822-ben a Le Conservateur Littéraire (Az irodalom védelmében), Victor Hugo és fivérei által alapított irodalmi lap közölte első versét (Bál) és Byronról írt tanulmányát. Eljárt Charles Nodier irodalmi összejöveteleire, Hugo esküvőjén tanúként volt jelen. A laktanya egyhangú életére ráunt, 1827-ben végleg elhagyta a katonai pályát és az írásnak szentelte minden idejét. Feleségével, a jómódú angol származású Lydia Benburyvel Párizsban telepedett le. A Poèmes antiques et modernes verseskötete után jelent meg a Cinq-Mars, az első igazi francia történelmi regény. Vonzotta a romantikus színház,Shakespeare Othellóját lefordította verses formában. Viharos szerelmi kapcsolat fűzte a korszak egyik leghíresebb színésznőjéhez, Marie Dorvalhoz. Két drámát is írt a színésznőnek, a Chatterton nagy sikert hozott a szerzőnek és Marie Dorvalnak is.
1837-ben szakított Marie-val, édesanyja meghalt, összetűzött költő- és íróbarátaival. Hirtelen elhallgatott, nem publikált, csak önmagának írt, elkezdte remete életét. 1845-ben hatszori sikertelen próbálkozás után lehetett csak a Francia Akadémia tagja. Odaadóan ápolta a szinte teljesen vak feleségét. 1863-ban gyomorrákban halt meg.

Wikipedia

ZSUZSÁNNA FÜRDŐJE

Egy tiszta kis patak, platánfa áll felette,
mely árnyát a sötét habokra rávetette.
Lomhán, merengve jő s az erdő mélyiben
a forró ég elől rejtőzve megpihen,
reátámaszkodik egy kedvelt csitri lányra
és hívja édesen kíséretét Zsuzsánna,
a Júda lányait, rubéni, gádi fajt,
a fürdőnél ezek fogják szolgálni majd.
Már mind figyelve áll, vetélkedésre készen,
hogy buzgón ékszerét leszedni egy se késsen;
egyik a tiarát, hol csillog a zafir
s aranyfény tündököl, mit készített Ofir;
másik pedig haján, mely csupa drága illat,
lebontja fátyolát, remeg azon a csillag,
a ringó gyöngyöket fülén és gyöngysorát,
melyet a homlokán finom szalag fon át;
az ámbraillatot, mely színaranyban ingott,
szalagos füstölőt, nyakáról a rubintot.
Másik megoldja már kicsiny koturnusát,
szőnyegre fekteti a talp finom husát,
vizet merít előbb, s lemossa még a lábat,
melyről a szantal- és a rózsaillat árad.
S amíg Zsuzsánna most, oly lassan nézve szét,
lehúzza gyűrüit, legdrágább ékszerét,
leoldva melliről zsinórok, cifra pántok,
a jácintkék köpeny, mit fürge kéz lehántott
s a tiszta vászoning, mint liliom, fehér,
lehull, s redőzete szűz lábaihoz ér.
De szép volt, ó de szép! Futó kis pírja támadt,
rezgett fehér szinén áttetsző homlokának.
A fák közt, hol a nap elveszti délhevét,
a megszokott szem is még sérti szégyenét.
Sötét rabnőre dől végül, hogy az kisérje,
mint híg kristályba száll elefántcsont fehérje,
úgy éri teste most a fénylő vizen át
a tiszta, hűs patak aranyló talaját.

Vas István

Idézetek aforizmáiból

A világ története nem egyéb, csak a hatalom harca a közvélemény ellen. Amikor a hatalom követi a közvéleményt, erős; amikor szembeszáll vele, elbukik.
Az állam a felfegyverzett törvény.
A valóban szabad polgár az az ember, akinek sem léte, sem jövedelme nem függ a kormánytól.
A köztudat mindennek bírája. Az összegyűlt népben hatalom rejlik. A tudatlan közönség felér a lángésszel. Vajon miért? Mert a lángész megsejti a köztudat titkát.
Az a kormány a legkevésbé rossz, amely a legkevesebbet mutatkozik, a legkevésbé érezhető és a legkevesebb pénzünkbe kerül.
A nép embere vagy beletörődik sorsába, vagy fellázad ellene: nincs más választása.
Az ész minden vakbuzgóság szemében szálka.
Jó és üdvös dolog semmiben sem reménykedni. A remény a legnagyobb esztelenségünk. Ha jól megértjük ezt, minden kedvező esemény kellemes meglepetés.
Minden bűn és vétek gyengeségből ered.
A nyugodt kétségbeesés, amely nem háborog a dühtől, és nem átkozza az eget, maga a bölcsesség.
A gyáva állatok csordában járnak. Az oroszlán egyedül jár a sivatagban.

 

 

szept 16

Erdély Széchenyije

Mikó Imre (Zabola, 1805. szeptember 4. – Kolozsvár, 1876. szeptember 16.) erdélyi magyar államférfi, művelődés- és gazdaságpolitikus, történész. A 19. századi Erdély politikai életének haladó szemléletű, meghatározó alakja, két ízben (1848, 1860–1861) Erdély főkormányzója, 1867 és 1870 között Magyarország közmunka- és közlekedésügyi minisztere volt. A közművelődés és közélet terén fáradhatatlanul munkálkodott hazája gazdasági, kulturális és tudományos felemelkedésén, kiérdemelve ezzel az „Erdély Széchenyije” megtisztelő jelzőt.

Az erdélyi közművelődés szolgálatában

A megszállt Erdélyben Mikó Imrének újabb lelki megpróbáltatásokkal kellett szembenéznie. A családi tragédia és a szabadságharc bukása felett érzett személyes fájdalom mellett egyfelől a kolozsváriak továbbra is árulónak tekintették a város előző évi feladása miatt, másfelől az erdélyi főkormányszék is felelősségre vonta 1848-as szerepvállalásáért. A vizsgálat éveken át tartott, közben birtokát lefoglalták. Ebben az időszakban tanult meg esztergálni, és kísérletezett a fényképezéssel is. Végül hivatalosan nem fogták perbe, jószágait is visszakapta, és kincstárnoki tisztségére tekintettel nyugdíjban részesült.[19]
Mikó visszatért ugyan a közéletbe, de a Bach-korszak passzív ellenállási mozgalmához csatlakozva a közvetlen politizálás helyett a társadalom, gazdaság, kultúra, oktatásügy és tudományosság területén munkálkodott. Tetterejét és szervezőkészségét az erdélyi közművelődés szolgálatába állította, az 1850-es években vetette meg egy sor, Erdély kulturális életét hosszú évtizedekre meghatározó intézmény és egyesület alapjait. Nevéhez fűződik többek között az Erdélyi Gazdasági Egyesület (1854) és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (1859) megszervezése, Erdély református kollégiumainak anyagi támogatása, a sepsiszentgyörgyi református kollégium megalapítása, valamint az erdélyi történetírás és tudományosság fórumainak megteremtése. (Közművelődési-tudományos tevékenységének eredményeit a Munkássága fejezet részletezi.) Mivel a gazdasági haladáshoz nélkülözhetetlennek tartotta a vasúti hálózat kiépítését, a kolozsvári vasúttársaság elnökeként próbálta elérni a bécsi kormány jóváhagyását terveire. A Bach-korszakban azonban ezen a téren nem tudott gyakorlati eredményt elérni

Bővebben itt

Gondolatai

„… amint lelkünk szabad, szellemünk szárnya le nem köthető, amint tanodáinkban minden kődarab mienk, tanítóink minden falat kenyere a mi saját buzgóságunk földében termett: úgy nevelésünknek és tanításunknak szabadnak kell lenni, kebelbeli ügyünknek maradni mindenha!”

„Meg vagyok győződve, hogy mostanság a magyar nemzetnek két legfőképpen hasznos, munkás osztálya van: az egyik mely irodalmát, másik mely földét műveli. Amazok által szellemileg, ezek által anyagilag erősödik és áll lábra ismét a megtántorodott nemzet.”

„A színházak pedig a közmíveltség terjedésének legsikeresb eszközei; de céljuknak csak úgy felelnek meg, ha létök szilárd alapokon nyugszik, melyek nem egyebek, mint az érdekelt nemzet azok iránti erős és mély rokonszenve, s emellett elegendő tőke-alap.”

„Ha múzeumunk lesz: a tehetséges ifjú, a lelkész, a tanár, a hírlapíró, az irodalom férfia, a tudomány és művészet valamennyi barátja és mívelője lelend magának forrást, honnan ismereteit gyarapítsa, eszközöket, mik által tehetségeit kifejtse, tért, hol magát kitüntesse.”

„Én természetesnek sőt szükségképpeni dolognak tartom, hogy Erdély történetét erdélyiek írják meg, ők fáradjanak legkivált az adatok öszszegyűjtésében.”

szept 15

Szervátiusz Jenő

Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903. július 4. – Budapest, 1983. szeptember 15.) szobrászművész.

Esetében igaz a nomen est omen mondás: latin eredetű neve szolgálattevőt jelent, s a magyarságnak, a művészetnek tett szolgálat végigkísérte egész életét. Kolozsvárott látta meg a napvilágot bognár családban, egy ideig ő is kerékgyártóként kereste kenyerét. Első, 21 évesen fából faragott szobrát ösztöndíjjal jutalmazták, előbb egy helyi szobrásznál tanulhatott, majd kijutott a párizsi École Libre esti tanfolyamára. A francia fővárosban sokféle hatás érte, az ókori művészet mellett a modern izmusokra – futurizmus, kubizmus, expresszionizmus, szürrealizmus – is rácsodálkozhatott. Az ösztönös, népies indítékú fafaragóművész leleménye, találékonysága így tudatos elemekkel társult, s egyre határozottabb irányba bontakozott ki tehetsége.
1927-ben édesanyja betegsége miatt kellett hazatérnie Kolozsvárra, ahol két évig a Belle Arte Művészeti Iskolában folytatta tanulmányait. Első alkalommal 1929-ben a bukaresti szalon tavaszi tárlatán állított ki, Barátom című szobra kitüntetést kapott. Szervátiusz négy évvel később rendezte első önálló tárlatát Kolozsvárott, s elindította szabadiskoláját, Budapesten 1937-ben mutatkozott be.
Az 1930-as évek végén érdeklődése a népi témák, az erdélyi falvak világa felé fordult, bejárta Erdélyt, élt és dolgozott Nagybányán, Gyergyószentmiklóson, Csíkménaságon és Csíksomlyón. 1941 és 1943 között a csíksomlyói Kalot népfőiskola szobrászati tanfolyamát vezette, majd az angol hadifogságból hazatérve 1949-től 1965-ös nyugdíjazásáig a kolozsvári képzőművészeti főiskola tanára volt.
Pályafutása a kommunista párt hatalomra kerülése után megbicsaklott, rövid időre még kedvenc anyagától, a fától is eltávolodott, de hamarosan ráébredt, hogy nem térhet el az egyszer már megtalált plasztikai nyelvezetétől. A kisebbségi művész számára különösen nehéz ötvenes évek után, a diktatúra szorításának átmeneti enyhülése idején helyzete könnyebb lett: 1964-ben Bukarestben gyűjteményes kiállítása volt, érdemes művész címet és állami díjat kapott. Élete utolsó éveit Magyarországon töltötte, 1983. szeptember 15-én, 81. évében Budapesten hunyt el.
Műveinek száma ezernél többre tehető, szobrai mindenkihez szólnak: a városi értelmiség és a székely parasztember egyaránt megérti mondanivalójukat. Monumentális kőszobrai közül kiemelkedik a fiával, Szervátiusz Tiborral együtt faragott Tamási Áron-síremlék, mely Farkaslakán látható, s a Pápán felállított Jókai-emlékkő. Cantata Profana című fa domborművét Bartók Béla zeneműve ihlette. Az emberi alakokról mintázott szobrok mindegyike a mély fájdalom kifejezőjévé vált, Szervátiusz Jenő maga így vallott erről: “Végig kellene böngészni szobraimat, s az elsőtől az utolsóig sok szenvedést lehet találni bennük. Az mentette át életemet a sok szenvedésen, hogy dolgoztam és dolgoztam (…) – mentül jobban rúgtak, annál többet dolgoztam.”
Szervátiusz Jenő múzeumát 1996-ban avatták fel a kolozsvári Szent Mihály plébánia udvarán, 2003-ban posztumusz Magyar Örökség-díjjal tüntették ki. Fia, a Kossuth-díjas szobrász Szervátiusz Tibor édesapja születésének 100. évfordulója alkalmából hozta létre a Szervátiusz Alapítványt és a Szervátiusz Jenő-díjat, amelyet minden évben egy, a nemzeti kultúráért elkötelezett képzőművésznek ítélnek oda.

Forrás itt

Két alkotása

Síremléke

szept 14

Simonyi Imre

Ameddig élek

ne gondolkodjatok helyettem -

ameddig élek

hagyjatok szabadon tévednem.

Simonyi Imre (Simonyifalva , 1920. szeptember 14. – Gyula, 1994. február 10.), József Attila-díjas (1974) költő

 

Három őszi strófa

1

A tűnő lánynak léptei nyomán

a járdák immár más irányba futnak –

S a pont, ahol most vagyon állomásod,

kívül esik az Isten tenyerén…

2

A lélek, mely darvak módjára szállott:

csapatja vesztvén darvadoz ma már –

S a kedv helyén – hol lombosodva zengett –

levél zörög, akasztva pókfonálon…

3

És jő a szél fösvény fuvalma végül –

hoz távoli zenéket (citerák

s vén bőgők lakodalmas hangjait).

– S viszi emlékét, s illatát a lánynak…

Forrás itt:

Ember Gedeon alias Simonyi Imre itt

Régebbi bejegyzések «