feb 23

Fazekas Mihály költő

Fazekas Mihály (Debrecen, 1766. január 6. – Debrecen, 1828. február 23.) költő.

Fazekas Mihály neve általában főművét, a Lúdas Matyit idézi fel az olvasók tudatában. Kétségtelen, hogy ezzel a nevezetes elbeszélő költeménnyel írta be nevét irodalomtörténetünkbe, és ez az a műve, amelyet az iskolába járt emberek ismerni szoktak. De Fazekas Mihály valójában több, mint a Lúdas Matyi költője. Annak a Debrecenben kivirágzó irodalmi kultúrának, amely a felvilágosodásból vezetett a romantika felé, Csokonai után ő a legjelentékenyebb alakja, és még a hazai tudománytörténetet sem lehet úgy elmondani, hogy kimaradjon belőle Fazekas Mihály, a botanika tudósa, a hazai növénytan tudományának egyik fontos előfutára. De ha történetesen nem ő írja a Lúdas Matyit, és Diószegi Sámuellal nem ő írja meg a Füvészkönyvet, nem nagyszámú versével mégis fontos alakja volna a XIX. század első negyede hazai költészetének, akit egyben-másban a romantika, majd Petőfi népiessége elindítójának is tekinthetünk. Nem volt hivatásos költő, a költészetet kulturált emberhez illő passziónak tartotta. Felnőttélete első felében katona, második felében városi közéleti férfi és természettudós. Ez az élet hatvankét évig tartott: 1766-tól 1828-ig. Ősei vagyontalan katona-nemesek voltak, de a közvetlen elődök már debreceni iparos-polgárok. Apja gyógykovács volt, tehát félig iparos, félig fogorvos. Ő maga a híres debreceni Kollégium növendéke. Ámbár irodalom iránt is, természettudomány iránt is korán kezd érdeklődni, mégsem jó tanuló. Hamar izgatni kezdi a kalandos katonaélet. Tizenhat éves fővel felcsap huszárnak. Nem volt nemesúr, hogy azonnal tiszt legyen belőle. Előbb közlegény, azután sokáig altiszt. De hétévi szolgálat után hadnagy, azután főhadnagy. Végigjárja a Habsburgok háborúinak csatatereit, az egyik ujját is elveszti egy ütközetben. Az első években lelkesedik ezért a kalandos életért, és formás csatadalokat is ír. De mennél magasabb a rangja, annál tisztábban lát. Meggyűlöli a háborúzást, szinte pacifista lesz. A francia forradalom seregei ellen harcolva már egyre inkább az ellenfelekkel érez együtt. A császárhű lovastisztből republikánus felvilágosodott lesz. Világképe egyre tágabb. Közben két borúsan végződő szerelem keseríti az életét. Romániában táborozván beleszeret egy moldvai parasztlányba, Ruszándába. A boldogan induló szerelmet szétzilálja a történelem: a katonákat áthelyezik, búcsúzni kell mindörökre Ruszándától. Azután Franciaországban éri el a nagy szerelem: Ámeli. Ez sem tart sokáig, menni kell tovább. Ettől az emléktől azonban sohase szabadul. Állítólag Ámeli emléke tartja vissza a nősüléstől. Élete keserű agglegénységben telik majd el. De Ruszánda, majd Ámeli emléke finom hangú szerelmes költővé teszi. Nincs meg benne Csokonai csapongó színessége, érzelemgazdagsága, de szerelmi bánata komorabb, mélyebb.

Bővebben itt

Óh Isten! áldd meg foglalatosságom,
Melyben szent tetszésed által nem hágom;
Vezéreld hozzád vágyó lelkemet,
Hogy tőled várjam nyereségemet;
Azt tartván hasznos vevésnek, adásnak,
Melyben nem csaltam s kárt nem tettem másnak,
Melyért szent orcádnak ítélete
Előtt nem bánt lelkem esmérete.

feb 21

Egy embernek egyféle rangja van csak, a jelleme

Márai Sándor (Kassa, 1900. április 11. – San Diego, Kalifornia, 1989. február 21.) magyar író, költő, újságíró.

Sem életében, sem halála óta senki se vitatta, hogy a mi évszázadunk magyar irodalmának egyik legjelentékenyebb alakja. Akik nem kedvelték – és sokan nem kedvelték jobbról is, balról is -, azok is elismerték művészi értékét, gondolatgazdagságát, műveinek hatását az olvasók sokaságára. Amikor a harmincas évek elején máris sikeres regényíróként foglalja el helyét az irodalmi életben és az újságírásban, a fasizmus felé tartó, majd hamarosan rohanó országban a különböző árnyalatú jobboldaliak felettébb idegenkednek egyértelmű liberalizmusa, demokratizmusa miatt, vagyis az adott körülmények közt harcos baloldali ellenzékiségétől. Idegenkednek, olykor háborognak is, de olvassák, gyönyörködnek benne (szándékuk ellenére), vitatkoznak is vele, főleg publicisztikájával. Mert mindig érdekes, amit ír, mert stílusa elegánsan magas színvonalú írásművészet. Mert felizgatja azokat is, akik egyetértenek vele, azokat is, akik politikailag egyenest ellenségüknek tartják. Azután másfél évtizeddel később a szocializmus felé induló, majd az ábrándos szocializmus elképzeléseit hamarosan felváltó, az eszményt önkényuralommá torzító “marxista-leninista ideológia” és a “szocialista realizmusnak” elnevezett irodalmi kényszermunka évtizedeiben a hivatalos kultúrpolitika ugyanazt a Márait ugyanazokért a stilisztikai-politikai tulajdonságai miatt jobboldali “polgári csökevény”-nek láttatná, de közben ugyanúgy elismeri művészi értékét, sőt még szándékainak humanizmusát is. Amikor pedig 1948-ban tudomásul veszi a politikai és főleg a kultúrpolitikai fordulatot, amely megfosztja attól a légkörtől “amely nélkül – saját, élőszóval, illetékes államférfiak előtt elmondott szavaival – nem érdemes élni”, és önkéntes száműzetésbe megy… akkor ugyan nem beszélnek és nem írnak róla, de rosszakat se mondanak. Külföldön kelt és megjelent könyveit ugyan csak illegálisan hozzák haza az odakintjárók, de ezek békésen hazatérnek a kofferekben, terjednek az olvasók között, az irodalom értői magánkörökben beszélnek róluk, anélkül, hogy bárkit megvádoltak volna Márai-könyv olvasása miatt. Mert azért a legilletékesebb irodalmi üldözők is tisztelik, és igyekeznek maguk is olvasni új könyveit. Majd egyszerre már kezdik hazahívni. Az egyre lágyulóbb diktatúrának egyenest jól jönne kibékülni Máraival. Hiszen Zilahy, a másik tisztelt emigráns már békül, olykor már hazalátogat, majd úgy dönt, hogy haza is költözik. Az már történelmi és irodalomtörténeti végzet, hogy hazakészülődés közben hal meg. Márai azonban él, és a maga előkelő modorában, választékos nyelvezetével csökönyösen ellenáll. Nem harcias szellem ő, de nem is békülékeny, hanem konok, aki törhetetlenül hűséges eszményeihez. Így él, egyre magányosabb lélekkel a messze idegenben, egyre magányosabban a múló évek terhével. Már elérkezett a 89-ik életévhez, közeledik a 90. Elege van mindenből, nincs további tartalma számára a létnek. Annak idején elment, mert nem volt már itthon, amiért érdemes élni. Most már sehol a világban nem észlelt olyasmit, ami miatt érdemes élni. Ilyenkor okosabb önként menni. Egy biztos kézzel tartott pisztoly egyetlen lövésével be lehet fejezni. Ezzel a fölényes gesztussal lépett át a nyilvánvaló, a megjósolható halhatatlanságba. Azóta itthon megint a legolvasottabb íróink közé tartozik.

Hogy ki volt és milyen volt? Erre a kérdésre minden olvasónak az egész életmű adhat igen pontos feleletet. Röviden összefoglalva néhány bekezdéssel lehet jelezni az életutat, és néhány címmel az életmű fő állomásait.

Róla minden itt

Egy idézet tőle:

A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes. A világ egyre jobban hasonlít egyfajta Woolworths-áruházra, ahol egy hatosért megkapni mindent, silány kivitelben, ami az élvező hajlamú tömegek napi vágyait gyorsan, olcsón és krajcáros minőségben kielégítheti. Ennek a tömegkielégülésnek veszélyei már mutatkoznak, az élet és a szellem minden területén. Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek egy kultúra közterein és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot és árucserét bonyolítanak le. Te válogass. Ne finnyásan és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül. Nem lehetsz elég igényes erkölcsiekben, szellemiekben. Nem mondhatod elég következetesen: ez nemes, ez talmi, ez érték, ez vacak. Ez a dolgod, ha ember vagy, s meg akarod tartani ezt a rangot.

 

 

 

feb 16

Octave Mirbeau

Octave Mirbeau (Trévières, 1848. február 16. – Párizs, 1917. február 16.) francia újságíró, műkritikus, pamfletszerző, regény- és drámaíró.

Élete

Azon kevesek egyike, aki egyszerre volt Európa-szerte híres és népszerű szerző, illetve az irodalmi és művészeti avantgárd megbecsült alakja. Kezdetben a bonapartisták szolgálatában állt újságíró, aki az irodalmi
tevékenységét négerként kezdte, vagyis mások neve alatt jelentek meg az általa írt szövegek. Saját neve alatt csak az 1884-1885-ös, egy, az életében bekövetkező fordulat után jelentek meg írásai. E pillanattól
kezdve a számára fontos erkölcsi és esztétikai értékek mellett állt ki. Anarchistaként és lelkes Dreyfus-pártiként az olyan elkötelezett értelmiségi típusát testesítette meg, aki aktívan részt vállal a köz ügyeiben, de
mindezt pártoktól függetlenül teszi, akinek az a feladata, hogy tisztán lásson, és hogy ráirányítsa az emberek figyelmét mindazon dolgokra, amelyekkel nem szívesen néznek szembe. Műkritikusként a szívének kedves alkotókért harcolt : védelmébe vette Auguste Rodint, Claude Monet-t, Camille Pissarrót, Félix Vallottont és Pierre Bonnard-t, felfedezte Vincent van Goghot, Camille Claudelt, Aristide Maillolt és Maurice Utrillót.

Regényei

Georges Jeanniot, Le Calvaire (1901)

Tíz, másvalaki nevén írt és megjelent regénye után karrierjének első állomását a Kálvária (Le Calvaire, 1886) című könyve jelentette. A regényírás egyúttal egy olyan pusztító szenvedély alóli megszabadulást is jelentette számára, amelyet egy kevéssé erkölcsös hölgy, Judith iránt érzett, és akit a regényben Juliette-nek nevezett el. 1888-ban jelent meg a Jules abbé (L’Abbé Jules), egy olyan regény, amely egyszerre tanúskodik Dosztojevszkij hatásáról és előlegezi meg a freudi tanokat. A regény Jules abbé mellett színre vitt még egy megragadó alakot, Pamphile abbét. A Sébastien Roch-ban (1890) egy másik traumával számolt le: a vannes-i jezsuita kollégiumban eltöltött gyermekévekkel és az ott elszenvedett erőszakkal – egy olyan tabut hág át, amelyről még ma sem lehet beszélni: gyerekek, akiket papok erőszakoltak meg. Az 1890-es évek elején súlyos egzisztenciális és művészi válságot élt meg, ennek ellenére folytatásban megjelentetett egy regényt, amely az egzisztencializmust előlegezi, s amelynek középpontjában a művész tragédiája áll. Az égben (Dans le ciel) főszereplője egy festő, akit Vincent van Gogh alakja inspirált. A Dreyfus-ügy másnapján (az ügy csak tovább erősítette pesszimizmusát) két olyan regényt publikált, amelyeket a hagyományosan gondolkodók erkölcstelennek ítéltek, ám amelyek szerte a világon hatalmas sikert arattak (mintegy harminc nyelvre fordították le őket): a Kínok kertje (Le Jardin des supplices, 1899) és az Egy szobalány naplója (Le Journal d’une femme de chambre, 1900). Ezek a szövegek megkérdőjelezik a hagyományos regény formáit, a szerző kollázs-technikát alkalmaz, áthágja a valószerűség és az illendőség kódjait. A realista regény szabályainak áthágása történik meg két utolsó narratív művében is. A 628-E8-asban (La 628-E8, 1907) és a Dingo-ban (1913) a szerző fantáziája szabadon szárnyal, hátat fordít a tradicionális regényszereplőknek és saját magát mint írót viszi színre (az önéletírás egyfajta modern változatát, az önfikciót előlegezve meg), a regények főhősei pedig nem mások mint az autója (628-E8) és a kutyája (Dingo). A művek áthágják a cselekményvezetés és a kompozíció szabályait, az elbeszélő csak saját fantáziájának működését követi. A realista illúzió megteremtése helyett a hangsúly a karikatúrán és a túlzásokon van, ezáltal a regények a realista regénytradíció helyett az azt megelőző századok regényeinek szabadságához találnak vissza, (François Rabelais-tól Laurence Sterne-ig, Cervantes-től Diderot-ig), miközben bizonyos huszadik századi tendenciákat előlegeznek meg.

Forrás itt

Ambrus, Zoltan, “Mirbeau”, Nyugat, 1917 itt

 

 

 

feb 13

Jakab Elek történész, művelődéstörténész, levéltáros, jogász

Jakab Elek (Szentgerice, 1820. február 13. – Budapest, 1897. július 22.) történész, művelődéstörténész, levéltáros, jogász, a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1870), majd rendes (1889) tagja. Életművét levéltári kutatásai alapján végzett, Erdély újkori történetére és művelődéstörténetére vonatkozó munkái teszik mindmáig jelentőssé.

Munkássága

„Hízelgő és önérdekből a történet igazságát elfedő vagy ferdítő történetírónál a földnek nyomorultabb lénye, a társadalmi romlottságnak veszélyesebb előmozdítója nincs. Én ezt tenni éppúgy irtózom, mint nem szégyellem megvallani, hogy tévedtem, ha róla meggyőznek.”

Nagyszebeni hivatalnokévei alatt kezdett átfogó levéltári kutatásokba, melynek során feltárta a Szász Nemzeti és Szeben Vármegyei Levéltár, valamint a Bruckenthal Múzeum és Könyvtár anyagát. Történeti kutatásai homlokterében az Erdélyi Fejedelemség és Erdély 16–19. századi köz- és eseménytörténete állt, de levéltári kutatásai és tudományos érdeklődése kiterjedt Kolozsvár és Udvarhely vármegye helytörténetére, továbbá az 1848–1849-es szabadságharc erdélyi eseménytörténetére is. Behatóan foglalkozott művelődéstörténeti kérdésekkel, 16–18. századi kéziratos énekeskönyvekkel, a kalendáriumirodalommal és az erdélyi sajtó történetével. 1855 után Mikó Imrével együtt szerkesztette az Erdélyi Történelmi Adatok című sorozat első három kötetét. Levéltárosként főleg az egyes – állami, törvényhatósági, magánkézben lévő stb. – levéltárak szervezeti kérdései foglalkoztatták, de nevéhez fűződik a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárának 1875 utáni szakszerű rendezése is. Kolozsvári diákévei alatt Szentiváni Mihály buzdítására verseket írt, hazafias ódái a Remény című ifjúsági lapban jelentek meg, de csakhamar felhagyott a költészettel. 1848. június–augusztus között az Erdélyi Híradó szerkesztője volt, az 1850-es évektől pedig rendkívül sokrétű publicisztikai tevékenységet folytatott, a Kolozsvári Hetilap, a Magyar Polgár, a Vasárnapi Ujság, az Ország-Világ, az Ellenőr, a Pesti Hírlap, a Pesti Napló, A Hon, a Századok, a Néptanítók Lapja stb. folyóiratok hasábjain jelentek meg közleményei – gyakran Agricola, Székely, Vadormi stb. álnéven – Erdély történelméről, műveltségi és oktatásügyi viszonyairól, valamint közigazgatási, közgazdasági és mezőgazdasági kérdésekről. További folyóiratokban – többek között a Keresztény Magvetőben – számos életrajzot közölt Erdély és az Erdélyi Unitárius Egyház nagyjairól (pl. Dávid Ferenc, Enyedi György, Aranyosrákosi Székely Sándor, Kriza János). Írásaiban természetjogi érvekkel állt ki a feudális előjogok ellen, és az amerikai alkotmány példájára hivatkozott. Oláhügy című sorozatában kifejtette, hogy be kell vezetni a közteherviselést és a személyi szabadság elvét:

„az embernek veleszületett jogainál fogva is, de a társasélet legelső feltétele nyomán is személyileg szabadnak kell lennie.”

Forrás itt

feb 10

Batthyány Lajos születésnapja

Batthyány Lajos (Pozsony, 1807. február 10. – Pest, 1849. október 6.) államférfi, Magyarország első alkotmányos miniszterelnöke.

Mikor is született?

Sokáig még az év sem volt egyértelmű, 1806-1807-1809 voltak a fő változatok. Később már csak egy napot kellett módosítani, 11-ről 10-re. A bizonytalanság időbeliségét mutatja be Urbán Aladár egy 2000 évi írásának széljegyzete. Ma már tudjuk a születés pontos időpontját – 1807. február 10. , így tudjuk megemlékezéseinket is időzíteni.

“Gróf Batthyány Lajos az első magyar miniszterelnök élete és halála” czimű adatdús és kimentő életrajzot nyújtjuk számos érdekes képpel illusztrálva. Életrajzunk részletesen kiterjeszkedik Battlyánynak általánosan kevésbbé ismeretes ifjúságára, s családi viszonyai és fejlődési története nagy érdekű képét nyújtja. Politikai szereplése úgy a forradalmat megelőzött nevezetes korszakban, mint a független minisztérium kivivása és megalakítása körül, a szabadság és jogért vívott küzdelmeken át egészen a legutolsó meghiúsult kiegyenlítési kísérletekig, mind a legjobb források s mindenütt megbízható adatok után lehető teljességgel s történeti világossággal van összeállítva. Végre megdöbbent, nagyszerű tragikai halála, a kivégzésnél jelen volt szemtanúk által világosságra hozott ujabb adatok szerint, valamint rejtélyes eltemettetése és abban közreműködött tényezők hiteles elbeszélései nyomán van előadva.

Folytatás itt

Barátom, ez ember előtt kalapot veszünk, a legváratlanabb körülményekben is éleslátású, mint a hiúz, maga elhatározásában sebes, mint a villám, s aztán szilárd és hajthatatlan, mintha minden idege vasból volna.

Kossuth Lajos levele Wesselényi Miklósnak, 1847. október 28.

„Egy nagy és szép ügy hősi vértanúja, aki lelkét visszaadta Istennek, de emléke örökké élni fog sziveinkben, emléke élni fog az utolsó magyar legutolsó lélegzetvételéig.”

Teleki László

feb 09

Hogyan találjuk fel a jövőt?

Gábor Dénes (Budapest, Terézváros, 1900. június 5 – London, 1979. február 9.) Nobel-díjas magyar fizikus, gépészmérnök, villamosmérnök, a holográfia feltalálója.

Gábor Dénes munkásságára, életére azonban az is jellemző, hogy kiemelkedő szakmai sikerei csúcspontján továbblépett az emberiség világproblémáihoz. A hatvanas évektől kezdve figyelmét mindinkább az emberiség élete, jövője kötötte le. Ezt jelzik olyan művei mint „A jövő feltalálása” (1963), „Tudományos, műszaki és társadalmi újítások” (1970), „Az érett társadalom” (1972), valamint az a munka, amelyet a Római Klub keretében vállalt. „Most már hosszú évek óta – 15 éve – kettős életet élek: fizikus vagyok és feltaláló. Ez az egyik életem, a másik pedig: szociális író vagyok. Régen rájöttem arra, hogy nagyon nagy veszedelemben van a mi kultúránk…” vallotta 1972-ben, egy budapesti tévériportban. Nézete szerint a tudománynak szembe kell nézni két nagy problémával. „Az egyik előrejelzési probléma: meddig folytatódhat a dolog úgy tovább, ahogyan most folyik. A másik feltalálási probléma: hogyan előzhetjük meg a katasztrófát.”

A válaszok kutatásában is hatalmas részt vállalt magára. A világhelyzet átfogó felmérésének eredményeit az Umberto Colombo professzorral közösen kidolgozott jelentésben tette közzé, „A hulladékkorszak után”
(1976) címmel, mint a Római Klub 4. számú jelentését. E mű fontos mérföldkő annak emberiség méretű tudatosításában, hogy a pazarlás, a rablógazdálkodás kora végérvényesen lejárt. A világ új gazdálkodási módot és új gondolkodási módot követel. Nagy feltalálónkat élete végéig foglalkoztatta a hatalmas történelmi kérdés, az emberiség jövőjének feltalálása. Örökségének talán még kevésbé értékelt, de különösen értékes része az a gondolat, hogy a jövő feltalálásának magában kell foglalnia az informatika jövőjének feltalálását, az információ és a kommunikáció globális problémakörét. Gábor Dénes, a mérnök, a tudós, a szociális gondolkodó életműve nagyszerűen példázza a kiemelkedő szakember és a felismerései, tudása alapján felelősséget vállaló közéleti ember teljességre törő életét. A valóság gyakorlati problémái vezették az egyre mélyebb felfedezések felé, és az új ismereteket a gyakorlatban akarta és tudta hasznosítani. Szülőföldjétől messzire került, de azt mindenkor büszkén vállalta. A Magyar Tudományos Akadémia meghívására kétévenként hazalátogatott Budapestre. Bár világpolgárnak vallotta magát, Magyarországhoz való kötődése sohasem halványult el, mindig szívesen látta a magyar fiatalokat tanszékén. Társaságban széles műveltségű, szellemes társalgó volt, szerette és gyakran önfeledten énekelte a magyar nótákat. A gyökérszálak, amelyek a szülőhazához kötötték, sohasem szakadtak el.

Forrás itt

Eddig az ember magával a természettel küzdött; mostantól a saját természetével kell megküzdenie.

 

 

 

feb 07

Apponyi Albert

Apponyi Albert György (Bécs, 1846. május 29. – Genf, 1933. február 7.) politikus, miniszter, belső titkos tanácsos, nagybirtokos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

…Nézetem szerint a békeszerződés nem veszi eléggé figyelembe Magyarország különleges helyzetét. Magyarországnak két forradalmat, a bolsevizmus négy hónapos dühöngését és több hónapos román megszállást kellett átélnie. Ilyen körülmények között lehetetlen, hogy a szerződés által tervbe vett pénzügyi és gazdasági határozatokat végre tudjuk hajtani. Ha a győztes hatalmak polgárai által részünkre folyósított hitelek a béke aláírásának pillanatában – amint ezt a javaslat kimondja – felmondhatók lesznek, ez a fizetőképtelenséget, a csődöt jelenti, amelynek visszahatását kétségkívül a győztes hatalmak is éreznék. Elismerem, hogy sok hitelezőnk van az Önök országaiban. A hitelek visszafizethetők lesznek, ha erre nekünk időt engedélyeznek, de nem lesznek visszafizethetők, ha azonnal követelik azokat tőlünk.…

– Apponyi Albert trianoni beszéde

A magyar nemzetnek egy ezeréves múlt tényei és fejlôdési irányzatai által megállapított kiváló világtörténelmi hivatása volt és van, amelynek teljesítésében a trianoni katasztrófa által tetemesen meggyengült. Ez a hivatás a magasabb nyugati életformák megvédésében és békés terjesztésében állott, úgy politikai és katonai, mint kultúrai téren. A trianoni megcsonkítás a Nyugat számára már meghódított területeket szakított el tôle és taszított vissza félig még keleti szellemű létviszonyokba, végveszéllyel fenyegetve ezeken a területeken a már létezô magasabb kultúrát, megnehezítve azok fölemelését, akik annak birtokában még nem voltak, mert nem érzik tovább a versenyzô magasabb kultúra nyomását. Az emberiség nagy szellemi érdekeinek szempontjából ellenérték nélkül való veszteség Magyarországnak megcsonkítása, a magyarságnak gyengítése.

Halála

Apponyi Albert 1933. február 7-én halt meg Genfben. Koporsóját a Szent József templomba vitték és onnan a Notre-Dame-ba. A gyászszertartáson jelen voltak a Népszövetség küldöttei. Svájc nevében Giuseppe Motta, volt köztársasági elnök búcsúztatta. Ezután a koporsót a pályaudvarra vitték, ahonnan szombaton délelőtt érkezett meg Budapestre. Gömbös Gyula miniszterelnök javaslatára Apponyi Albertet az Országház kupolacsarnokában történt ünnepélyes beszentelés után a Nagyboldogasszonyról elnevezett budavári Koronázó Főtemplomban temették el 1933. február 14-én, ahova addig csak királyokat temettek. Délután öt órakor a parlament gyászülést tartott. A temetési szertartást Serédi hercegprímás végezte, fényes papi segédlettel. Az engesztelő szentmiseáldozatot február 15-én délelőtt 10 órakor ugyancsak a Nagyboldogasszonyról elnevezett budavári Koronázó Főtemplomban mutatták be.Apponyi halála az egész világon részvétet keltett.

Nicolae Titulescu román külügyminiszter sürgönye Apponyi Albert özvegyének:

„Fájdalmasan értesültem gróf Apponyi Albert haláláról, aki szememben a tökéletes hazafi, és fennkölt szellemű férfiu volt és akinek politikai pályája mindenkiben szeretetet és megbecsülést váltott ki. Teljes részvéttel osztozom Magyarország gyászában, amelynek Apponyi a leghűségesebb szolgálatokat tette, de azért is, mert Apponyi a nemzetközi életben is igen nagy szolgálatokat tett. Meghajolok a legnagyobb magyar államférfiu emléke előtt és fogadja, asszonyom őszinte részvétnyilatkozatomat.”

Az európai és más kontinensek sajtója részletesen foglalkozott Apponyi Albert halálával

Forrás itt

feb 03

Simone Weil írónő

Hibát követ el, aki arra vágyik, hogy megértsék, mielőtt még megfejtette volna önmagát.

Simone Weil neve Simone Weill formában is ismert (Párizs, 1909. február 3. – Ashford, Kent, 1943. augusztus 24.) francia írónő, aktivista, filozófus és misztikus

„Te nem érdekelsz engem.” Olyan beszéd ez, amit senki ember nem intézhet egy másik emberhez anélkül, hogy szeretetlenséget ne követne el és sebet ne ejtene az igazságon.
„A te személyed nem érdekel engem.” Ez a kifejezés viszont helyet kaphat két közeli barát szóváltásában, anélkül, hogy megsértené azt, ami barátságukban a legérzékenyebb.
Hasonlóképp megalázkodás nélkül mondhatjuk: Az én személyem nem számít, de nem azt, hogy „Én nem számítok.” (…) Minden emberben van valami szent. De ez nem a személye. Nem is maga az emberi személyiség. Hanem egyszerűen maga az ember. Úgy, ahogy van. Egy járókelő az utcán; karja hosszú, szeme kék, gondolatai ismeretlenek, de lehetnek akár a leghétköznapibbak. Számomra nem a személyisége, nem is a benne megjelenő személyiség az ami szent. Hanem ő maga. Teljes egészében. Szeme, karja, gondolatai az egész ember. Semmit benne meg nem sérthetek anélkül, hogy végtelen lelkiismeret-furdalásaim ne támadnának. Ha egyedül személyisége lenne szent a számomra, nyugodt szívvel kivájhatnám a szemét. Vakon is épp annyira személy maradna, mint azelőtt. Személyiségét nem csorbítanám. Egyedül a látását semmisíteném meg.

Forrás: Kegyelem és nehézkedés itt

Simone Weil (…) nevét halála után ismerte meg a világ. Ekkor kerültek napvilágra naplói, cikkei, tanulmányai, melyek kiadását közvetlen ismerősein kívül Albert Camus szorgalmazta. Nem sokkal a második világháború után a Nobel-díjas író mondta ki: „Nem tudok elképzelni szellemi újjászületést Európa számára azok nélkül a követelmények nélkül, melyeket Simone Weil meghatározott.”
Arról a küzdelemről, mely a megvilágosodásért, a hitért folyik minden emberben, Simone Weilnek éppúgy volt mondanivalója, mint a társadalmi bajok okairól és orvoslásáról. A lelkiismereti szabadság, az erkölcsi tisztaság és a föltétlen istenszeretet vágya mindvégig áthatotta gondolkodását, egyéni és társadalmi vetületeiben egyaránt. Egyetemes hatását ennek köszönheti. Fakó stílusán átizzó szenvedélyével költői erejűvé tette műveit, s olyan szellemeket hódított meg velük, mint François Mauriac, Julien Green, Thomas Stearns Eliot, Czeszlaw Milosz, vagy nálunk Németh László és Pilinszky János.

Bővebben itt

 

 

 

jan 30

Nagy László halála

Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító.

1975 februárjától naplót vezetett. 1978. január 30-án, influenzából lábadozva percek alatt végzett vele az infarktus. 1978. február 6-án temették el a Farkasréti temetőben. A síremlék kopjafa Szervátiusz Tibor műve. Szécsi Margitot 1990 végén helyezték társa mellé örök nyugalomra.

Forrás itt

Aki csak ismerte, annak a kedvesen mosolygó, ravaszkás tekintetű, megfontolt szavakkal szellemesen okos, gyakran szójátékos Nagylaci maradt az emlékezetében. Aki csak olvasta, annak képekben gazdag, népmesevilággal és képorgiás szürrealizmussal egyszerre közeli rokon, dallamosan hullámzó költészete marad mindörökké irodalmi kincstárában, és úgy érzi, aligha volt még költőnk, aki szorongató, komor gondolatokat olyan fénypompás, képekben gazdag derűvel tudott volna közölni, mint ő. Ámbár az elmúlt évtizedek egyik legjelentékenyebb költője volt, sohase múlt el belőle az a festő- és grafikusművész, aminek indult. És korai halála után hagyatékában festett és rajzolt képek tárlatra való tömege maradt. Még csak nem is mutogatta ezeket: képlátomásait magának vetette papírra, néha még vászonra is, mert akkor sem tudott nem-képzőművész lenni, amikor ő maga is és a hamar méltányló olvasóközönség is, sőt a kritika is úgy vélte, hogy új költészetünk egyik legsajátosabb hangú és egyik legjelentékenyebb írásművésze.

Faluról jött, a Dunántúlról, középiskoláit is az oktatóintézeteiről híres Pápán járta ki. Otthon olyan paraszti családból származott, amely szorgalmával a módosabbak közé emelkedett és igényt tartott a műveltségre, a következő nemzedékeket az értelmiség rangja felé vezető útra. Ezeket a nemzetfenntartó, kitűnő, szorgalmas családfőket a legszörnyűbb időkben jövevényszóval „kulákok”-nak nevezték és jó esetben politikailag idegeneknek, de szokványosabban ellenségeknek tekintették, és úgy is bántak velük. Az apa — akinek költővé leendő fián kívül még három úgyszintén iskolában taníttatott gyermeke volt — úgy halt meg, hogy „nem békült meg a világgal, amely tönkretette őt”. (Ezt az emlékező mondatot egy másik fia, az úgyszintén költő Ágh István írta le.) Addigra azonban a Pápán érettségizett fiú húszéves fővel már Budapestre jött, hogy hajlama szerint festeni, rajzolni tanuljon.

Bővebben itt

Himnusz minden időben(1956–1965)

Tűz

…tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya
tűz!

 

Idesodródtam,
aranyba, hőbe,
ide az áldott mezőbe.
Semmi bajom,
csak más a tekintetem,
s néha a szívem fölé
téved kezem.

 

 

jan 28

Senki nem tud igazán örülni, ha nincs benne szeretet

,,Az alázat teszi az embert alkalmassá Isten befogadására, az teszi képessé a bölcsességre.”

Aquinói Szent Tamás, Tommaso d’Aquino (Roccasecca, 1225. január 28. – Fossanova, 1274. március 7.), olasz teológus, skolasztikus filozófus, Domonkos-rendi szerzetes, a keresztény misztika egyik képviselője. Angyali Doktor (Doctor Angelicus) néven is ismert.

Tamás kísérletet tett egy egységes világnézeti rendszer megalkotására, és elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy az egyház korábbi viszolygása után magáévá tette és megőrizte Arisztotelész örökségét. Aquinói Szent Tamás munkássága nem csak a kereszténység, de az európai és az egyetemes kultúra számára is örök értékeket adott; az egyházon belüli különleges tiszteletét mutatja, hogy XXII. János pápa már 1323-ban szentté avatta őt, XIII. Leó pedig 1880-ban Tamást tette meg a katolikus tanítók védőszentjévé.

Forrás itt

Kimerítően azt ismerjük, amit tökéletesen ismerünk. Tökéletesen pedig azt ismerjük, amit annyira ismerünk, amennyire megismerhető. Ezért, ha valami bizonyításon alapuló tudással megismerhető, és mi mégis csupán valószínűségi érvelés alapján fogadjuk el, nincs róla kimerítő ismeretünk.

Senki nem tud igazán örülni, ha nincs benne szeretet.

Régebbi bejegyzések «