szept 16

Erdély Széchenyije

Mikó Imre (Zabola, 1805. szeptember 4. – Kolozsvár, 1876. szeptember 16.) erdélyi magyar államférfi, művelődés- és gazdaságpolitikus, történész. A 19. századi Erdély politikai életének haladó szemléletű, meghatározó alakja, két ízben (1848, 1860–1861) Erdély főkormányzója, 1867 és 1870 között Magyarország közmunka- és közlekedésügyi minisztere volt. A közművelődés és közélet terén fáradhatatlanul munkálkodott hazája gazdasági, kulturális és tudományos felemelkedésén, kiérdemelve ezzel az „Erdély Széchenyije” megtisztelő jelzőt.

Az erdélyi közművelődés szolgálatában

A megszállt Erdélyben Mikó Imrének újabb lelki megpróbáltatásokkal kellett szembenéznie. A családi tragédia és a szabadságharc bukása felett érzett személyes fájdalom mellett egyfelől a kolozsváriak továbbra is árulónak tekintették a város előző évi feladása miatt, másfelől az erdélyi főkormányszék is felelősségre vonta 1848-as szerepvállalásáért. A vizsgálat éveken át tartott, közben birtokát lefoglalták. Ebben az időszakban tanult meg esztergálni, és kísérletezett a fényképezéssel is. Végül hivatalosan nem fogták perbe, jószágait is visszakapta, és kincstárnoki tisztségére tekintettel nyugdíjban részesült.[19]
Mikó visszatért ugyan a közéletbe, de a Bach-korszak passzív ellenállási mozgalmához csatlakozva a közvetlen politizálás helyett a társadalom, gazdaság, kultúra, oktatásügy és tudományosság területén munkálkodott. Tetterejét és szervezőkészségét az erdélyi közművelődés szolgálatába állította, az 1850-es években vetette meg egy sor, Erdély kulturális életét hosszú évtizedekre meghatározó intézmény és egyesület alapjait. Nevéhez fűződik többek között az Erdélyi Gazdasági Egyesület (1854) és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (1859) megszervezése, Erdély református kollégiumainak anyagi támogatása, a sepsiszentgyörgyi református kollégium megalapítása, valamint az erdélyi történetírás és tudományosság fórumainak megteremtése. (Közművelődési-tudományos tevékenységének eredményeit a Munkássága fejezet részletezi.) Mivel a gazdasági haladáshoz nélkülözhetetlennek tartotta a vasúti hálózat kiépítését, a kolozsvári vasúttársaság elnökeként próbálta elérni a bécsi kormány jóváhagyását terveire. A Bach-korszakban azonban ezen a téren nem tudott gyakorlati eredményt elérni

Bővebben itt

Gondolatai

„… amint lelkünk szabad, szellemünk szárnya le nem köthető, amint tanodáinkban minden kődarab mienk, tanítóink minden falat kenyere a mi saját buzgóságunk földében termett: úgy nevelésünknek és tanításunknak szabadnak kell lenni, kebelbeli ügyünknek maradni mindenha!”

„Meg vagyok győződve, hogy mostanság a magyar nemzetnek két legfőképpen hasznos, munkás osztálya van: az egyik mely irodalmát, másik mely földét műveli. Amazok által szellemileg, ezek által anyagilag erősödik és áll lábra ismét a megtántorodott nemzet.”

„A színházak pedig a közmíveltség terjedésének legsikeresb eszközei; de céljuknak csak úgy felelnek meg, ha létök szilárd alapokon nyugszik, melyek nem egyebek, mint az érdekelt nemzet azok iránti erős és mély rokonszenve, s emellett elegendő tőke-alap.”

„Ha múzeumunk lesz: a tehetséges ifjú, a lelkész, a tanár, a hírlapíró, az irodalom férfia, a tudomány és művészet valamennyi barátja és mívelője lelend magának forrást, honnan ismereteit gyarapítsa, eszközöket, mik által tehetségeit kifejtse, tért, hol magát kitüntesse.”

„Én természetesnek sőt szükségképpeni dolognak tartom, hogy Erdély történetét erdélyiek írják meg, ők fáradjanak legkivált az adatok öszszegyűjtésében.”

szept 15

Szervátiusz Jenő

Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903. július 4. – Budapest, 1983. szeptember 15.) szobrászművész.

Esetében igaz a nomen est omen mondás: latin eredetű neve szolgálattevőt jelent, s a magyarságnak, a művészetnek tett szolgálat végigkísérte egész életét. Kolozsvárott látta meg a napvilágot bognár családban, egy ideig ő is kerékgyártóként kereste kenyerét. Első, 21 évesen fából faragott szobrát ösztöndíjjal jutalmazták, előbb egy helyi szobrásznál tanulhatott, majd kijutott a párizsi École Libre esti tanfolyamára. A francia fővárosban sokféle hatás érte, az ókori művészet mellett a modern izmusokra – futurizmus, kubizmus, expresszionizmus, szürrealizmus – is rácsodálkozhatott. Az ösztönös, népies indítékú fafaragóművész leleménye, találékonysága így tudatos elemekkel társult, s egyre határozottabb irányba bontakozott ki tehetsége.
1927-ben édesanyja betegsége miatt kellett hazatérnie Kolozsvárra, ahol két évig a Belle Arte Művészeti Iskolában folytatta tanulmányait. Első alkalommal 1929-ben a bukaresti szalon tavaszi tárlatán állított ki, Barátom című szobra kitüntetést kapott. Szervátiusz négy évvel később rendezte első önálló tárlatát Kolozsvárott, s elindította szabadiskoláját, Budapesten 1937-ben mutatkozott be.
Az 1930-as évek végén érdeklődése a népi témák, az erdélyi falvak világa felé fordult, bejárta Erdélyt, élt és dolgozott Nagybányán, Gyergyószentmiklóson, Csíkménaságon és Csíksomlyón. 1941 és 1943 között a csíksomlyói Kalot népfőiskola szobrászati tanfolyamát vezette, majd az angol hadifogságból hazatérve 1949-től 1965-ös nyugdíjazásáig a kolozsvári képzőművészeti főiskola tanára volt.
Pályafutása a kommunista párt hatalomra kerülése után megbicsaklott, rövid időre még kedvenc anyagától, a fától is eltávolodott, de hamarosan ráébredt, hogy nem térhet el az egyszer már megtalált plasztikai nyelvezetétől. A kisebbségi művész számára különösen nehéz ötvenes évek után, a diktatúra szorításának átmeneti enyhülése idején helyzete könnyebb lett: 1964-ben Bukarestben gyűjteményes kiállítása volt, érdemes művész címet és állami díjat kapott. Élete utolsó éveit Magyarországon töltötte, 1983. szeptember 15-én, 81. évében Budapesten hunyt el.
Műveinek száma ezernél többre tehető, szobrai mindenkihez szólnak: a városi értelmiség és a székely parasztember egyaránt megérti mondanivalójukat. Monumentális kőszobrai közül kiemelkedik a fiával, Szervátiusz Tiborral együtt faragott Tamási Áron-síremlék, mely Farkaslakán látható, s a Pápán felállított Jókai-emlékkő. Cantata Profana című fa domborművét Bartók Béla zeneműve ihlette. Az emberi alakokról mintázott szobrok mindegyike a mély fájdalom kifejezőjévé vált, Szervátiusz Jenő maga így vallott erről: “Végig kellene böngészni szobraimat, s az elsőtől az utolsóig sok szenvedést lehet találni bennük. Az mentette át életemet a sok szenvedésen, hogy dolgoztam és dolgoztam (…) – mentül jobban rúgtak, annál többet dolgoztam.”
Szervátiusz Jenő múzeumát 1996-ban avatták fel a kolozsvári Szent Mihály plébánia udvarán, 2003-ban posztumusz Magyar Örökség-díjjal tüntették ki. Fia, a Kossuth-díjas szobrász Szervátiusz Tibor édesapja születésének 100. évfordulója alkalmából hozta létre a Szervátiusz Alapítványt és a Szervátiusz Jenő-díjat, amelyet minden évben egy, a nemzeti kultúráért elkötelezett képzőművésznek ítélnek oda.

Forrás itt

Két alkotása

Síremléke

szept 14

Simonyi Imre

Ameddig élek

ne gondolkodjatok helyettem -

ameddig élek

hagyjatok szabadon tévednem.

Simonyi Imre (Simonyifalva , 1920. szeptember 14. – Gyula, 1994. február 10.), József Attila-díjas (1974) költő

 

Három őszi strófa

1

A tűnő lánynak léptei nyomán

a járdák immár más irányba futnak –

S a pont, ahol most vagyon állomásod,

kívül esik az Isten tenyerén…

2

A lélek, mely darvak módjára szállott:

csapatja vesztvén darvadoz ma már –

S a kedv helyén – hol lombosodva zengett –

levél zörög, akasztva pókfonálon…

3

És jő a szél fösvény fuvalma végül –

hoz távoli zenéket (citerák

s vén bőgők lakodalmas hangjait).

– S viszi emlékét, s illatát a lánynak…

Forrás itt:

Ember Gedeon alias Simonyi Imre itt

szept 13

Ratkó József

Ratkó József (Pestszenterzsébet, 1936. augusztus 9. – Debrecen, 1989. szeptember 13.) József Attila-díjas (1969) magyar költő.

Még karon ülő lehettem, talán akkor tanultam járni. Egy boltban édesanyámék szentjánoskenyeret vettek bátyáimnak. Anyám karján ültem, s vártam, adjanak nekem is. Nem adtak
Újszülött testvéreim kocsija mögött állok, édesanyám naranccsal etet. Megkérdi: Adjunk neki is? – Toppantottam:-Ne! A pici két hét múlva meghalt. Sokáig nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy a narancs volt az oka halálának.

Bövebben itt

Zsoltár

Az anyák halhatatlanok.
Csak testet, arcot, alakot
váltanak; egyetlen halott
sincs közülük; fiatalok,
mint az idő.
Újra születnek
minden gyerekkel; megöletnek
minden halottal — harmadnapra
föltámadnak, mire virradna.
Adassék nekik gyönyörűség,
szerelmükért örökös hűség,
s adassék könny is, hogy kibírják
a világ összegyűjtött kínját.

 

 

szept 10

A királyné meghalt

Erzsébet királyné

1898. szeptember 10-én Genfben tartózkodott. Kísérőjével, Sztáray Irma grófnővel (1863–1941) a Genfi-tó partján hajókirándulásra igyekezett, amikor egy Luigi Lucheni nevű olasz anarchista egy hegyesre fent reszelővel szíven szúrta.

Valami misteriósus dicsfény födi az ő alakját, mintha régen, nagyon régen élt volna egy királyné, aki minket nagyon szeretett, aki értünk sokat tett. Hogy mit tett, nem bírjuk elemezni, történetkönyvek, okmányok, krónikák nem hirdetik világosan, de az érzésekben ott él és mint bizonyosság él az a tudat, hogy ez a szent asszony örködött a nehéz órákban Magyarország fölött, hogy az ő szivéből, melyet most átvert a gyilkos tőre, fakadtak ki elsőbben azok a sugarak, melyek most elöntenek fényükkel, melegükkel.”

(Mikszáth Kálmán: A királyné meghalt. Országos Hírlap, 1898. szeptember 11.)

Erzsébet váratlan halálát az egész Monarchia megrendülten fogadta, Magyarországon pedig különös tisztelettel adóztak emlékének. Budapesten és az ország számos pontján hamarosan utakat és településeket neveztek el a királynő után – például Pesterzsébetet –, köztéri szobrokat állítottak, parkokat alapítottak, így a 20. század első éveire kész kultuszt épült Sisi alakja köré. Erzsébet a magyar népi emlékezetben egyszerre testesítette meg a kor nőideálját, a fájdalmas anyai sorsot és a szabadságért folytatott küzdelmet, míg máshol főleg a lázadó, romantikus szépség imágója maradt meg; a királynéról 110 év alatt regények, filmek és zenedarabok sokasága született, melyek tükrében a tündérmesék világába emelkedett Sisi mellett mind nehezebben tudjuk felidézni Erzsébet fájdalmasan realisztikus alakját.

Forrás itt

 

 

szept 09

Lev Nyikolajevics Tolsztoj

Lev Nyikolajevics Tolsztoj, (1828. szeptember 9. – 1910. november 20.) az orosz irodalom és a világirodalom egyik legnagyobb alkotója, „legragyogóbb lángelméje”, a realista orosz próza mestere.
Minden idők egyik legnagyobb regényírójának tekintik a Háború és béke és az Anna Karenina című művei miatt, melyeknek középpontjában az orosz élet realista ábrázolása áll.

Életrajza

Tolsztoj Oroszország Tula régiójában, Jasznaja Poljanában a családi birtokon született. A Tolsztojok régi nemesi család voltak, a grófi címet még I. Péter cártól kapták.
Tolsztoj az öt gyermek közül a negyedik volt a családban. Édesapja Nyikolaj Iljics Tolsztoj gróf és Marija Tolsztoj grófnő. Tolsztojt és testvéreit a rokonok nevelték föl, miután a szülők az író gyerekkorában meghaltak. Tolsztoj 1844-ben kezdett el jogot és keleti nyelveket tanulni a kazanyi egyetemen. Tanárai úgy jellemezték őt, hogy „nem tud és nem is akar tanulni.” Tolsztoj otthagyta az egyetemet és hazatért a családi birtokra, majd idejének nagy részét Moszkvában és Szentpéterváron töltötte. 1851-ben, miután számos szerencsejáték tartozást halmozott föl, bátyjával a Kaukázusba mentek és beléptek a seregbe. Ez idő tájt kezdett el írni. Szevasztopol eleste után elhagyta a sereget, és Szentpétervárra ment. 1862. Szeptember 23.-án vette feleségül az akkor 18 éves Szofja Andrejevna Berszet, egy neves moszkvai orvos lányát, aki 16 évvel volt fiatalabb Tolsztojnál. 13 gyermekük született, akik közül öten még gyerekkorban meghaltak. Ez az időszak volt Tolsztoj legtermékenyebb korszaka. 1863-69 között írta meg a Háború és béke című regényét, majd 1873-77 között az Anna Kareninát. 1889-1899 között született meg a Feltámadás című szintén nagy regénye, mely az erkölcsi felemelkedés lehetőségét és a szellemi megtisztulást mutatta be, és ami kiközösítést eredményezett Tolsztoj számára. 1910. november 7.-én menekülés közben tüdőgyulladásban halt meg az astapovoi vonatállomás főnökének lakásán.

Az a nagy orosz realizmus, amely Gogollal kezdődik, és nyomában oly sok nagy és nagy hatású írót adott a világirodalomnak, Tolsztojjal emelkedett a csúcspontjára. Az egész világ feléje nézett, tőle tanult. Semmiféle realista művész igény nem kerülhette és nem kerülheti meg. Társadalom és ember, nagy eszmék és kicsi gondok, világformáló erők és lélekformáló szerelem óriási nagy egységbe fonódik össze műveinek gigantikus épületében. A további utak mind tőle vezetnek. Csehov, a lélek árnyalatainak klasszikus ábrázolója és Gorkij, a történelem továbbvezető útjának klasszikusa egyaránt őt tekintette tanítómesterének. De rá esküdtek a tőle tulajdonképpen idegen naturalisták is, alakjaira hivatkoztak a lélek búvárai ugyanúgy, mint a falu életének kutatói.

Bővebben itt

Idézetek tőle

Minden azon múlik, hogy az emberek azt hiszik: van az életben olyan helyzet, amikor szeretet nélkül bánhatunk embertársainkkal; márpedig ilyen helyzet nincsen.
A szorongó emberek kínlódása abból ered, hogy nem ismerik a róluk alkotott véleményt. Mihelyt ezt a véleményt világosan kifejezik, akármilyen is az, a szenvedés megszűnik.
Mindenki szeretné megváltoztatni a világot, de senki sem szeretné megváltoztatni saját magát.
Amikor gyermek voltam, a felnőttekre igyekeztem hasonlítani, azóta pedig, hogy nem vagyok többé az, gyakran gyermekhez kívánnék hasonló lenni.
Úgy érzem, a mosoly teszi, amit egy arc szépségének neveznek; ha a mosoly hozzáad valamit az arc bájához, akkor az arc gyönyörű, ha nem változik meg közben, akkor mindennapi, ha elrontja, csúnya.
… a legfontosabb, legérdekesebb gondolatok éppen azok, amelyeket semmiért el nem mondunk egymásnak.
A bölcsességnek nincs szüksége erőszakra.
… a jó szándéknak már a kimondása is nehézzé, sőt nagyobbrészt lehetetlenné teszi a végrehajtását.
Nem az a kedves, aki szép, hanem az a szép, aki kedves.
… nincs két ember, aki egyformán fogná fel ugyanazt az igazságot.
… az ember helyzete és erkölcsi tevékenysége közt az összhang hiánya a legbiztosabb jele az igazságnak.
Amikor az ember képzeletében egy szeretett lény vonásait igyekszik fölidézni, a múlt annyi emléke merül fel, hogy ezeken az emlékeken, mint könnyön át, csak homályosan látja őket.
Aki mindennel elégedett, s nem akarja a jót jobbra cserélni, az előbb-utóbb mindent elveszít.
Azok, akik tapasztalatból ismerik az elfogultságot, tudják, hogy ez az érzés az idővel egyenes arányban nő, míg az elszántság fordított arányban csökken.
Városban az ember akár száz évet is elélhet úgy, hogy nem veszi észre, hogy már régen meghalt.
A tiszteletet azért találták ki, hogy elrejtsék a puszta helyet, ahol a szeretetnek kellene lennie.
… akik az önfeláldozó szeretetre hajlamosak, mindig büszkék a szeretetükre, igényesek, féltékenyek, bizalmatlanok, de a szeretetük tárgyát szeretik veszélyben látni, hogy megszabadítsák tőle …
A szeretet nem egy személy kizárólagos szeretete, hanem olyan lelkiállapot, amelyben készek vagyunk mindent szeretni; az az állapot, amelyben egyedül ismerhetjük föl lelkünk isteni eredetét.
A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az. (Ezekkel a szavakkal kezdődik az Anna Karenyina c. regénye.)

Wikipedia

 

 

szept 08

August Wilhelm Schlegel

August Wilhelm Schlegel (1767. szeptember 8. – 1845. május 12.) német költő, műfordító, műkritikus, a német romantika egyik úttörője.

Shakespeare mintájára jambikus drámákat írt, esztétikai és dramaturgiai tanulmányokat tett közzé, Johann Heinrich S., (*1724, +1780), Koppenhágában könyvtáros, a történelem egyetemi tanára volt s a dán múltat kutatta. S. a német romantika első, úttörő és elméletadó nemzedékéhez tartozik. Irodalomtörténeti, (Vorlesungen über schöne Literatur und Kunst, 1800-03) és drámatörténeti előadásaiban, (Vorlesungen über dramatische Kunst und Literatur, 1809-11) rendszerbe foglalta a mozgalom eredményeit és megvetette a modern irodalomtudomány alapját. Páratlan fogékonysággal élte bele magát a legkülönbözőbb korok és népek szellemébe. Megértő virtuozitással fordította németre a görög költészet, a román irodalmak remekeit, (Blumenstrausse italienischer, spanischer und portugiesischer Poesie, 1804). Legmaradandóbb teljesítménye a német Shakespeare-fordítás. Ő maga 16 darabot fordított; dolgozótársai Dorothea Tieck és W. Gaudissin gr. voltak. Eredeti költészete kisebb jelentőségű. Neje, Caroline, elválásuk után Schellinghez, (l. o.) ment feleségül.

Wikipedia

A poézis

Amikor Szürakuszai uralkodója megkérdezte Szimónidészt, hogy mi az istenség, a költő egy nap gondolkodási időt kért. A határidő letelte után eltelt újabb két nap, majd három nap és így tovább, végül pedig, amikor az uralkodó valódi választ követelt, azt felelte, hogy minél tovább töpreng, a dolog annál homályosabbá válik számára. Én hajlanék arra, hogy a poézisre vonatkozó kérdésre hasonló választ adjak, és én is azzal áltatom magam – mint egykor Szimónidész –, hogy valóban mondtam valamit. Ezzel a feleletével a költő arra utalhatott, hogy az istenség nem más, mint korlátlan gondolat, vagyis eszme. Véleményem szerint ugyanezt általánosságban is elmondhatjuk a művészetről: a művészet általános célját, vagyis törekvésének általános irányát ugyan fel tudjuk vázolni, de a konkrét megvalósulási formáit egyetlen értelmi fogalom sem tudja megragadni, mivel ezek végtelenek.

Folytatás itt

 

szept 07

1566. szeptember 7

1566. augusztus 5-től szeptember 7-ig tartott Szigetvár ostroma. A hősies küzdelmet folytató Zrínyi Miklós szigeti várkapitány 2300 jól képzett magyar–horvát katonájával és német tüzéreivel a többszörös oszmán túlerővel (60–65 ezer harcos) szemben alul maradt, s megmaradt vitézeivel együtt hősi halált halt.

Zrínyi Miklós, nem látva más kiutat, végső rohamra szánta el magát. A horvát Anonymus szerző szerint a várkapitány ezeket mondja:

Vígan induljunk most, kedves testvéreim, / Ne hagyjuk magunkat könnyen elfogni, / Mint a fürjeket úgy fogdosnának minket össze, / Hanem vígan kardot rántsunk / Mert így Istent nem felejthetjük el…

A híres „kirohanás” a védők csekély létszáma ellenére komoly zavart idézett elő az oszmánok soraiban, akik csak hosszas küzdelem – és Zrínyi Miklós halála – árán jutottak be az erődbe, de a védők még a termekben is az utolsó emberig kitartottak. A török veszteségeket még tetézte, hogy a kirohanás előtt Zrínyi felgyújtatta a lőporraktárat, mely éppen akkor robbant fel, amikor a győztesek bevonultak a várba. A Szigetvárt romba döntő tüzes csapda több ezer katona – és kis híján Szokollu Mehmed pasa – életét követelte, ezzel a török veszteségek körülbelül 25 000 főre emelkedtek.

Bővebben itt

szept 06

Szonett, Heléna számára

PIERRE DE RONSARD frnancia költő(1524-1585)

Kezdetben a vitézi élet lehetősége ugyanúgy izgatja, mint az iskolában lelkesen megtanult antik — görög és latin — kultúra, főleg az irodalom. Először azonban a vitézkedést próbálja ki. Királyi apródként törekszik lovagi sikerekre. Sihederkorában háborúban is kitűnik bátorságával, leleményességével. Egy hadjáratban azonban valami betegséget szerez, talán valami hűlésfélét, amelytől egész életére megromlik a hallása. Nem lett süket, de annyira nagyothalló, hogy soha többé nem alkalmas a vitézkedő életre. De a bajvívásnál is jobban kedveli az olvasást, a versírást. És a változatos szerelmekben sem zavarja, hogy a kedves nőktől elvárja a hangos beszédet. A nagyurak fiától sok mindent remélnek, a szép szonettek és a boldog éjszakák megérik, hogy a hódító férfival fennhangon beszéljenek.

Szonett, Heléna számára

Ha már öreg lesz Ön s este, gyertyája égvén,
Tűz mellett űl, sodorva meg bontva a fonalt,
Verseim dúdolgatja s mélázón mondja majd:
Ronsard dicsért így egykor, mikor még szép valék én,

S ha hallja ezt cselédje, kit már a munka végén
El-elnyom a buzgóság s főt bóbiskolva hajt,
Nevemre fölneszel s Önre áldást sohajt,
Akinek munkálkodtam örökös dicsőségén.

Én föld alatt leszek már s merő árny, csonttalan,
Mirtuszok árnya közt nyujtózom gondtalan,
Ön meg anyóka lesz, tűzhelynél görnyedő

S majd bánja már szerelmem s lenéző gőgje olvad,
Oh higyjen hát nekem: tán késő lesz már holnap,
Éljen, tépje a rózsát, ma még van rá idő!

Tóth Árpád fordítása

Bővebben itt

Ő mondta:

Ha valaki nem indul meg a hangszer egy-egy lágy akkordja vagy az énekhang édes zengése hallatára, nem visszhangzik reá és nem rendül meg egész valójában önfeledt elragadtatással: ez gyarló és silány
lélekről tesz tanúságot.

 

szept 05

1942. szeptember 5

“Íme itt állunk és beszélünk ezen a gyönyörűségesen zengő magyar nyelven. Egy olyan nyelven, amely sehol az egész világon nincs, csak itt, ebben a kicsiny tündérkertben. Beszélünk egy olyan nyelven, amelynek még rokonai sincsenek, mert annyira régen szakadtunk el a nyelvtestvérektől […] S íme mégis itt vagyunk! […] Itt vagyunk itthon, Európa kellős közepén… ”

Móricz Zsigmond (Tiszacsécse, 1879. június 29. – Budapest, Józsefváros, 1942. szeptember 5) magyar író, újságíró, szerkesztő, a 20. századi realista prózairodalom legismertebb alakja

A XX. század magyar szépprózájának mindmáig Móricz Zsigmond a legnagyobb képviselője. Jelentősége a regény- és novellairodalomban csaknem olyan méretű és olyan hatású, mint Adyé a költészetben. Elbeszélő művészete mellett a hazai drámairodalom megújítója, legjelentékenyebb publicistáink egyike, és egész mellékesen, költőként a legjobb magyar gyermekversek szerzői közé tartozik.
Lassan érlelődő művész volt, harmincéves koráig kereste magát, mondanivalóit, kifejezőkészletét. De attól kezdve, hogy a Hét krajcár novelláskötetével (1909), majd Sárarany című regényével (1911) belerobbant az irodalomba, nemcsak elismert nagy jelentőségű író, de központi alakja a magyar szépprózának, aki hamarosan túlemelkedik a körülötte keletkező indulatos vitákon, és rendkívüli tehetségét, ábrázolókészségét és hatását kezdeti ellenfelei is kénytelenek elismerni.

Bővebben itt

1942. szeptember 5-én hunyt el Móricz Zsigmond, a 20. századi magyar prózairodalom egyik legtehetségesebb alkotója. Móricz, aki írói pályáját a Nyugat folyóiratnál kezdte, elsősorban társadalomkritikájával, a magyar parasztság, a dzsentri és a civilizációs ellentmondások realista ábrázolásával alkotott maradandót, művei hiteles lenyomatát adják annak a kornak, melyben élt.

Forrás itt

„Játékokat nem lehetett elfelejteni, se a veréseket. Legjobban nem lehet a szenvedéseket. De az örömöket is tartogatja az ember.”

 

 

Régebbi bejegyzések «