márc 27

A tudásszociológia egyik elindítója

Mannheim Károly, Karl Mannheim (Budapest, 1893. március 27. – London, 1947. január 9.) szociológus, pedagógus, filozófus, a tudásszociológia egyik elindítója

Monográfia Mannheim Károly munkásságáról

A szociológia e válfaja elé azt a feladatot tűzte: empirikus szociológia lévén derítse fel a politikai életben érvényre jutó kollektív-tudattalan indítékokat, hogy azok ellenőrizhetővé váljanak. A tudománytörténet új diszciplínájaként az lett a feladata, hogy a tudás formáinak változásait a társadalmi és történelmi feltételeik tükrében értelmezze. Politikai elméletként pedig azzal a szándékkal alakította ki Mannheim a tudásszociológiát, hogy helyesbítse az ismeretelméleteket, amelyek izolált szubjektumot állítanak szembe a valósággal, s a hídverés kérdését taglalják. Mannheim a programját abban az egyszerű formulában összegezte, hogy azt vizsgálja, „ahogyan az emberek tényleg gondolkodnak”. A szóban forgó művében Francis Bacon, Immanuel Kant, Marx Károly, Émile Durkheim, Max Weber és Max Scheler gondolataiból merített ösztönzéseket. Meglepően konkrét és világos gondolati építményt hozott létre. Mannheim Károly 1893-ban született Budapesten, 1930 és 1933 között a szociológia professzoraként működött Frankfurtban, később pedig a Londoni Közgazdaság-tudományi Egyetemen tanított. Londonban hunyt el 1947-ben. Életműve a második világháború utáni Németországban nem vált oly széles körben ismertté, mint Ernst Bloch, Herbert Marcuse, Max Horkheimer, Theodor W. Adorno vagy Norbert Elias írásai. A fő művét kiadták ugyan néhányszor, de ezen a téren van mit behozni, ezért is fogadjuk szívesen Reinhard Laubénak a Mannheim munkásságáról Göttingenben elkészült disszertációját (Mannheim Károly és a historizmus válsága). Természetszerűleg nem ajánlatos Mannheim műveinek tanulmányozását ezzel a csaknem hétszáz oldalas monográfiával kezdeni. Nemcsak a munka terjedelme szól ez ellen, hanem a szakzsargonnal korántsem szűkmarkúan bánó stílusa, valamint gondolatmenetének a jellege is. Vegyük elő Mannheim és Laube könyvet, s olvassuk el mindkettőnek az első mondatait! Mannheim munkájában ez így hangzik: „Könyvünk azzal a kérdéssel foglalkozik, hogyan gondolkodnak valójában az emberek. Nem azt kívánjuk vizsgálni, miképpen jelenik meg a gondolkodás a logika tankönyveiben, hanem azt, hogy milyen módon szolgál a közéletben és a politikában ténylegesen a kollektív cselekvés eszközéül.” Mannheim legújabb értelmezője, Laube így vezeti be értekezését: „A jelen munka »a historizmus válságá«-ra adott válaszként rekonstruálja Mannheim Károly tudásszociológiai perspektivizmusát, s két részben tárja fel ezt az összefüggést. »A historizmus válságá«-t ebben a vonatkozásban genitivus obiectivusként és subiectivusként kell érteni.” Mindenki beláthatja: 2004-ben már senki sem írhat úgy, mint 1924-ben. A szaknyelvek nagyban bővültek nyolcvan év alatt, s egy disszertáció elsősorban az ember professzorának szól, aki vélhetőleg járatos a szakkifejezésekben. Ezzel a példával csupán arra akartam rávilágítani, hogy miért olvasom szívesebben Mannheim műveit, mint Laube monográfiáját. Aki viszont először Mannheim műveibe olvas bele, utána pedig Laube munkáját tanulmányozza, az bőséges kárpótlásban részesül a fáradságáért. Az utóbbi mű nyomon követi Mannheim gondolkozásának alakulását a magyarországi kezdetektől a weimari Németországban, főként Heidelbergben lezajlott vitákon keresztül egészen a napjainkban a historizmus körül forgó eszmecserékig. E monográfia bőkezűen bánik a különböző elméleti irányzatok elnevezéseivel, talán egy kissé túl gyakran is emlegeti azokat, de Laubénak a „perspektivizmus” szakkifejezésben sikerült egy annyira jellemző megnevezésre rátalálnia, amely megóv az előítéletek felbukkanásától, mert hiszen Mannheim hevesen tiltakozott a relativizmus vádjával szemben.

Forrás itt

Mannheim Károly tanulmánya a generációk problémájáról – műtörténeti és elméleti dimenziók

Amióta Martin Kohli a mannheimi generáció-tanulmányt az 1970-es években az életpályakutatások összefüggésében ismét vitára bocsátotta, az Ideologie und Utopie című tanulmánygyűjtemény és a „szabadon lebegő értelmiség” fogalma mellett – legalábbis a német nyelvű térségben – ez az írás Mannheim Károly legismertebb munkái közé tartozik. Ez a tanulmány az angolszász irodalomban is reneszánszát éli.

Bővebben itt

Élete és munkássága itt

márc 26

Az élet sója

A társadalom csak a csiszolt hazugság bizonyos mennyiségének bázisán létezhet, és azon, hogy senki se mondja pontosan azt, amit gondol. Manapság félnek az emberek az olyan egyszerű szavaktól, mint a jóság, irgalmasság és kedvesség. Nem hisznek a jó öreg értékekben. És ezért beteg a világ.

Forrás: Bölcsességek könyve, Szalay Könyvkiadó, 1999.

Lin Jü-tang ( Fucsien, Kína, 1895. október 10. – Tajpej, Tajvan, 1976. március 26.) kínai író, akinek eredeti művei és az általa készített klasszikus kínai szövegfordítások nagyon népszerűek lettek Nyugaton. Bár keresztény családban született, és saját bevallása szerint (amint azt „A bölcs mosoly”-ban írja, egy ideig papnak készült. Végül szakított a kereszténységgel és visszatért a régi kínai filozófiákhoz. Később, elsősorban felesége hatására áttért. („From Pagan to Christian” című könyve erről szól).

„Az élet sója”

Avagy az élet megélésének fontossága. Magyarul már 1939-ben megjelent, igaz rövidítve, „A bölcs mosoly” címmel. Egyfajta esszégyűjteményről van szó, melyben Lin kifejti nézeteit ,,az élet élvezetéről”, a klasszikus kínai életszemlélet bemutatásával. Olyan témákról ír, mint a házasság, a családi boldogság, a műélvezet és esztétika, vallás, filozófia, harmónia, de egészen hétköznapi dolgokról is vall, mint a „heverészés a fotelban”, a dohányzás élvezete, vagy éppen a kertépítés.

Forrás itt

Félünk, hogy szívünket feltárva elárulnók az igazságot s ezzel megbántanánk valakit, félretesszük hát ezeket a gondolatokat s engedjük, hogy a társalgás céltalanul hányódjék-vetődjék hétköznapi tárgyak körül. Némelykor meg éppen színházat játszunk és sóhajtozunk, vagy kiáltozunk, hogy gondolatainkat eltakarjuk, úgyhogy fülünk, szemünk, szájunk és orrunk nem a miénk többé s haragunk, örömünk, nevetésünk és megbotránkozásunk nem őszinte. Ez a társadalom megállapodott szokása s nem lehet változtatni rajta.

 

 

 

márc 21

Johann Sebastian Bach születésnapja

Johann Sebastian Bach (Eisenach, 1685. március 21. – Lipcse, 1750. július 28.) barokk zeneszerző, orgonista, hegedűművész, a zeneművészet és az általános zenetörténet egyik legnagyobb egyénisége, a protestáns egyházi zene kiemelkedő képviselője.

Művészete

Részlet A fúga művészetéből

Johann Sebastian Bach művészete jelenti a barokk zene betetőzését. Korának legműveltebb muzsikusa volt. Ismerte úgy kortársai mint az elődei zenéjét. Érdeklődésének elsődleges oka a zeneszerzési technikák megismerése volt. Nagy hatással voltak rá Vincent Lübeck és Dietrich Buxtehude virtuóz orgonisták, de figyelemmel kísérte a kortárs Georg Friedrich Händel pályáját is. Érdekelték az itáliai zeneszerzők, különösen a vele csaknem egyidős Antonio Vivaldi, akinek concerto-formáit saját műveiben is alkalmazta. Ismerte Domenico Scarlatti szonátáit és Alessandro Scarlatti kórusműveit is. A francia zeneszerzők közül Jean-Baptiste Lully, Jean-Henri d’Anglebert, és François Couperin voltak rá a legnagyobb hatással. Szinte minden korabeli műfajban alkotott, az egyedüli kivétel az opera. Legkedveltebb műfajai a korál, a korálvariáció, a kánon és a fúga voltak, s ezen kompozíciós technikák mindegyikét a legmagasabb szintre fejlesztette. Bach egyházi műveiből árad a mély evangélikus vallásosság, hiszen közel 250 kantátájából mintegy 200 egyházi kantáta. Kantátáiban és passióiban a népszerű evangélikus korálokat (egyházi népénekeket) dolgozta fel. Alkalmi jelleggel pedig a protestáns zenei tradíción kívüli műfajokban is alkotott, ilyen például a drezdai katolikus udvarnak írt grandiózus h-moll mise. Műveinek mintegy fele – részben fiai hanyagsága folytán, részben a történelem viharaiban – elveszett

Wikipedia

Örökség és tanulás

Bach családjának már nemzedékek óta tehetséget adott a zene géniusza. Az ősként számon tartott Veit még molnár volt, de már ő is muzsikált a malomkő mellett. (Veit Bach Magyarországon élt, amíg a lutheránusokat ért támadás vissza nem űzte hazájába, Németországba.) A legalább négy generációra visszavezethető zenészelődök között volt városi muzsikus, orgonista, kántor és udvari zenész egyaránt. E ritkaságszámba menő örökség birtokosaként, Bachban már igen kicsi gyermekként megmutatkozott a tehetség, a tudásvágy és a zene szeretete. A leírásokból kiderül, hogy őt nem tanítani kellett, hanem sokkal inkább csillapítani óriási tudásszomját. A karvezetősdit játszó négyéves fiút, aki a zenemester édesapa templomi kara által énekelt többszólamú korált első hallásra megjegyzi, szinte el kellett tiltani a csembalótól, hogy ne fogjon túl korán a nemes hangszer tanulmányozásához. Nem volt szükség arra, hogy messziről hívjanak hozzá mestert, mert apja maga is zenetanító volt. A hatgyermekes család kitűnő kórust és zenekart adott ki, amelyben boldogan játszott kis hegedűjén a legkisebb gyermek is.

Forrás itt

márc 20

Vavyan Fable író

Életrajza

Vavyan Fable (Molnár Éva) krimiíró 1956. március 20-án született Budapesten. Férjezett, egy fiú (Bánfalvy Zoltán) anyja. Írói nevét (ami a Bánfalvy Éva név anagrammája; melyben a családi név francia szó, jelentése ‘mese’) első könyve megjelenése, 1987 óta viseli. Tanulmányait a Dr. Pólya Jenő Egészségügyi Szakközépiskolában végezte; 1988-ig ápolónőként dolgozott. Tizenegy éves kora óta ír, eleinte leginkább indiánregényeket, saját bevallása szerint azért, mert nem talált más elfoglaltságot Kedvenc írói – többek közt – Kosztolányi Dezső, Bohumil Hrabal, Kurt Vonnegut, Raymond Chandler, Rejtő Jenő, Márai Sándor.

Stílusáról

Fodor Ákos: „Hősei markáns egyéniségek, viszonyaik árnyaltak. Cselekményvezetése kiszámíthatatlan, lebilincselő, a történet vége felől nézve mindig logikus. Kritikusan fogékony a mindenkori aktualitások (technikai újdonságok, életmód-divatok, szellemi áramlatok, beszédfordulatok, viccek, pletykák stb.) iránt. Szituációs és nyelvi humora frappáns, pazarló, nemritkán bizarr. Lírája cukormentes, környezetkímélő. Politikus elme: a Mindenkori Veszélyeztetettek Nemlétező Pártjának fáradhatatlan szóvivője. Történeteinek erkölcsi és gyakorlati kicsengése illúziómentesen bizakodó és humánus. Érthetően legpopulárisabb író kortársaink egyike. Stílusa ujjlenyomat-szerűen egyedi, összetéveszthetetlen – ám (vagy éppen ezért) képes »folklorizálódni«: számosan élnek jellegzetes fordulatainak szándékos, de önkéntelen idézésével is.”

Önéletfestés a ’90-es évekből:

“Molnár Évaként születtem abban az évben, amelynek messze nem ez volt a legfőbb eseménye, hanem a forradalom s annak eltiprása. Koromnál fogva nem vehettem részt a szovjet tankok elleni harcban, anyám karján gőgicséltem a pincében. Később – jártam iskolába; tizenegy évesen ragadtam először tollat azzal a szándékkal, hogy önmagam szórakoztatására regényeket írjak, mivel akkorra végeztem az otthoni és máshoni könyvespolcok első és hátsó sorával, a tévében pedig örökké A jégmezők lovagját és a Bátor embereket adták. Ez idő tájt indiánregények tucatjait követtem el.Ha kérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, már látszott: sosem leszek nagyobb 150 centinél. Viszont írónak készültem. Így hát kézenfekvő, hogy egészségügyi szakközépiskolát végeztem, és ápolónő lett belőlem. Dolgoztam néhány kórházban. Felvételiztem a Tanárképzőbe; nem nyertem. Olykor rátámadtam a Mozgó Világra avagy az ÉS-re egy-egy novellával; nem szerettek. A 30. születésnapomon kudarcfalat állítottam. Kiraktam az elutasított felvételi kérelmemet, az elutasított telefon- és lakásigénylést, könyvkiadók és lapszerkesztőségek elutasító szép üzeneteit, a kihúzatlan lottószámaimat. A harmincegyedik születésnapomra jelent meg az első regényem, a harmincnegyedikre a tizedik. Az álom valóra vált: tanácsi alkalmazott írta be a személyimbe, a foglalkozás rovatba, noha rövid i-vel: iró. Ennek örömére nosztalgia-indiánregényt hoztam létre, immár a közismert, megátalkodott Vavyan Fable-stílusban, Fattyúdal címen. Fiammal, férjemmel, kutyámmal élek egy 82 éves házban. Világnézetem haragoszöld: az idült természetszeretet vírusát (remélem) a regényeimen keresztül (is) terjesztem.”

Róla bővebben itt

márc 06

Aki jelentéktelen emberek ellen harcol, nem nyerhet semmit

Michelangelo Buonarroti (Simoni, Caprese, 1475. március 6. – Róma, 1564. február 18.) az olasz reneszánsz kimagasló mestere.

Bár önmagát mindig szobrásznak tartotta, nemcsak a szobrászatban, hanem a festészetben, az építészetben és a lírában is maradandót és jelentőset alkotott. Művészete eltér kora, a reneszánsz virágkorának művészetétől: hiányzik belőle az a harmónia, derű, elegancia, amely Leonardo da Vinci vagy Raffaello műveit jellemzi. Különc, magányos, önmarcangoló személyisége, amely állandó harcban állt önmagával és a világgal, arra késztette, hogy keserűségét szobraiban, verseiben örökítse meg ma is borzongató erővel. Alakjai általában tragikus hősök, akik a művészhez hasonlóan korlátaik közül igyekeznek kitörni. Életének tragédiája, hogy monumentális tervei közül nagyon kevés valósult meg teljes egészében

Capres városában született, Firenzétől hatvanöt kilométerre. Szülei szoptatós dajkához adták, ahol kőbányák voltak a közelben. Dajkájának apja kőfaragó volt, Michelangelo ezért később gyakran mondta, hogy az anyatejjel szívta magába a kalapács és véső használatát. Domenico Ghirlandaió freskófestőhöz ment inasnak, majd Lorenzo de Medici szobrásziskolájába. Lorenzo Medici halála után sorsa rosszabbra fordult. Az anatómia behatoló tanulmányozásával próbálta fejleszteni tudását. 1494-ben Velencébe ment, majd Bolognaba végül Rómába. Itt megalkotta a Bacchust és a Pietát. Firenzében a Dávid szobrot. Hírneve nőttön nőtt. VI. Sándor pápa halála után ismét Rómába hívták, ahol II. Gyula pápát szolgálja. Kérésére, bár jóval később készítette el II. Gyula síremlékét, majd a Sixtus kápolna kifestését. A mű befejezése után ismét Firenzében dolgozott, itt készítette el a Medici-síremléket. Ezután visszatért Rómába, ahol az Utolsó ítélet kompozíció következett a Sixtus-kápolna oltárfalára. III. Pál a Szent Péter templom főépítészévé nevezte ki. Élete legvégén a vatikáni Capella Paolina freskóin, fekete krétával készült Golgota-rajzain és megdöbbentő erejű Pietáin dolgozott. Michelangelo egy művész, aki áttörve a hagyományos kereteket, ledöntve az emberi és művészi szabadság korlátait, műveivel egy olyan örök érvényű világot teremtett, amely túlnő századokon, korokon, irányzatokon. Egy művész, aki örök harcban volt önmagával és a világgal, és ezt az állandó küzdelmet véste márványba, festette falra és foglalta versbe. A szobrászatban, festészetben és az építészetben egyaránt eljutott az alkotás csúcsára. Önmagát azonban mindig szobrásznak vallotta, életeleme volt a márvány-faragás. Kevélység és megalázottság, düh és önmarcangolás, teremtő szárnyalás és tépett vergődés jellemezte. Amit alkotni akart, szinte kész alakot öltött elméjében, mielőtt még keze munkához fogott volna. A szellemében megszületett szoborról egészen kicsiny méretű mintát nagyolt ki viaszból, aztán egyenest a márványtömbből faragta ki művét, segédminta vagy élő modell nélkül. Embereinek nemcsak külső formái, nem csupán fizikuma érdekli vésőjét, ecsetjét, hanem az érzések, az indulatok gazdag skálája is, amely kiül az arcra, mozgatja a tagokat, feszíti az izmokat, a belső élet bélyegét üti rájuk. Az a lefojtott szenvedélyű érzésvilág, amely az örömtelen Szent családban sűrűsödik, Michelangelo művészetének fő mondanivalója. Ez a szenvedély fokozódik haraggá a II. Gyula síremlékéül szánt Mózesban, s ez fokozódik elementáris viharzássá a sixtusi kápolna mennyezeti freskóiban. Egy meghatározott ember arca kevéssé érdekelte, annyira az alakra önmagára összpontosította figyelmét, hogy még az alakot körülvevő teret sem jelzi, sőt rendszerint az alapzat is hiányzik, vagy minimumra korlátozódik. Az alak bizonyos mértékben magából sugározza ki a teret, amelyre érvényesüléséhez szüksége van. A művész pályája tragikus. Kora ifjúságától fogva jellemzik a riadt menekülések, hirtelen pánikok, váratlan meghasonlások. Nemcsak pápai megbízóival áll állandóan hadilábon, hanem munkatársaival is, állandóan zsörtölődik. Nyoma sincs benne az anyagiasságnak, mégis állandóan anyagi gondokkal viaskodik. Ha munkájával foglalkozott, beérte egy darab kenyérrel, és azt is munka közben ette. Gazdag volt, de szegény ember módjára élt. Családját szerette, bár félt, hogy munkájában zavarják, de támogatta apját és fivéreit, ahol és amikor szükség volt rá. Különös, vad magányos ember volt. Ismerte saját értékét, nem tűrt el megalázást a nála magasabban állóktól, hanem szóval és tettel azonnal élesen felet rá.

Bővebben itt

Neki tulajdonított idézetek

…nem érek többet nélküled a holdnál, amely az égbolt éji útjain csak a leszállt nap fényét veri vissza.
Minden festő jól tudja lerajzolni önmagát.

Aki jelentéktelen emberek ellen harcol, nem nyerhet semmit.

Aki mások nyomában jár, sohasem kerülhet elébük; aki maga nem tud jó dolgokat alkotni, a másét sem használhatja jól fel.

Művész nem gondolhat ki olyan nagyot, hogy egy márványtömb ne rejtse már magában.

márc 02

Prágai Szent Ágnes

Prágai Szent Ágnes, vagy Csehországi, Bohémiai, illetve Árpád-házi Szent Ágnes (Prága, 1205 – Prága, 1282. március 2.) I. Ottokár cseh király lánya; anyja III. Béla leánya, Konstancia cseh királyné.

Apja I. Ottokár cseh király, anyja Konstancia, III. Béla királyunk leánya volt. Hatalomra törő apja, aki minden eszközt megengedettnek tartott arra, hogy a német birodalomtól minél függetlenebbé tegye országát, a kis Ágnest afféle sakkfiguraként ide-oda mozgatta jellemtelen politikai játékainak sakktábláján. Először eljegyezte a gyermeket a sziléziai herceg, Henrik egyik fiával. Nagy szerencse és kegyelem volt ez Ágnes számára, mert így elkerülhetett a prágai udvarból. Ágnest jövendő férje édesanyjának, a későbbi Szent Hedvignek gondjaira bízták, aki a trebnitzi cisztercita nővérek kolostorában helyezte el őt. Ez a kolostor volt Hedvig legkedvesebb alapítása, s az a három év, amit Ágnes ezeknél a magasan művelt nővéreknél töltött, döntő hatással volt egész életére.
Amikor Ágnes jegyese egy vadászaton szerencsétlenül járt, a kislányt hazavitték Prágába, és egy időre a premontrei nővérekre bízták Doksonyban. Közben a becsvágyó apa új, politikailag még előnyösebb kapcsolatot keresett. Elígérte Ágnest II. Frigyes császár trónörökösének, a későbbi VII. Henrik királynak, és nevelésének befejezésére Ausztriába küldte a Babenbergek udvarába. Hamarosan azonban ürügyet keresett és talált ennek az eljegyzésnek a fölbontására is, hiszen lányáért most már a hatalmas angol király, III. Henrik, valamint maga — az időközben megözvegyült — II. Frigyes császár versengett. Mit sem törődve immár felnőtt leánya ellenkezésével, aki mindenáron szerzetesnő akart lenni, eljegyezte őt a császárral. Mielőtt azonban az esküvőre sor kerülhetett volna, 1230- ban váratlanul meghalt Ágnes apja, Ottokár, s ekkor a pápa, IX. Gergely segítségével Ágnesnek sikerült rávennie Frigyest, hogy adja vissza szabadságát. A huszonöt éves hercegnő egy pillanatot sem késlekedett: királyi öltözetét durva darócra cserélte föl, s Prága város peremén, a nyomornegyedben keresett magának egy kis házat. Bizonyára Boldog Hedvig példája nyitotta föl szemét az elkényeztetett királyi gyermeknek, hogy már korán észrevette azt a minden képzeletet fölülmúló társadalmi igazságtalanságot, ami a különböző osztályokat elválasztotta egymástól, s ami arra késztette Assisi Szent Ferencet és Klárát is, hogy elhagyják szüleik előkelő városi otthonát. Őket követte a cseh hercegkisasszony is.

PRÁGAI BOLDOG ÁGNES itt

Élete itt

 

 

 

feb 23

Fazekas Mihály költő

Fazekas Mihály (Debrecen, 1766. január 6. – Debrecen, 1828. február 23.) költő.

Fazekas Mihály neve általában főművét, a Lúdas Matyit idézi fel az olvasók tudatában. Kétségtelen, hogy ezzel a nevezetes elbeszélő költeménnyel írta be nevét irodalomtörténetünkbe, és ez az a műve, amelyet az iskolába járt emberek ismerni szoktak. De Fazekas Mihály valójában több, mint a Lúdas Matyi költője. Annak a Debrecenben kivirágzó irodalmi kultúrának, amely a felvilágosodásból vezetett a romantika felé, Csokonai után ő a legjelentékenyebb alakja, és még a hazai tudománytörténetet sem lehet úgy elmondani, hogy kimaradjon belőle Fazekas Mihály, a botanika tudósa, a hazai növénytan tudományának egyik fontos előfutára. De ha történetesen nem ő írja a Lúdas Matyit, és Diószegi Sámuellal nem ő írja meg a Füvészkönyvet, nem nagyszámú versével mégis fontos alakja volna a XIX. század első negyede hazai költészetének, akit egyben-másban a romantika, majd Petőfi népiessége elindítójának is tekinthetünk. Nem volt hivatásos költő, a költészetet kulturált emberhez illő passziónak tartotta. Felnőttélete első felében katona, második felében városi közéleti férfi és természettudós. Ez az élet hatvankét évig tartott: 1766-tól 1828-ig. Ősei vagyontalan katona-nemesek voltak, de a közvetlen elődök már debreceni iparos-polgárok. Apja gyógykovács volt, tehát félig iparos, félig fogorvos. Ő maga a híres debreceni Kollégium növendéke. Ámbár irodalom iránt is, természettudomány iránt is korán kezd érdeklődni, mégsem jó tanuló. Hamar izgatni kezdi a kalandos katonaélet. Tizenhat éves fővel felcsap huszárnak. Nem volt nemesúr, hogy azonnal tiszt legyen belőle. Előbb közlegény, azután sokáig altiszt. De hétévi szolgálat után hadnagy, azután főhadnagy. Végigjárja a Habsburgok háborúinak csatatereit, az egyik ujját is elveszti egy ütközetben. Az első években lelkesedik ezért a kalandos életért, és formás csatadalokat is ír. De mennél magasabb a rangja, annál tisztábban lát. Meggyűlöli a háborúzást, szinte pacifista lesz. A francia forradalom seregei ellen harcolva már egyre inkább az ellenfelekkel érez együtt. A császárhű lovastisztből republikánus felvilágosodott lesz. Világképe egyre tágabb. Közben két borúsan végződő szerelem keseríti az életét. Romániában táborozván beleszeret egy moldvai parasztlányba, Ruszándába. A boldogan induló szerelmet szétzilálja a történelem: a katonákat áthelyezik, búcsúzni kell mindörökre Ruszándától. Azután Franciaországban éri el a nagy szerelem: Ámeli. Ez sem tart sokáig, menni kell tovább. Ettől az emléktől azonban sohase szabadul. Állítólag Ámeli emléke tartja vissza a nősüléstől. Élete keserű agglegénységben telik majd el. De Ruszánda, majd Ámeli emléke finom hangú szerelmes költővé teszi. Nincs meg benne Csokonai csapongó színessége, érzelemgazdagsága, de szerelmi bánata komorabb, mélyebb.

Bővebben itt

Óh Isten! áldd meg foglalatosságom,
Melyben szent tetszésed által nem hágom;
Vezéreld hozzád vágyó lelkemet,
Hogy tőled várjam nyereségemet;
Azt tartván hasznos vevésnek, adásnak,
Melyben nem csaltam s kárt nem tettem másnak,
Melyért szent orcádnak ítélete
Előtt nem bánt lelkem esmérete.

feb 21

Egy embernek egyféle rangja van csak, a jelleme

Márai Sándor (Kassa, 1900. április 11. – San Diego, Kalifornia, 1989. február 21.) magyar író, költő, újságíró.

Sem életében, sem halála óta senki se vitatta, hogy a mi évszázadunk magyar irodalmának egyik legjelentékenyebb alakja. Akik nem kedvelték – és sokan nem kedvelték jobbról is, balról is -, azok is elismerték művészi értékét, gondolatgazdagságát, műveinek hatását az olvasók sokaságára. Amikor a harmincas évek elején máris sikeres regényíróként foglalja el helyét az irodalmi életben és az újságírásban, a fasizmus felé tartó, majd hamarosan rohanó országban a különböző árnyalatú jobboldaliak felettébb idegenkednek egyértelmű liberalizmusa, demokratizmusa miatt, vagyis az adott körülmények közt harcos baloldali ellenzékiségétől. Idegenkednek, olykor háborognak is, de olvassák, gyönyörködnek benne (szándékuk ellenére), vitatkoznak is vele, főleg publicisztikájával. Mert mindig érdekes, amit ír, mert stílusa elegánsan magas színvonalú írásművészet. Mert felizgatja azokat is, akik egyetértenek vele, azokat is, akik politikailag egyenest ellenségüknek tartják. Azután másfél évtizeddel később a szocializmus felé induló, majd az ábrándos szocializmus elképzeléseit hamarosan felváltó, az eszményt önkényuralommá torzító “marxista-leninista ideológia” és a “szocialista realizmusnak” elnevezett irodalmi kényszermunka évtizedeiben a hivatalos kultúrpolitika ugyanazt a Márait ugyanazokért a stilisztikai-politikai tulajdonságai miatt jobboldali “polgári csökevény”-nek láttatná, de közben ugyanúgy elismeri művészi értékét, sőt még szándékainak humanizmusát is. Amikor pedig 1948-ban tudomásul veszi a politikai és főleg a kultúrpolitikai fordulatot, amely megfosztja attól a légkörtől “amely nélkül – saját, élőszóval, illetékes államférfiak előtt elmondott szavaival – nem érdemes élni”, és önkéntes száműzetésbe megy… akkor ugyan nem beszélnek és nem írnak róla, de rosszakat se mondanak. Külföldön kelt és megjelent könyveit ugyan csak illegálisan hozzák haza az odakintjárók, de ezek békésen hazatérnek a kofferekben, terjednek az olvasók között, az irodalom értői magánkörökben beszélnek róluk, anélkül, hogy bárkit megvádoltak volna Márai-könyv olvasása miatt. Mert azért a legilletékesebb irodalmi üldözők is tisztelik, és igyekeznek maguk is olvasni új könyveit. Majd egyszerre már kezdik hazahívni. Az egyre lágyulóbb diktatúrának egyenest jól jönne kibékülni Máraival. Hiszen Zilahy, a másik tisztelt emigráns már békül, olykor már hazalátogat, majd úgy dönt, hogy haza is költözik. Az már történelmi és irodalomtörténeti végzet, hogy hazakészülődés közben hal meg. Márai azonban él, és a maga előkelő modorában, választékos nyelvezetével csökönyösen ellenáll. Nem harcias szellem ő, de nem is békülékeny, hanem konok, aki törhetetlenül hűséges eszményeihez. Így él, egyre magányosabb lélekkel a messze idegenben, egyre magányosabban a múló évek terhével. Már elérkezett a 89-ik életévhez, közeledik a 90. Elege van mindenből, nincs további tartalma számára a létnek. Annak idején elment, mert nem volt már itthon, amiért érdemes élni. Most már sehol a világban nem észlelt olyasmit, ami miatt érdemes élni. Ilyenkor okosabb önként menni. Egy biztos kézzel tartott pisztoly egyetlen lövésével be lehet fejezni. Ezzel a fölényes gesztussal lépett át a nyilvánvaló, a megjósolható halhatatlanságba. Azóta itthon megint a legolvasottabb íróink közé tartozik.

Hogy ki volt és milyen volt? Erre a kérdésre minden olvasónak az egész életmű adhat igen pontos feleletet. Röviden összefoglalva néhány bekezdéssel lehet jelezni az életutat, és néhány címmel az életmű fő állomásait.

Róla minden itt

Egy idézet tőle:

A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes. A világ egyre jobban hasonlít egyfajta Woolworths-áruházra, ahol egy hatosért megkapni mindent, silány kivitelben, ami az élvező hajlamú tömegek napi vágyait gyorsan, olcsón és krajcáros minőségben kielégítheti. Ennek a tömegkielégülésnek veszélyei már mutatkoznak, az élet és a szellem minden területén. Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek egy kultúra közterein és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot és árucserét bonyolítanak le. Te válogass. Ne finnyásan és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül. Nem lehetsz elég igényes erkölcsiekben, szellemiekben. Nem mondhatod elég következetesen: ez nemes, ez talmi, ez érték, ez vacak. Ez a dolgod, ha ember vagy, s meg akarod tartani ezt a rangot.

 

 

 

feb 16

Octave Mirbeau

Octave Mirbeau (Trévières, 1848. február 16. – Párizs, 1917. február 16.) francia újságíró, műkritikus, pamfletszerző, regény- és drámaíró.

Élete

Azon kevesek egyike, aki egyszerre volt Európa-szerte híres és népszerű szerző, illetve az irodalmi és művészeti avantgárd megbecsült alakja. Kezdetben a bonapartisták szolgálatában állt újságíró, aki az irodalmi
tevékenységét négerként kezdte, vagyis mások neve alatt jelentek meg az általa írt szövegek. Saját neve alatt csak az 1884-1885-ös, egy, az életében bekövetkező fordulat után jelentek meg írásai. E pillanattól
kezdve a számára fontos erkölcsi és esztétikai értékek mellett állt ki. Anarchistaként és lelkes Dreyfus-pártiként az olyan elkötelezett értelmiségi típusát testesítette meg, aki aktívan részt vállal a köz ügyeiben, de
mindezt pártoktól függetlenül teszi, akinek az a feladata, hogy tisztán lásson, és hogy ráirányítsa az emberek figyelmét mindazon dolgokra, amelyekkel nem szívesen néznek szembe. Műkritikusként a szívének kedves alkotókért harcolt : védelmébe vette Auguste Rodint, Claude Monet-t, Camille Pissarrót, Félix Vallottont és Pierre Bonnard-t, felfedezte Vincent van Goghot, Camille Claudelt, Aristide Maillolt és Maurice Utrillót.

Regényei

Georges Jeanniot, Le Calvaire (1901)

Tíz, másvalaki nevén írt és megjelent regénye után karrierjének első állomását a Kálvária (Le Calvaire, 1886) című könyve jelentette. A regényírás egyúttal egy olyan pusztító szenvedély alóli megszabadulást is jelentette számára, amelyet egy kevéssé erkölcsös hölgy, Judith iránt érzett, és akit a regényben Juliette-nek nevezett el. 1888-ban jelent meg a Jules abbé (L’Abbé Jules), egy olyan regény, amely egyszerre tanúskodik Dosztojevszkij hatásáról és előlegezi meg a freudi tanokat. A regény Jules abbé mellett színre vitt még egy megragadó alakot, Pamphile abbét. A Sébastien Roch-ban (1890) egy másik traumával számolt le: a vannes-i jezsuita kollégiumban eltöltött gyermekévekkel és az ott elszenvedett erőszakkal – egy olyan tabut hág át, amelyről még ma sem lehet beszélni: gyerekek, akiket papok erőszakoltak meg. Az 1890-es évek elején súlyos egzisztenciális és művészi válságot élt meg, ennek ellenére folytatásban megjelentetett egy regényt, amely az egzisztencializmust előlegezi, s amelynek középpontjában a művész tragédiája áll. Az égben (Dans le ciel) főszereplője egy festő, akit Vincent van Gogh alakja inspirált. A Dreyfus-ügy másnapján (az ügy csak tovább erősítette pesszimizmusát) két olyan regényt publikált, amelyeket a hagyományosan gondolkodók erkölcstelennek ítéltek, ám amelyek szerte a világon hatalmas sikert arattak (mintegy harminc nyelvre fordították le őket): a Kínok kertje (Le Jardin des supplices, 1899) és az Egy szobalány naplója (Le Journal d’une femme de chambre, 1900). Ezek a szövegek megkérdőjelezik a hagyományos regény formáit, a szerző kollázs-technikát alkalmaz, áthágja a valószerűség és az illendőség kódjait. A realista regény szabályainak áthágása történik meg két utolsó narratív művében is. A 628-E8-asban (La 628-E8, 1907) és a Dingo-ban (1913) a szerző fantáziája szabadon szárnyal, hátat fordít a tradicionális regényszereplőknek és saját magát mint írót viszi színre (az önéletírás egyfajta modern változatát, az önfikciót előlegezve meg), a regények főhősei pedig nem mások mint az autója (628-E8) és a kutyája (Dingo). A művek áthágják a cselekményvezetés és a kompozíció szabályait, az elbeszélő csak saját fantáziájának működését követi. A realista illúzió megteremtése helyett a hangsúly a karikatúrán és a túlzásokon van, ezáltal a regények a realista regénytradíció helyett az azt megelőző századok regényeinek szabadságához találnak vissza, (François Rabelais-tól Laurence Sterne-ig, Cervantes-től Diderot-ig), miközben bizonyos huszadik századi tendenciákat előlegeznek meg.

Forrás itt

Ambrus, Zoltan, “Mirbeau”, Nyugat, 1917 itt

 

 

 

feb 13

Jakab Elek történész, művelődéstörténész, levéltáros, jogász

Jakab Elek (Szentgerice, 1820. február 13. – Budapest, 1897. július 22.) történész, művelődéstörténész, levéltáros, jogász, a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1870), majd rendes (1889) tagja. Életművét levéltári kutatásai alapján végzett, Erdély újkori történetére és művelődéstörténetére vonatkozó munkái teszik mindmáig jelentőssé.

Munkássága

„Hízelgő és önérdekből a történet igazságát elfedő vagy ferdítő történetírónál a földnek nyomorultabb lénye, a társadalmi romlottságnak veszélyesebb előmozdítója nincs. Én ezt tenni éppúgy irtózom, mint nem szégyellem megvallani, hogy tévedtem, ha róla meggyőznek.”

Nagyszebeni hivatalnokévei alatt kezdett átfogó levéltári kutatásokba, melynek során feltárta a Szász Nemzeti és Szeben Vármegyei Levéltár, valamint a Bruckenthal Múzeum és Könyvtár anyagát. Történeti kutatásai homlokterében az Erdélyi Fejedelemség és Erdély 16–19. századi köz- és eseménytörténete állt, de levéltári kutatásai és tudományos érdeklődése kiterjedt Kolozsvár és Udvarhely vármegye helytörténetére, továbbá az 1848–1849-es szabadságharc erdélyi eseménytörténetére is. Behatóan foglalkozott művelődéstörténeti kérdésekkel, 16–18. századi kéziratos énekeskönyvekkel, a kalendáriumirodalommal és az erdélyi sajtó történetével. 1855 után Mikó Imrével együtt szerkesztette az Erdélyi Történelmi Adatok című sorozat első három kötetét. Levéltárosként főleg az egyes – állami, törvényhatósági, magánkézben lévő stb. – levéltárak szervezeti kérdései foglalkoztatták, de nevéhez fűződik a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárának 1875 utáni szakszerű rendezése is. Kolozsvári diákévei alatt Szentiváni Mihály buzdítására verseket írt, hazafias ódái a Remény című ifjúsági lapban jelentek meg, de csakhamar felhagyott a költészettel. 1848. június–augusztus között az Erdélyi Híradó szerkesztője volt, az 1850-es évektől pedig rendkívül sokrétű publicisztikai tevékenységet folytatott, a Kolozsvári Hetilap, a Magyar Polgár, a Vasárnapi Ujság, az Ország-Világ, az Ellenőr, a Pesti Hírlap, a Pesti Napló, A Hon, a Századok, a Néptanítók Lapja stb. folyóiratok hasábjain jelentek meg közleményei – gyakran Agricola, Székely, Vadormi stb. álnéven – Erdély történelméről, műveltségi és oktatásügyi viszonyairól, valamint közigazgatási, közgazdasági és mezőgazdasági kérdésekről. További folyóiratokban – többek között a Keresztény Magvetőben – számos életrajzot közölt Erdély és az Erdélyi Unitárius Egyház nagyjairól (pl. Dávid Ferenc, Enyedi György, Aranyosrákosi Székely Sándor, Kriza János). Írásaiban természetjogi érvekkel állt ki a feudális előjogok ellen, és az amerikai alkotmány példájára hivatkozott. Oláhügy című sorozatában kifejtette, hogy be kell vezetni a közteherviselést és a személyi szabadság elvét:

„az embernek veleszületett jogainál fogva is, de a társasélet legelső feltétele nyomán is személyileg szabadnak kell lennie.”

Forrás itt

Régebbi bejegyzések «